57. EGYHÁZTÖRTÉNET ÉS HISTORIA LITTERARIA

FEJEZETEK

A vallásos érzelmesség és a pietizmus térhódításával egyidőben alakult ki Magyarországon a protestáns felekezetek rendszeres egyháztörténetírása s ezzel szoros összefüggésben kezdődött el az irodalomtörténetírás művelése is. Az irodalomtörténeti adatok gyűjtése és regisztrálása korábban is csaknem mindig az egyháztörténeti érdeklődés jóvoltából került napirendre, – gondoljunk a középkorvégi rendtörténetekre, illetve Újfalvi és Szenci Molnár előszavaira. A szakszerű protestáns egyháztörténetírás 1700 körül bekövetkező kibontakozása ezért az irodalomtörténet magasabb színvonalon való jelentkezését, sőt rövid időn belül önállósodását is lehetővé tette.

A magyar irodalomtörténetírás megindulásában természetesen igen nagy szerepe volt az irodalmi anyag összefoglalására már századok óta kialakult nyugat-európai formák és szempontok hatásának is. A középkori egyetemes vagy szerzetesrendek szerint szerkesztett katalógusok után a reneszánsz kor teremtette meg az írói lexikon műfaját, melynek legnagyobb hatású képviselője a svájci Konrad von Gesner (1516–1565) Bibliotheca universalisa (Egyetemes könyvtár), (1545) volt.

Gesner és folytatói az egész művelt Európa irodalmát belefoglalták munkájukba; irodalom-fogalmuk a humanista felfogásnak megfelelően tudomány és szépirodalom között nem tett különbséget; nyelvileg a latint részesítették előnyben, de tudomást vettek a vulgáris nyelvű anyagról is. Mikor a 17. században Európa fejlett országaiban a nemzeti nyelvek visszavonhatatlanul uralomra kerültek, s gyors iramban megindult tudomány és szépirodalom szétválása, a régi literatúra-fogalom elvesztette aktualitását. A már anakronisztikus koncepció fennmaradt azonban az elmaradottabb nemzeteknél, sőt a 17. század közepén, főleg a németeknél, meg is újult. A német tudósok az irodalmi anyag összefoglalását Bacon nyomán historia litterariának (literatúra-történetnek) nevezték, változatlanul az egyetemes tudásanyag összefoglalására törekedtek (polihisztorizmus), túlnyomóan latin nyelven írtak, s a legszorosabb kapcsolatban álltak az egyházi és iskolai élettel. A magyar irodalomtörténet első munkásai a Németországban megismert historia litteraria művelésébe kapcsolódtak bele, inkább tudomány-, mint mai értelemben vett irodalomtörténetet {459.} írtak, egyházi kötöttségük, az egyháztörténetírással való kapcsolatuk pedig német mintaképeikénél is erősebb maradt.