Az egyház- és iskolatörténet

A 17. század végétől kezdve valamennyi protestáns felekezet tudósai komoly tudományos erőfeszítéseket tettek egyházuk és művelődésük történetének feldolgozására. A kezdeményezés a reformátusokhoz fűződik: az első vázlatos protestáns egyháztörténeti áttekintést – mint láttuk – Pápai Páriz Ferenc írta Rudus redivivum (1684) címmel.

Munkáját Debreceni Ember Pál (1660–1710), a puritánus Mártonfalvi György tanítványa, a coccejanizmus következetes képviselője, sárospataki, losonci, szatmári, debreceni lelkész folytatta. Historia ecclesiastica Regni Hungariae (Magyar egyháztörténet) című egyháztörténetének anyagát – saját bevallása szerint – a Rudus redivivum láttán kezdte gyűjteni, s ennek teljes szövegét eredetileg be is építette művébe. Elődjéhez kapcsolódik abban is, hogy egyháztörténetével a nemzeti becsületet kívánta menteni a külföldi vádakkal szemben: nem restség – írta –, hanem a külső és belső háború akadályozták mindeddig a hazai egyháztörténet részletes feldolgozását.

Adatait nemesi pártfogói és barátai közléseiből, levelezéssel és levéltári gyűjtéssel szerezte. A Rákóczi-szabadságharc idején jutott hozzá Liszkán és Sárospatakon legfontosabb forrásaihoz: a zempléni egyházmegye irattárához, illetve a Miskolci Csulyak István költő-esperes által vezetett egyházmegyei jegyzőkönyvekhez, valamint Szilágyi Benjamin Istvánnak (1616–1652) a református zsinatokról összegyűjtött anyagához. Elősegítette munkáját, hogy 1703-ban kapcsolatba lépett az uniós törekvéseiről ismert Ernst Daniel Jablonskival, aki az összes protestáns egyházak történetének a kiadását tervezte. Jablonski sürgette Ember munkájának a befejezését és pontokba foglalt irányelveket is adott kidolgozásához. Az ő kívánságára vette fel Ember Pál az egyháztörténet megértéséhez nélkülözhetetlen polgári történeti adatokat. Munkáját rendkívüli nehézségek közepette, hősies erőfeszítéssel és kitartással végezte: Szatmáron iratainak jó része a jezsuiták kezére jutott, a város elfoglalásakor könyvtárát kuruc katonák dúlták fel s csak Rákóczi segítségével jutott újra hozzá egy részéhez, Debrecenből menekülve kellett távoznia. Műve 1706-ban mégis elkészült.

Nagy összefoglaló munkájának első – rövid – bevezető részében a kereszténység pannóniai elterjedését és a középkori egyház történetét ismertette egészen vázlatosan; a második – legterjedelmesebb – rész 1518-tól 1696-ig a reformáció, majd a református egyház történetét adja elő szoros időrendben, évek szerint csoportosítva mondanivalóját és a fontosabb akták szövegét; végül a harmadik kiegészítő rész katalógusokat, adattárakat tartalmaz, köztük a hazai történelemmel foglalkozó művek bibliográfiáját is. Ember Pál összefoglalása a magyar irodalomtörténetnek is becses forrása az ágendák, bibliafordítások, a református énekek ismertetésének jóvoltából.

{460.} Művének kézirata, veje, Paksi Szathmári Mihály 1725-ig terjedő kiegészítéseivel, valamint Kocsi Csergő Bálintnak a gályarab prédikátorokról írt Narratio brevisével (Rövid elbeszélés) megbővítve Fridrik Adolf Lampe utrechti egyetemi tanárhoz kerüt, aki azt saját műveként, s Debreceni Ember Pál nevének teljes elhallgatásával, nyomtatásban kiadta (Utrecht 1728).

A 18. század folyamán egyes erdélyi unitárius tanárok és lelkészek is megkezdték az egyház- és művelődéstörténeti adatok gyűjtését. A legértékesebb munkát Kénosi Tőzsér János (1708–1772) végezte, aki többek között, összegyűjtötte az unitárius nyomdákra és könyvekre vonatkozó adatokat. Főművét, a rendkívül gazdag anyagot tartalmazó és mindmáig kéziratban levő Historia ecclesiastica Transylvano-unitariát (Erdélyi unitárius egyháztörténet) Uzoni Fosztó István (1729–1777) folytatta, de ő sem fejezte be.

Az egyháztörténet terén a leggazdagabb tevékenységet a lutheránusok fejtették ki. Az erdélyi szászok első nyomtatott egyháztörténetét Haner György (1672–1740) jelentette meg Historia ecclesiarum Transylvanicarum (Az erdélyi egyházak története), (Lipcse 1694) címmel. A szász történeti kutatások irányát különösen Schmeizel Márton (1669–1747), a közülük származó jénai, majd hallei professzor befolyásolta későbbi kiadványaival és egyetemi előadásaival.

A magyarországi evangélikusok első nagyszabású egyháztörténetét a Jénában tanult, hányatott életű id. Burius János (f 1688) korponai német lelkész írta Micae historico-chronologicae Evangelico-Pannonicae (Adatok a magyarországi evangélikus egyház történetéhez) címmel. A tárgyra vonatkozó elszórt adatokat főleg németországi száműzetése alatt, külföldi könyvek szorgalmas olvasgatásával és baráti közlésekből szedte össze. A bevezetésben foglalkozott az itthoni kulturális elmaradottságot bíráló külföldi véleményekkel és a hazai irodalom szegényességének okát részint – a nemesi frazeológia nyomán – az állandó háborúkban, a lakosság harciasságában, részint a vallási elnyomásban és az írók nyomorúságos anyagi helyzetében látta. Egyháztörténetében református kortársához hasonlóan, az évek rendjében haladt előre, de a tisztán irodalomtörténeti adat kezdettől fogva jóval több nála, mint Embernél. Az 1673-as évtől az egyháztörténet Burius személyes emlékiratává alakult, melyben a pozsonyi törvényszék és száműzetése történetét írta meg.

Burius terjedelmes munkája, mely teljes egészében soha nem jelent meg nyomtatásban, laza szerkezete, az egyház- és irodalomtörténet összekeverése, a hazai levéltári anyag hiányos ismerete ellenére is kiindulópontja lett mind az evangélikus egyháztörténet, mind a magyarországi irodalomtörténetírás fejlődésének. Az előbbi területen Krman Dániel (1663–1740) püspök, II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának híve írt – nagy másolat-gyűjteménye alapján – egyházi és világi szempontokat elválasztó, világos szerkezetű munkát, a kéziratban maradt Hungaria evangelicát (Evangélikus Magyarország).

Valamennyi egyháztörténeti összefoglalásban fontos hely jutott az illető felekezet iskoláinak, mint az egyházi élet és munka fontos területének. Az iskolákra vonatkozó anyaggyűjtés különleges szempontjai s az oktatási {461.} intézmények sajátos története azonban külön iskolatörténeti összefoglalásokra is ösztönzött. A legnevezetesebb ilyen gyűjtemény Rezik János († 1710), a hányatott sorsú eperjesi kollégium igazgatója munkájának gyümölcse. Rezik tevékenysége szorosan kapcsolódott a nemesi függetlenségi törekvésekhez, vallása ügyét és a nemesi szabadság sérthetetlenségét elválaszthatatlannak tartotta. A nagyvilág tájékoztatására Theatrum Eperjesiense (Eperjesi vérpad), (1687) címen Carafa rémtetteiről politikai röpiratot is írt, amelynek hatása a Rákóczi-szabadságharc manifesztumán, a Recrudescunton is érezhető. Páratlan értékű iskolatörténeti adattára, a Gymnasiologia, seu historia scholarum et rectorum ecangelicorum in Hungaria (Gimnáziumtörténet, vagyis a magyar evangélikus iskolák és rektorok története), a magyarországi evangélikus iskolák történetét, alapításuk és megszűnésük adatait, tanáraik életrajzát és irodalmi munkásságuk ismertetését tartalmazza. Jegyzeteit Matthaeides Sámuel († 1729) egészítette ki és szerkesztette terjedelmes munkává, nyomtatásban azonban sohasem jelent meg.

Iskolatörténeti tanulmányokkal jezsuita tudósok is foglalkoztak, elsősorban a nagyszombati egyetemre irányítva figyelmüket. Ennek történetét első ízben Tolvay Imre (1694–1775) írta meg (Ortus et progressus ... Unicersitatis Tyrnaviensis (A nagyszombati egyetem keletkezése és fejlődése), Nagyszombat 1725–1728), majd munkája alapján – az alapítás százéves évfordulójára – Kazy Ferenc (1695–1759) vaskos retorizált változatot szerkesztett (Historia Universitatis Tyrnaviensis (A nagyszombati egyetem története), Nagyszombat 1737). Egy rövid, időrendbe szedett írói katalógus mellett a hazai egyetemek, gimnáziumok és könyvtárak történetével foglalkozott Árvai Mihály (1708–1750) névtelenül kiadott kis könyve is (Res litteraria Hungariae (Magyarország művelődése), Kolozsvár 1735).