Élete

1690 augusztusában született háromszéki református köznemes családból, zágoni Mikes Pál és Torma Éva fiaként. Gyermekéveit Zágonban és az anyai részről rokon abafáji és fiátfalvi atyafiak birtokain, valamint a szomszédos zabolai Mikes-udvarházban töltötte. Az erdélyi havasok, a székely gyermekjátékok és népszokások rigmusai, mondókái, a Károlyi-biblia és a zsoltározás olyan emlékek, amelyek öregkoráig elkísérték. Atyját korán elvesztette: a Thökölyhez pártolt nemest 1691-ben a császáriak foglyul ejtették és Fogarasban halálra kínozták. Anyja 1697 táján férjhez ment kövesdi Boér Ferenchez, Szilágysomlyó kapitányához, akinek hatására tízéves fiával együtt a katolikus hitre tért. Kelemen – 1700-ban – zabolai gróf Mikes Mihály fiával, Ferenccel {515.} együtt a kolozsvári jezsuita kollégiumba került a nemesi rendűek asztalához. Itt vetette meg klasszikus latin irodalmi műveltségének alapját, megismerkedett a kollégiumi diákélet hagyományaival, 1702-ben egy Mátyás királyról szóló latin nyelvű iskoladrámában is szerepelt. Mikes zárt, háromszéki világa kolozsvári diákéveiben tágult ki Erdélyre, a hazájának vallott "drága tündérország"-ra.

A Rákóczihoz pártolt Mikes Mihály kuruc tábornok műve lehetett, hogy a tizenhét éves diákot anyja "híre és akarata" ellen "külső" experientiára a fejedelem mellé vették ki". "Mint meg nem ért ifjú, külső cifraságon kapott inkább" állítja róla később Torma Éva Károlyi Sándornak szóló, fiának kegyelmet kérő levelében. Mikes a szabadságharc hanyatlásának éveiben (1707–1711) mint belső inas, majd bejárói minőségben szolgálta a fejedelmet, és követte urát Lengyelországba, az önként választott száműzetésbe is. Távollétében fő- és jószágvesztésre ítélték (1715).

Élete az emigrációban összekapcsolódott a bujdosó fejedelem sorsával; mindvégig Rákóczi legbenső kíséretéhez tartozott, bizalmas jellegű kamarási szolgálatot látott el személye körül, s módja volt megismerkedni mindazzal a szellemi, kulturális miliővel, ahol ura megfordult. Vele hajózott át 1712 novemberében Danckából Franciaországba, ahol ő is belekerült Párizs mozgalmas életébe és a "napkirály" versailles-i udvarának forgatagába. Párizsban a város központjában laktak, s Rákóczi gondoskodott arról, hogy nemesifjai nyelvet, matematikát, földrajzot, történelmet stb. tanuljanak. Mikes és társai megismerkedhettek a századeleji francia irodalom divatos termékeivel; mintegy negyven alkalommal kísérték el urukat színházba, opera-balett előadásra, hangversenyre és udvari bálokra. A polgári város és az arisztokrata udvari élet, Mikes világszemléletének, műveltségének és ízlésének e rohamos fejlesztői után a magány évei következtek a festői grosbois-i erdőkben, a kamalduliak kolostorában. Az intenzív önképzés, olvasás hónapjai ezek, az Emlékiratain és Vallomásain dolgozó fejedelem mellett.

Midőn Rákóczi – megfogyatkozott híveivel – 1717 őszén Törökországba távozott és mindent feltett a törökországi vállalkozás sikerére, Mikes is vele tartott és vele együtt bizakodott a győzelmes hazatérés közeli lehetőségében. Ekkor, Gallipoliban kezdte el írni leveieit az átmenetinek gondolt törökországi tartózkodás megörökítésére. A hazatérés reménye azonban egyre távolibbnak tűnt – különösen azután, hogy a bujdosókat akaratuk ellenére Rodostóba telepítette a porta (1720). Az újra megözvegyült Torma Éva mégis hiába ösztönözte fiát kegyelemkérésre (1722), Mikes nem hagyta el fejedelmét. Igaz, nehezen törődött bele "a bujdosásban is bujdosó" életbe. Kamarási szolgálatát híven és önzetlenül ellátta, de elkeseredve tiltakozott a rodostói udvart ellepő idegen kalandorok érvényesülése és a belső torzsalkodások láttán. Feleségül vette volna Kőszeghy Pál leányát, Zsuzsit, de az – szíve ellenére – inkább az agg Bercsényinek nyújtotta kezét (1723).

A bujdosó élet lelki válságai és egyhangúsága közepette a szellemi, irodalmi időtöltés lehetett egyetlen vigasztalója. Francia műveltsége nem sorvadt el: egy időben bejáratos volt a konstantinápolyi francia követ házába, s Rákóczi környezetében is megfordultak francia diplomaták, legjobb barátai azonban a könyvek lettek. A fejedelem könyvtárának ő volt legszorgalmasabb olvasója, s bizonyára ő maga is gyűjtött kisebb könyvtárat. Emellett tovább írogatja, {516.} lemásolja egyre gyülemlő leveleit, s később naggyá terebélyesedő fordítói munkájába is belekezd (1724).

Atyjaként tisztelt és szeretett urának halála (1735) után ő lett a fejedelem testamentumának végrehajtója, akárcsak Rákóczi Józsefének (1700–1738), aki 1736-ban érkezett Rodostóba és a porta biztatására meggondolatlanul bekapcsolódott az 1736–1739. évi osztrák–török háborúba. Ennek során Mikes is kimozdulhatott Rodostóból s eljutott az erdélyi havasokig, ahol a szülőföld, a három évtizede nem látott haza közelsége újult erővel élesztette honvágyát. III. Károly halála után bujdosó társaival együtt kegyelemért fordult Mária Teréziához (1741), de a királynő elutasította kérését: "ex Turcia nulla redemtio" (Törökországból nincs visszatérés). Ettől kezdve teljesen beletemetkezett a fordítói munkába: számos francia könyvet, több ezer oldalt ültetett át magyarra. A Rákóczival kibujdosottak közül legutolsónak maradva, hazájától örökre megfosztva halt meg Rodostóban, 1761. október 2-án, pestisben. Műveiből egyetlen sort sem láthatott nyomtatásban, kéziratos hagyatéka (OSzK) azonban szerencsésen fennmaradt.

Mikes csaknem három évtizedet a függetlenségért, nemzeti abszolutizmusért küzdő fejedelem szolgálatában, s élete javarészét a kuruc emigrációban töltötte. Rákóczi terveinek, koncepciójának mégsem vált propagálójává. Politikai elkötelezettség helyett személyi hűség fűzte urához; egész magatartása, emberi – és írói – attitűdje nem a szabadságharc író-harcosaihoz, hanem a vidéki udvarházban élő tevékeny, kulturált nemesekhez teszi őt hasonlóvá. Transzilvánizmusának néprajzi, táji jellege, az élet apróságai iránti figyelme, a művelt úri társaság igénylése, humorizálásra, "nevetés"-re hajlamos, világias kedélye a magyar nemesi rokokó képviselőjévé formálták.