A szegénylegény katona-énekek

A szabadságharc első sikerei meghozták a kuruc katonák győzelmi énekeinek nagyszerű, de rövid ideig tartó kivirágzását. A Ricsány gyónásától eltérően ezek azonban már nem a nemesi költészet hagyományait formálták át a népies énekszerzés igényeinek megfelelően, hanem a 17. századi vitézi éneknek és a szegénylegénnyé vált egykori katonák bujdosó-verseinek a folytatásai. A szegénylegény bujdosó-énekek mélyén lappangó lázadó indulatnak a tüze egyszerre föllobbant a jobbágykatonák győzelemsorozata nyomán, az egyedüllét érzését felváltotta a tömegek erejének magával ragadó lendülete, a panaszkodást a győzelmi lelkesedés, a sok szenvedést a bosszúállás elégedettsége, a lemondást, pesszimizmust a derű és büszkeség.

Eszmeileg legszínvonalasabban, a mozgalom fejlett politikai tudatáról tanúskodva tolmácsolja ezeket az érzéseket a Magyarország, Erdély, hallj új hírt! ... (1705. Szolga Mihály diáriuma) kezdetű ének. Első strófáiból úgy érezzük, mintha egy kuruc toborzó vitéz hívná a parasztokat Rákóczi zászlaja alá, mivel ütött az óra, hogy megszabaduljanak a gyűlölt porciótól. Harci kedvük felkeltésére számot ad az első idők eseményeiről, egy-egy pompás versszakba sűrítve a kuruc győzelmek jeleneteit vagy a kuruc vezérek portréit:

Esze Tamás sem ül csak Tarpán,

Ember – higgyed – ő is a talpán:

Azt mondja, hogy egyéb bérrel

Nem taxái, csak német vérrel.

Fegyvert vont, s majd vért ont.

Károlyi is megunta Bécset,

Ausztriában gyújtott sok mécset,

Tűzzel próbálja ezüstit,

Alig állja Bécs a füstit,

Mert sűrű s keserű.

Nem hallgatja el a vereségeket sem, szól például a holdvilági csatavesztésről, de nyomban utána a ráköszöntő kuruc bosszúállásról beszél, s a borongás helyett az agitáció lehetőségét ragadja meg. A felsorolt hadi sikerek a fegyvert fogott nép erejét érzékeltetik, forradalmi optimizmust árasztanak; de az ének ugyanakkor fegyelemre is nevel, s arra biztat: "Ne sarcolj, csak harcolj!" A győzelmi remény, a hadrakelt nép öntudatát erősítő agitáció a toborzó-{490.} vers minden strófáját át- meg átjárja, s az elbeszélő, hírközlő strófákat is líraivá hevíti. Az egységes eszmei vonal igen változatosan, más és más tónusban jut kifejezésre: hol az ellenséggel való fölényes, vidám kötődés, hol a bosszú és gyűlölet szítása, hol a kemény fenyegetés formájában. A szerző biztosan bánik a bonyolultan összetett versformával (két 9-es, két 8-as és egy belső rímmel ellátott 6-os); a különböző sorok lehetővé teszik a lendületes előadást, a mondanivaló friss pergését.

A szabadságharc sikerei nyomán vidám tábori nóták, táncdalok is keletkeztek. A legnépszerűbb közülük a Csínom Palkó ... (Bocskor-k.), mely a daliás vitézzé vált hajdani ütött-kopott szegénylegény-bujdosók féktelen, szilaj jókedvét szólaltatja meg. Az ének pattogó üteme a tánc ritmusát idézi fel; laza, strófa-csoportokra hulló szerkezete pedig azt a benyomást kelti, hogy itt valami rigmus-gyűjtemény nemesedett költészetté. E méltán nagyhírű vers szinte ellenpárja a Mit búsulsz kenyeresnek és az Egy bujdosó szegénylegénynek; azoknak az embereknek az érzéseit fejezi ki, akik először vetik magukra a korábban emlegetett "farkasbőr" helyett a "cifrá"-t, a "ketté romlott" hegyes tőrt először váltják át "aranyas szablyá"-ra, a "holt ösztövér" ló helyett először tesznek szert "futó paripá"-ra. A korábbi nélkülözésekért pedig úgy állnak bosszút, hogy képzeletükben az ellenségre aggatják rá hajdani nyomorúságuk rongyait: most már a labanc az, akinek "Toldott-foldott, tetves-redves Minden portékája". A vers tele van a száguldásnak, a lovas rohamnak, a lompos német üldözésének a képzeteivel, az afölötti ujjongással, hogy

Szabad nékünk jó katonák

Tisza–Duna közi,

Laboncságnak, mert nincs sohult

Ottan semmi közi.

Az ének az egyszerű kurucoknak azt az érzését ábrázolja, hogy övék már az ország, őket illeti annak minden java.

Művészileg magasabb színvonalon ugyanezt a gondolatot, az országnak a nép által való birtokbavételét sugározza a gyalogos hajdúk táncdala, az Erdélyi hajdútánc (Szentsei-dk., Bathó Mihály-ék.), a Rákóczi-kor egyik legszebb éneke is. Egy székely katona hazalátogatásáról ad számot, aki – miután a kuruc csapatokkal végigharcolta az ország jó részét – szülőföldjére, Háromszékbe térve, sajátos humorú versben mutatja be azokat a tájakat, városokat, amerre megfordult. Elbeszélése szilaj tánc keretében megy végbe. Miközben beszél, a táncot járja, biztatja a dudásokat, kurjongat, táncba hívja a jelenlevőket. A hazatérőt az otthoniak szeretettel, kedvességgel fogadják, örömében az egész falu osztozik; s mialatt az egyéni élmény közösségivé, a magántánc is tömegtánccá válik. A tánc ritmusában és hangulatában így egyszerre, egymásba fonódva bontakozik ki előttünk a múlt: a katona által bejárt országrészek és a jelen: a rég nem látott falubeli érkezésének hírére összecsődülő és táncra perdülő, a megvendégelésben szorgoskodó ismerősök, szomszédok.

A táncnótából nem alakul ki valamilyen kerek történet vagy eseménysorozat, kirajzolódik azonban a német által kiélt ország képe. Magyarország tájaihoz képest a Székelyföld kevésbé pusztult, termékenyebb földnek tűnik {491.} a hazatérő katona előtt. Szűkebb hazájának eddig észre sem vett szépségei most feltárulnak előtte, s boldog örömmel töltik el. Kissé még praktikus szemlélettel figyeli szerzőnk a természetet: a Nyárád vizét azért szereti, mert kedves az íze, de már azt is hozzáteszi: "rózsa az illatja." "Gyönyörű folyása" van a Küküllőknek; a "könnyen csörgő, kövön pöngő" kis Aranyos köveken tovairamló zuhogását pedig hangutánzó szavaival érzékelteti. A természeti táj szépségének észrevétele és költői kifejezése a társadalmi fejlődés alsó fokán álló verselők részéről itt jelentkezik először a művésziség fokán.

Az Erdélyi hajdútánccal hangulati és tartalmi rokonságot, helyenként szövegbeli egyezéseket is mutat az Erdélyi városokról való ének (RákosiSámuel Holmija), mely képsorozatokat vonultat fel az egyes városokról, kipellengérezve azok helyi furcsaságait. Ezt a verset később magyarországi városokra is alkalmazták, behelyettesítve a városneveket, illetve új strófákat költve (Magyar városokrul. Erdélyi-ék., Alsókubini kézirat). Az efféle eljárás népszerűségét mutatja, hogy Felvinczi György ugyanebben a felfogásban írta meg énekét a kuruc ostrom alatt levő Kolozsvárról (Ritkán kellő híves szellő, 1706).

A most tárgyalt verscsoport társadalmi, hangulati, érzületi összetartozása mellett figyelemre méltó, hogy versformájuk is azonos: valamennyit 4 + 4 + 4 + 2-es tagolású 14-es sorokban írták; még Felvinczi említett verse is ezt a formát alkalmazza. Csupán a más rendeltetésű, nem táncdallamra írt, toborzó vers képez ez alól kivételt.