A szegénylegény politikai versek

A szegénylegény-kurucok szempontjai – mint láttuk – jelen vannak már a részben még nemesi frazeológiával operáló énekekben; a szegénylegény katonák köréből származó versek pedig – akárcsak a kuruc felkelők csatavesztéseit sirató énekek – nem szűkölködnek politikai utalásokban, allúziókban – így tágabb értelemben valamennyi eddig tárgyalt költeményt a szegénylegények politikai költészetének tekinthetjük. Szűkebb értelemben azonban szegénylegény politikai verseknek azt a néhány éneket nevezzük, mely a szegénylegény bujdosó- és katona-költészet stílusát, terminológiáját, szociális tendenciáját egyesíti a nemesi körből eltanult, de a népi kuruc álláspontnak megfelelően átformált nemzeti-politikai mondanivalóval.

Ezek a versek a szabadságharc válságának éveiben keletkeztek, amikor a kuruc táboron belül az osztályellentét kiélesedett, s a népi tömegek úgy érezték, hogy már nem az ő ügyükért folyik a harc. Erről a kérdésről szól a Két szegénylegény beszélgetése (1706) című vers, amely a zsibói csata után, az élelemben, ruhában szűkölködő tiszai ezredek körében jött létre. Címében és megindulásában az előző periódus dialogizált verses nemesi pamfletjeire (pl. Magyarországnak veszedelméről Philusnak Theophilussal való keserves beszélgetése) emlékeztet, ez a "beszélgetés" azonban a nemességgel szemben álló osztály mondanivalójának a kerete. A két szegénylegény a "mezőben" találkozik össze, s ez a képszerű elindulás is már más színt ad panaszolkodásuknak, fontolgatásaiknak. Bár az ének hibátlan verselésű, erőteljes hangú, rutinos alkotás, mégsem igazi költemény, hanem inkább politikai röpirat, mellyel a szegénylegények Rákóczit – akihez továbbra is bizalommal fordulnak – {492.} akarták figyelmeztetni a nemesek, az "urak" vezető szerepének veszélyeire. Ugyanaz a politikai határozottság, amely a háború elején a külső ellenséggel szemben nyilatkozott meg, itt az urakkal szemben érvényesül – bámulatos politikai éleslátással. A szabadságharchoz csatlakozó nemeseket azzal vádolja a vers, hogy a hadak vezetéséhez nem értenek; az országot tönkreteszik; mialatt prémes ruhában cifrálkodnak s ezüst pénzben bővelkednek, addig a jobbágykatonáktól elvonnak minden nyereséget; s figyelmeztetik a fejedelmet, nehogy úgy járjon, mint Thököly, aki az urak árulása miatt bukott el. Velük szemben magukat tekintik az igazi magyaroknak, világosan megfogalmazva a szegénylegényeknek a nemesi nemzettel szembeállított hazafiságát:

Nem olyan az ördög, amint őtet írják,

Nem is mind magyarok, kik magokat vallják!

Idővel dolgai kinyilatkoztatnak,

Ki volt igaz híve az Magyarországnak!

A Beszélgetés gondolatmenetét – ugyanannak az évnek a végén – egy újabb vers, a Szegénylegények éneke (Szolga Mihály diáriuma) követte. Szerzője talán Tasnádi H. István, az egyik hajdúezred tábori prédikátora, aki jól ismerte a szegénylegény-katonák vágyait, sérelmeit. A nemesi vezetés alá került szabadságharccal meghasonlott szegénylegények elkeseredése ebben a versben már sokkal élesebben jelenik meg. Számonkérésként, a fejedelemnek, vezérüknek a felelősségrevonásaként hangzik a költemény intonációja:

Nincs becsületi a katonának,

Mint volt régentén a kurucoknak,

Vajjon vagyon-é hírével a méltóságnak,

Hogy sok vitézek,

Próbált legények

Rossz becsben vannak?

Az ének ezután a szabadságharc első éveinek történeti eseményeivel igazolja, hogy a szegénylegények méltóknak bizonyultak a felszabadításukra vonatkozó ígéretekre. A futólag felsorolt hadiesemények, melyek megfelelnek a történelmi valóságnak, az ő érdemeiket mutatják, s így a végkövetkeztetés könnyen kiolvasható: ha így megy tovább, a harc elbukott, mert szegénylegények nélkül, katonák nélkül az urak mit sem érnek.

Az ének nem kegyet kér alázatos, jobbágyi hangon, a jusst követeli, megbántott önérzetében méltatlankodva. Keserű, gúnyos, olykor megvető felkiáltások szakítják félbe az előadást, mint amidőn arról beszélnek, hogy nem az urak nyargaltak Bécs aljáig. A fondorkodó pártos urakról a fölény hangján szólnak, de magáról a fejedelemről való emlékezésükben is van valami kevélység. Annál nagyobb megbecsülés cseng ki a szegénylegény Esze Tamás s más népi hősök irányában. A "tokos urak", a "gránátéros kavallérok", "pántlikás németek" csúfolódó emlegetése viszont azt mutatja, hogy a labanccal szemben érzelmeik semmit sem változtak. Újszerű a Szegénylegények énekének a versformája. Két első tízes sorát egy hosszabb, eltérő ütemezésű sor követi, mely azonban rímel az előző kettővel. A párosrímű negyedik-ötödik sor {493.} mindössze ötszótagú, az előzőktől eltérő rímekkel. A hatodik szótagszámban a negyedikkel és ötödikkel, rímelésben az első hárommal egyezik, s a szakaszok zárósoraként csattanóan húzza alá, kiemeli azok gondolatának a lényegét.

Sem a Beszélgetésben, sem az Énekben nincs nyoma a régebbi jókedvnek, az első évek győzelmei után visszhangzó optimizmusnak. Annál több bennük a bujdosó-énekekre emlékeztető keserűség. A Beszélgetésnek a kerete is ugyanaz, mint a korábbi bujdosó-versé (Mit búsulsz kenyeres). De míg ott saját nyomorúságáról töprengett két kallódó ember, itt egy hatalmas tábor nevében folyik a jobbágykatonák sérelmeinek megbeszélése.

A 17. század elején fejlődésnek induló régi magyar politikai költészet ezzel a két szegénylegény-verssel érkezett el – immár nem nemesi jelleggel – fejlődésének csúcspontjára. A Rákóczi-szabadságharc után ez a költői hang természetesen nem élhetett tovább, hiányzottak hozzá a társadalmi feltételek. A szegénylegények – hacsak betyárokká nem váltak – visszakényszerültek a jobbágysorba, s a röghöz kötött, robotoló 18. századi magyar jobbágynak nem lehetett nemzeti távlatú politikai mondanivalója. Ezekből az évtizedekből mindössze egyetlen olyan versről, a Vagyon hazánkban két gonosz ember... (Jankovich Világi Énekek) kezdetű ún. Porció-énekről van tudomásunk, melyben még visszhangzik egy és más a szegénylegény politikai versek hangneméből. A Porció-éneket valószínűleg az 1730-as évek elején, talán a Rákóczi-nótával kb. egyidőben szerezték, s mintha a közelgő Péro-felkelés előjele lenne. A vers szerzője a parasztságnak a földesúri terheken felül megjelenő két nagy ellenségét: az idegen katonaság tartására szolgáló hadiadót és a katonai hosszúfuvar-kötelezettséget személyesíti meg a "két gonosz ember", Porció Pál és Forspont Péter alakjában. Az ének ugyan túlnyomórészt csak a panaszok felsorolásából áll, de egyik sorából a lázadás hangja is kicsendül: "Fogjuk meg koma ezt a Porciót, Vessük a sáncra az exekuciót." Ezzel azonban végleg el is hal nemcsak a politikai, de általában a szegénylegény-költészet, – egyes stíluselemei, motívumai a 18. század derekáról való ún. paraszténekekben, illetve a népköltészet betyárdalaiban éltek tovább.

A szabadságharc politikai versei között szembetűnő a formai, stiláris rokonság, elsősorban mégis az fogja őket egységbe, hogy az eseményeket valamennyien a nép szemszögéből értékelik, a szegénylegények látásmódjával ábrázolják. A propagandisztikus célzat, az időszerű politikai mondanivaló valósággal szétrobbantotta a műfaji kereteket. A buzdító vers epikus részletekbe csap át (Magyarország, Erdély, hallj új hírt); máskor drámai sajátságok árasztják el a lírát (Erdélyi hajdútánc), egyes énekek esetében nem is lehet formai előzményekről beszélni (Szegénylegények éneke). A Rákóczi-kor nagyértékű politikai költészete egyedi nagy versek sorozatává válik, mivel szerzőik hol egy meglepő ötlettel, hol új formai megoldással, szerkezeti, előadásbeli fogással, hol a mondanivaló szokatlanságával a hagyományos énektípusokat kivetkőztetik régi jellegükből. Ahhoz nem volt idő, lehetőség, hogy a szegénylegény-költészet sajátos igényei nyomán új verstípusok formálódjanak s új költői irány alakuljon ki, – a szabadságharc kuruc énekei ezért megmaradnak egy nagy kezdeményezés közvetlen foly-{494.}tatás nélkül maradt egyedi emlékeinek. Folytatás csak jó későn következett: 1848–1849, s elsősorban Petőfi forradalmi lírájában.