A Törökországi levelek

Mikes leveleinek első kiadója, Kulcsár István keresztelte el (1794) a bujdosó író fiktív leveleinek gyűjteményét Törökországi leveleknek. A Leveleskönyv kéziratának eredeti címfelirata: "Constantinapolyban Groff P... E ... irott leveli M ... K ..." Mikes a P. E. kezdőbetűk mögé rejtett elképzelt erdélyi hölgyhöz, a hozzá hasonló korúnak gondolt "édes néné"-hez 1717 októberétől 1758 decemberéig összesen 207, valódi keltezéssel ellátott levelet írt, s ezekben mondta el törökországi tapasztalatait, élményeit, legszemélyesebb gondolatait és érzelmeit.

Amikor Mikes az egzotikus országban töltött idő eseményeinek megörökítéséhez hozzáfogott, ösztönzést nyújthatott számára a Rákóczi-kori naplóirodalom, hiszen a fejedelem diarium-íróit közelről ismerte. Közülük Pápay éppen törökországi utazását örökítette meg, Beniczky a fejedelem hazai napjait (1707–1710), Szathmáry Király pedig Rákóczi lengyel- és franciaországi életének mozzanatait (1711–1717) jegyezte fel: a fejedelmet törökországi útjára elkísérő Mikesnek a vállalkozása így szervesen csatlakozik elődeinek írásaihoz. Ő azonban nem történelmet, nem krónikás feljegyzést akart írni ura megbízásából, vagy családja, "maradékai" számára; fiatalos írói ambíciójától és Párizsban csiszolódott ízlésétől pedig távol állt a napló igénytelen műfaja. Írói távlatának, kedvtelésből írogató, csevegő hajlamának a levél-műfaj {517.} felelt meg, melynek Párizsban valóságos kultuszával, széleskörű művelésével találkozott.

Mikest a kuruc korban s különösen Rákóczi környezetében virágzó, félirodalmi szintű magyar misszilis levél-irodalom ismerete tette fogékonnyá az irodalmi célzatú francia levélműfaj iránt, elegendő alapot nyújtva ez utóbbi mesterségbeli titkainak elsajátítására. A francia udvari és arisztokrata körökben éppen 1700 körül élte virágkorát a rafinált stiláris igényességgel művelt levél, mint az előkelő társasági élet fontos tartozéka. A retorikus felépítésű humanista episztola és az érzelmeket, indulatokat kötetlenebbül kifejező barokk levél után ez a magas színvonalú francia levélirodalom már a klasszicizmus szellemében és stílusában fogant. Az antik műfajokat lehetőleg tisztán művelő hivatásos írók munkássága mellett a nem hivatásos irodalmiságot, a közéleti mondanivaló helyett a magánszférát (lettre familière) képviselte. E francia klasszicista levél jellemző sajátságai: a társalgó hangnem, a lebilincselő gondolatszövés, a titkon nyilvánosságot is feltételező félmagán jelleg, a műgond határát súroló tetszenivágyás, a választékos nyelv, s főként az érzelmi-lelki élet adottságainak finom ábrázolása. Ilyen leveleket Mikes nyomtatásban is olvashatott, így Roger de Rabutin, comte de Bussy (1618–1693) és unokatestvére Mme de Sévigné (1626–1696) – a francia irodalomban is egyedülálló – levelezését, amely 1697-től Párizsban többször is napvilágot látott. Mikes elképzelt szerepe, Leveleskönyvének az "édes néném"-mel évődő hangneme, kísértetiesen hasonlít Rabutin de Bussy leveleinek bizalmas tónusára, a "ma chère cousine ... qui a plus l'air de Maîtresse que de Cousine" (édes húgom ..., aki inkább egy kedvesre, mint unokahúgra emlékeztet) finom galantériájára. Bizonyára találkozott Mikes valódi leveleket utánzó fiktív levélgyűjteményekkel is, amelyeknek novellisztikus, mulattató, elmélkedő, útleíró válfajai a századforduló táján annyira népszerűek voltak. A magyar levélíró eredeti székely mesélő tehetsége s a fejedelem környezetében elsajátított udvari nyelvhasználata szintén kifinomult a francia társalgás szabad szellemén. Minden feltétel megvolt tehát ahhoz, hogy az irodalmi társasélet városában, Párizsban megtanulja Mikes a levél művészi varázsának titkát: úgy írni, amint beszélünk, de elérni, hogy az mégis irodalmi igényű legyen.

Ezeknek az ismereteknek és adottságoknak a birtokában választotta mondanivalója keretéül, műfajául a "nénjéhez" írott fiktív levelet, a lettre familière irodalmi utánzatát. A bujdosó életről, érzelmi hullámzásairól való beszámolóit a képzelt levelezőtárs tudósításának, a vele való társalgásnak a formájába öltöztette. "Nénjét" elárasztotta galantériával, udvarló szeretetével és meghittséget, atyafias szeretetet, otthoni, erdélyi hangulatot keresett nála. Ez a nem mindennapi levelező helyzet szabta meg leveleinek alaphangját, táplálta stílusfantáziáját negyven esztendőn keresztül, változó feltételek között.

Első leveleinek írásakor Mikes aligha gondolta, hogy irodalmi levelezését csaknem élete végéig kell Törökországban, bujdosásban folytatnia: "Nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt töltsünk, és csak a drinápolyi szép sík mezőn vadásszunk, hanem azért, hogy bujdosásunknak végit szakasszuk" (6. lev.). A közeli hazatérés reményeinek hervadását erős érzelmi hullámzások, kitörések kísérik; a honvágy gyönyörű sorokat fakaszt tollából ("Még most is elég biztatást adnak, de a mind füstben megyen és a hazánk felé való menete-{518.}lünknek sok szép vigasztalása úgy eloszlik mint a felhő", 13. lev.); lassan azonban teljesen reményvesztetté válik, felismerve a törökországi vállalkozás kudarcát.

Költött leveleinek sora eközben leveleskönyvvé növekedett, s a leveleknek ez a folyton szaporodó együttese már mint másodlagos irodalmi élmény is jelentkezett, s maga után vonta a képzelt levelezés fenntartásának igényét. Önmagát biztatva, nyugtatva, mulattatva, önszórakoztató módon folytatta tovább Mikes a levélírást, a lélektani és kedély változás azonban egyre inkább éreztetni kezdte hatását. Míg az első években tíz, tizenöt, 1721–1722-ben már csak három, négy levelet írt. Találékonysága és fantáziája ugyan sokáig biztosította leveleinek életszerűségét, a "rodostói udvar" egyhangúságában mégis be kellett következnie az élmények elszegényedésével járó tartalmi változásnak. Olvasmány-emlékeket, sőt részleteket dolgoz bele leveleibe, a spontán levélhangot felváltja egy tudatosabb levélszerkesztő módszer. Egy időre újra nekilendül, de a harmincas évek első felében ismét hanyatlik levélíró kedve. A Rákóczi halála körüli hónapokban elboruló kedélye elszomorodott hangú levelek írására inspirálja. A Rodostóból való távozás azonban még egyszer fölkelti levelező szenvedélyét: A Konstantinápoly–Szófia–Csernavoda–Vidin–Fetislan–Oroszcsík–Bukarest–Jászvásár–Foksáni–Rodostó útvonal új nagy lélegzetvétel a kötetlen levélírásra. Első leveleihez hasonlóan ezek is alkalomszerűen írt útilevelek, tele színnel, frisseséggel, hangulattal. Ezután a Leveleskönyv már csak nagy hézagokkal folytatódik s egy szárazabb, érdektelenebb, szaggatott, krónikaszerű keretben hervad el Mikes pompás levélstílusa. Erős érzelmi hullámokat csak a halál szele vált ki belőle: Csáky úr (1757) és még inkább Zay úrfi halálakor (1758), mikor legutolsónak marad a bujdosók közül.

A Leveleskönyv utolsó darabja 1758. december 20-án kelt, a levélíró azonban nem tette le a tollat. A konstantinápolyi osztrák követtől ugyanis ekkor kapott engedélyt arra, hogy leveleket írjon háromszéki rokonainak. Sietett is élni a lehetőséggel s 1759 januárjában egyszerre két levelet is ír, egyiket unokatestvérének, gróf Mikes Istvánnak, a másikat mostohatestvérének, báró Huszár Boér Józsefnek. A válasz után pedig két hosszú, familiáris hangú levélben (1760–1761) számol be életéről az utóbbinak. Feltűnő, hogy a misszilis levelezés megindulása óta abbahagyja fiktív leveleinek írását. Mintha az élő erdélyi atyafiság jelentkezése kiszorította volna a sokáig őrzött "néne-" képzetkört, mely az író lelke mélyén a hazai világot pótolta, közelben tartotta. A képzelt "néne" személye helyett most a valóságos húgok-nénék kedves alakjairól szólnak a Leveleskönyv legszebb darabjaihoz hasonló sorok. Az erdélyi világból érkezett levélre föltámadt az "utolsó bujdosó" életkedve: "amioltától fogvást a kedves öcsém uramnak kedves levelét vettem, azótától fogvást, az atyafiságos szeretet bennem a természetet mintegy felébresztette, és bujdosásomat súlyosabbá tette, és szüntelen szívem s kedvem, minden gondolatom csak Abafáján vagyon ..." (1760). A "minden gondolat"-ával szülőföldje felé forduló ősz Mikes, szokatlan hévvel és nagy kedvvel vetette bele magát a régen áhított valódi levélírás igazi gyönyörűségébe.

A Leveleskönyv és a misszilisek között szoros tartalmi rokonság áll fenn: sok mindent elmond rokonainak, amit egykor "nénje" tudósítására összeírt; Rodostóról készített hosszú versét (1721) is elküldi levél gyanánt Huszár {519.} Sándornak; újjáélednek elkoptatott fordulatai, melyeket régen oly természetességgel használt. Műfaji vonatkozásban is érdekes kölcsönösségnek lehetünk tanúi: fiktív leveleiből álló Leveleskönyve lényegileg az irodalmi szintű misszilis levélforma élethűnek induló, mesteri utánzatainak gyűjteménye; misszilis levelei viszont a Leveleskönyv évtizedes írása folyamán kialakult művészi levélíró gyakorlat jegyeit viselik magukon. Mikes fiktív és misszilis levelei azonos irodalmi műfaj változatai, egymásba játszó árnyalatai; az író művészi erényei sem a Leveleskönyv kizárólagos sajátjai, hanem általában jellemzik leveleit.

Miként a Törökországi levelek sorát Mikes nem valamely nagyobb mű, előre eltervezett kompozíció jegyében kezdte írni, úgy lezárására sem előre kitervelve, hanem csupán azért került sor, mert írói kedve egy megújult valódi levélíró magatartásban öltött formát és nyert új funkciót. Bár egyes darabok egymáshoz kapcsolódnak, s rendezésük, másolásuk alkalmával Mikes talán alakított is itt-ott szövegükön, sőt levélgyűjteményének kiadása is megfordult fejében (59. bev.), a Leveleskönyv nem tekinthető egyetlen nagyobb szabású műalkotásnak. A levelek számának eloszlása, tartalmi tarkasága, a szünetek aránytalansága nem mutat semmiféle tervszerű elrendezésre; viszonylagos egységüket az író stílusa, eszmevilága, személyes hangja, nem pedig valamely művészi megkomponáltság biztosítja. Mikes kompozíciós erényei csak az egyes levelek megformálására korlátozódnak, s ő maga is hangsúlyozza: "levelet írok nem könyvet", "levelet írok nem históriát". A nagyszabású barokk memoárok után, a rokokóra jellemző miniatűr prózai műfajok (novella, anekdota) divatja idején, Mikes "művi" remeke maga a levél.

A Leveleskönyv kitűnő darabjaiban nemcsak keret a levél, hanem az alkotás közvetlen célja, Mikes irodalmi szerepjátszásának játékos formában való megnyilatkozása. Mert ő az írást, a levelezést egyedeiben élvezte, levelenként: "Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném nádmézzel írott szép leveledet" írja egészen átélve a levélváltás örömét. "Egy kedv szerint írott levél jobb egy táncnál", "tréfás, nyájas levélhez ész kívántatik" – évődik tollát dicsérve. Számára a levél annyi, mint költőnek a vers, tág, de mégis meghatározott lehetőség a kifejezésre. Meglepő, hány alkalmi fajtáját ismeri: könnyű, kurta és rövid levelet vesz; köszöntő és vigasztaló levelet kell írnia; tudja, hogy a "szomorú levélnek igen rövidnek kell lenni"; s hogy "az útban hosszú levelet nem lehet írni" stb. Levéltípusokat teremt változó hangulata és a változatos tartalom kifejezésére: "kéd ír olyan haragos és tüzes levelet nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam"; "irtóztató pirongató levelet kellett vennem"; "hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet". Írjon bölcs, és okos, csinos és takarékos, panaszkodó, búcsúzó, gyönyörű, kedves, igen kicsid, a mézes pogácsánál édesebb, a nyúl farkánál rövidebb leveleket, mindig egy-egy önmagában álló kis műalkotást hoz létre.

Mikes művészi tudatosságának legjobb bizonysága – s egyúttal a mikesi előadás valóságos gyöngyszeme – az a részlet, amely a levélírás "műhelytitkait" feszegeti, az író nyájasan csevegő tónusában: "Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de csak száraz, sótalan és ízetlen; némelyek pediglen legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a kéd veres orcája, hogy megpirítom, de kevés asszony és {520.} férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint kéd, amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jó ízű étek a szájnak ... Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és tejfellel béboríttatott káposzta, amely távulról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drága füet lehet találni." (56. lev.)

Mikes levélformája a maga kötetlensége folytán a legváltozatosabb anyagot foglalja magában. Amikor élményvilága lehetővé teszi, közvetlenül az élet után ír, az átélt, látott, tapasztalt dolgokat, eseményeket, embereket, illetve ezekkel kapcsolatos reflexióit örökíti meg. A bujdosók egyhangú élete, a rodostói udvar klastromi rendtartása, a "tiltott gyümölcs" utáni sóvárgása, kenyerestársainak halála, Rákóczi foglalatoskodása és saját időtöltése éppúgy témája leveleinek, mint a töröknél tett látogatások, a "fényes tündöklő porta" fogadásai, földindulások, árvizek, népszokások, pestisjárványok. A "sokfeleségű császár" birodalma nemcsak egzotikus természetvilágot tárt a Párizsból érkezett bujdosó elé, hanem szokatlan erkölcsöket, furcsa szokásokat, a despotikus török társadalom meghökkentő és ellenszenves vonásait. Ezekről nem csupán mint egy idegen világ érdekességeiről tudósít, ahogyan azt európai kortársai tették; az ő egzotizmusának személyes íze van, az újság és hír formájában leírt megfigyeléseit mindig érzelmek járják át. Társaságkedvelő lénye lázadott az örmény, görög, török nők elérhetetlensége és elnyomottsága miatt: nemes humanizmusa tiltakozott a rabszolgavásár láttán; mélyen elszomorodott a gályarabok sorsán. Együttérzéssel viseltetett az erőszak áldozatai, de a hatalomból kiesettek iránt is; a janicsár-lázadások halállal lakolt főszereplőit éppúgy szánta, mint a bukott "földi isteneket": a megfojtott nagyvezéreket. Kipécézi Mohamed vallásának hiedelmeit, a török paradicsombéli állapotokat, nevet a kötélrevaló részeg dervisek komédia-ájtatosságán, elítéli a török és görög papok pénzéhségét. Erdélyre, franciaországi tapasztalataira hivatkozva kultúrát, ipart és kereskedelmet sürget az elmaradott országban.

Az eleven, élményszerű leírások legfőbb varázsa ez a mikesi személyesség, egyéni szín, a levélíró érzelmeinek állandó jelenléte. Lelkivilágát vetíti bele vázlatos, de mindig jellemző, életteljes arcképeibe is, különösen a Rákócziéba, kiről ő festette a legszebb, emberi közelségű irodalmi portrét. Kirajzolódik ebben Mikes életének sorsdöntő érzelme, a fejedelem iránt érzett szeretete és hűsége, valamint az az emberi nagyság, melynek varázsa őt urához láncolta.

A Rákóczival bujdosó Mikes folyton visszatérő, legállandóbb, örök témája: őszinte sóvárgása a szülőhaza után. Az Erdély iránti nosztalgia, Mikes hazaszeretete nem passzív érzelgősség, hanem tevékeny patriotizmus. Az idegen földeken a jó gazda szemével tekint végig, arra gondolva, mi lenne hasznára az otthoniaknak; a török állapotok kíméletlen kritikája mellett pedig talál javítani valót hazájában is: "mint hazafia, azt akarnám, hogy a tudomány oly közönséges volna nálunk, valamint a tudatlanság" – írja az ifjak neveléséről elmélkedő levelében (62.). A magyar feudális nevelési rendszert és nemesi erkölcsöt bírálva, lényegében új, polgárias igényeknek ad hangot; sürgeti az anyanyelvi oktatást, a reáliák elsajátítását; hangsúlyozza a leányok nevelésének fontosságát, s eközben a kulturált gazdaság és kereskedelem előnyeiről sem feledkezik meg. Szemléletében ugyanaz a nemesi kulturális patriotizmus érvényesül, mint a kor hazai literátoraiéban, csakhogy Mikes a magyar művelő-{521.}dés távlatait a francia abszolút monarchia szemszögéből, a "nekik könnyű, mert saját királyok vagyon" nézőpont alapján tudta megítélni.

Saját szemével látott valóság és az író belső, lelki élete mellett könyveiben találjuk meg a Törökországi levelek tartalmának, mondanivalójának további forrásvidékét. Az élményanyagot helyettesítő változatos irodalmi betétek közvetlen forrásai azonban csak részben állapíthatók meg, mert Mikes – a reneszánsz és barokk kor gyakorlatához híven – jobbára a különböző kézikönyvekben, kompendiumokban olvasható érdekességeket szövi bele előadásába. A jelek szerint leginkább újabb keletű – már bizonyos kritikai szemléletről tanúskodó – munkákat forgatott. Így erősen kiaknázta Pierre Bayle (1647–1706) nagy enciklopédikus szótárát (Dictionnaire historique et critique (Történeti és kritikai szótár), 1694), valamint Joseph Addison és Richard Steele The Spectator (Figyelő) című híres erkölcsi folyóiratának francia fordítását (Le Spectateur, 1712–1714). Ezekből és a hasonló gyűjteményekből főleg szépirodalmi jellegű részleteket, számos változatban élő, Európa-szerte elterjedt vándor-történeteket választott ki. Olykor azonban ezek eredeti szövegét is használhatta: a bibliáról, az antik historikusokról biztosan tudjuk, hogy olvasmányai közé tartoztak, de lehetséges, hogy középkori példagyűjteményekből, reneszánsz novellás kötetekből (pl. Boccaccio, Matteo Bandello, Navarrai Margit stb.) szintén közvetlenül vett át különös történeteket. Az újabb szépirodalmi munkák közül valószínű forrásai közé tartozott Brantôme Dames illustres (Nevezetes hölgyek), (1665–1666) című botránykrónikája és egészen bizonyosan Mme de Gomez Journées amusantesja (Mulatságos napok), melynek anyagából később külön kötetet is összeállított. De hivatkozik Gracianra is, merített Rabutin de Bussy említett levelezéséből (pl. egy francia követ felesége és a "gáláns mennykő") és talán Montesquieu Lettres persanesjából (Perzsa levelek), (1721), a kora-felvilágosodás legelterjedtebb egzotikus művéből. A nemes ifjak és leányok neveléséről szóló levelek François Fénelon és Claude Fleury – Magyarországon is olvasott – munkáinak, illetve Zrínyi Áfiumának az ismeretét tételezik fel. A Mikes-levelekben elszórt gazdasági, természetrajzi tudásanyag egyik fő forrása pedig Noël Chomel Dictionnaire oeconomique (Gazdasági szótár), (1709) című házilexikona volt.

A levelek idegen eredetű anyagában külön helyet foglal el a törökországi szokások összefüggő leírása a 172–192. levélre terjedő részben (1748–1754). Alapanyagát Mikes Sir Paul Ricaut († l700) angol író egyik művének francia kivonatából (Tableu de l'empire ottoman (Az oszmán birodalom helyzete), (1709) vette, s eltérve eddigi módszerétől, az általa jórészt lefordított könyvet öltözteti levélformába.

A Ricaut munkájából átvett nagyobb részletek kivételével a sokrétű forrásanyag beépítése nem gátolta a levelek íróját élvezetes előadásában. Élményszerű és olvasott részletek, versfoszlányok, eredeti és kölcsönzött mozzanatok éppoly természetességgel fonódnak össze, mintha egy művelt szalonban, szellemes társalgás közben hangoznának el. A különböző történetkék, anekdoták, {522.} érdekességek mindig valamely alkalmi ötletnek, hangulatnak, a beszélgetést színesen szövögető előadásnak vannak alárendelve. Míg a moralizáló írók hada – a középkortól kezdve – a különböző exemplumokkal, közhelyekkel, anekdotákkal műveik tanító célzatát igyekeztek szolgálni, addig Mikes példái, novellái pusztán a szórakozás és mulattatás szándékának köszönhetik megörökítésüket. Ő még rögtönzött "prédikáció"-inak végét is tréfával üti el, vallásos elmélkedéseiből átmenet nélkül csap át profán dolgok elbeszélésébe.

A hedonisztikus rokokó szellemében az anekdotikus elemeknek nemcsak a funkciója változott meg, elburjánzásuk is az új ízlés megnyilvánulása. Az életnek, a történelemnek anekdotákban való szemlélete, a nagy összefüggések helyett a kis érdekességek, különlegességek, pikantériák kultusza a hanyatló, szertehulló barokk világkép jellegzetes szimptómája. Egyes legendák, bibliai motívumok felhasználásakor már nem a csodahit, hanem csupán a kuriozitások iránti érdeklődés vezeti Mikest. De ugyanígy a korai felvilágosodás íróinak műveiből is csak a bennük idézett történeteket hasonítja át, nem pedig azok lényegét, ideológiáját. A historikusok munkáiból szintén a novellisztikus részletek ragadják meg figyelmét, mintha népek, nemzetek története szerelmi kalandok, féltékenységi tragédiák sorozatából állna. Leveleskönyve ezért valóságos tárháza kétezer év novellisztikus-regényes hagyományának, különösen a nőkkel kapcsolatos mindennemű históriáknak és furcsaságoknak.

Az emberiség hajnalán kezdi a nők történetét, mondván, "sokan írják, hogy a legelső gyilkosság a két egytestvér atyafi között (Kain és Ábel) asszonyért esett" (86. lev.). A pátriárkák korának jámbor asszonyaiból rokokó galantériával" pásztornékat" formál, Debora bibliai alakjából pedig "kegyes asszonybíró" lesz tollán. Felvonulnak az antik hősnők (Kleopátra stb.); szerencsésen (Nagy Károly leánya, Imma és Eginhárd) vagy szerencsétlenül (Iréne tragédiája, Nápolyi Johanna és Endre királyfi) végződő szerelmi történetek szereplői. Elbeszéli, mikor akasztották fel Párizsban az első asszonyt; "titkos" eseteket tud a versengő udvari hölgyek között gálánsan igazságot osztó V. Károlyról; szívesen foglalkozik az asszonyuralkodókkal (Erzsébet angol királynő, Stuart Mária) és a reneszánsz novellairodalom kikapós dámáival (a próbára tett asszony, az öreg emberek kalendáriuma stb.). Kedvtelve mesélgeti az erdőben elalvó kisasszonynak és három udvarlójának különös rejtélyét, s megírja az anyját, leányát, feleségét, "egy személyben hármat" elvevő férfi (a vérfertőző ifjú) ritkaság számba menő kalandjait. Saját korához közeledve előnyben részesíti a barokk illemkönyvekből kimaradt borsos históriákat: Casimirus lengyel király titkos feleségének "társasági balesetét", a Falstaff-ra emlékeztető pórul járt udvarló esetét stb. Sokat tud Mikes a világ különböző részein élő asszonyok irigylendő vagy szánandó sorsáról; Silvia és Julianna a Tuileriákban társalkodik,a török szultán házasuló leányai Konstantinápolyban, feleségei a szerájban várnak a "szerencsés napra". Egyik legszebb meséjén, a vadon tündérének történetén (Inkle és Yariko), mely a brazíliai partok közelében játszódik le, már rajta van a "világosság századának" bélyege: a vad leány ártatlanságának, önzetlen szerelmének szembeállítása az angol kalmár lelketlen önzésével.

Mikes történeteinek legjava nem mindennapi história, a különös emberi dolgokat azonban olyan természetesen adja elő, mintha köznapi esetekről lenne szó. Szóljon bármiről, mindig kéznél van egy odaillő példa, akár a szeren-{523.}cséről (Polykrátesz gyűrűje, Solon és Krőzus), akár az emberi önhittségről (Fülöp és a görög nyilas) legyen is szó. De ugyanígy a jelenben általa tapasztalt érdekes esetek, fonákságok is rögtön anekdotákká kerekedve simulnak bele a levél társalgó előadásába: kedélyesen humorizál az etikettet Rodostóban is megtartani akaró méltóságos Bercsényinéről; együtt nevet a szentelt vízzel babonáskodó grófnőn Rákóczival, de a Rákóczi jámbor oktatását profanizáló Forgách Simonnal is; frissiben beszámol a fejedelmet rászedő "asinus sidó" megkeresztelkedéséről, a boroshordót körülálló görög papokról. Jellemzően kommentálja a világpolitika híreit: "minthogy a leányával hál, tartozik is segítni" – mondja a lengyel király vejéről, XV. Lajosról (98. lev.).

A forrásaiból átvett vagy saját maga által formált kis történetek, jelenetek nemcsak Mikes rokokó szemléletéről, hanem epikus, ábrázoló erényeiről is tanúskodnak. Az évődő beszélgetés mellett az elbeszélésnek is mestere – a maga sajátos módján. A visszatekintő, széles epikai ábrázolás idegen tőle; inkább a részigazságok, a tipikus lélektani helyzetek érdeklik. Rövid történetei ezért rendkívül kiélezettek, lényegre szorítkozók, s ezáltal gyakran sokkal formásabbak is, mint forrásainak szövegezésében. Leírásain rajta vannak a színpadias barokk látásmód jegyei, csakhogy Mikes mozaikszerű jelenetei – Bethlen és Rákóczi tragédia-szemléletével ellentétben – nevetésbe, komédiába torkollnak. Tollhegyre tűzött élő vagy holt szereplőit dialógusra készteti, a tartalmilag tolmácsolt beszédet szó szerinti idézetekkel élénkíti.

Mikes művészete talán legszebben a Törökországi levelek stílusában bontakozik ki előttünk. Ez visz életet, színt minden leírásába, kedélyes rajzába, alkalmi jellemzéseibe vagy személyes sóhajaiba. Stíluseszközeinek gazdag választékából elsősorban erős érzelmi tartalmú jelzőit kell kiemelnünk: Gallipoli "puszta, kies, szomorú lakóhely"-e, Rodostó "kedves megunt városa", "édes keserű laktunk helye". Ötletes, kifejező jelzős kapcsolatai ("haragos koplalásom", "veszett restség", "ájtatos dohányzás", "fájdalmas becsület" stb.) különösen szövegkörnyezetükben válnak hatásossá: a szultán vendégsége például "igen szomorú vigasság". Miként a levél számtalan fajtáját, úgy a levél elemének, a hírnek a fajait is pompás jelzők segítségével különbözteti meg: "szép színű és jó szagú hírt írok ... azután írom meg a csendülő hírt". A hagyományos levélzáró formulát jelzőhalmozással teszi játékossá: "... ezzel maradok kód köteles láncos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája". Jó érzékkel értékesíti a jelzők ellentétességében rejlő lehetőségeket is: "nem kell a kedves szegény feleséget, a kedvetlen, de gazdag feleségért elhagyni".

Kedveli az alliterációs formát: "a rettentő halogatás, holnap, holnap, az a holnap hat holnapra halad ..." – és a szójátékot: "utolsó levelemnek, utolsó résziben való utolsó végin". Csupa nyelvi lelemény, ahogy kifejezi képzelt nénje iránti túlzott szeretetét: "az én szívemnek minden zsebje, ránca, fiókja tele a kédhez való szeretetemmel". Érzelmeit, lelkiállapotát megragadóan tudja stílusellentéttel érzékeltetni: "a nagy vigasságban csak suhajtunk, olyan jó kedvünk vagyon, hogy majd meghalunk búnkban." Sokszor idézik hazavágyó sorát: "úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont." Mindig megtalálja a hangulatához illő kifejezést ("bajban, szomorúságban úszkáló szolgád"); s gyakran fűszerezik előadását érzelmi nyomatékot keltő felkiáltások: "de jaj, ki ne szeretné az olyan szép oldalcsontot!"

{524.} Mikes jellemző stílussajátossága a szemléletesség. Amikor "nénjé"-nél van, "a nap oly sebesen repül, valamint a fecske, mikor pedig itt vagyok, akkor rák hátán jár". Egyszerűségében is remek a rodostói időtöltés szemléltetése: "csak telik, én is ballagok véle együtt." S utolérhetetlen báj van soraiban, mikor nem létező nénjét ösztönzi levélírásra képzeletében: "... a tőt le kell tenni, azokban a kis kezecskékben pennát kell venni." A levélíró jellegzetes stílusjátékai közé tartoznak a közönséges szavak, kifejezések tréfás-szemléletes helyettesítései: a fehérnép, a szolgálók helyett például a "bóbitás foglyok ... verdigályos nyulak ... szép tyúkok" kifejezéseket használja; az ágyút "réz-prókátor"-nak, a hajókat "tengeri lovak"-nak nevezi; a halálraítéltet nem a tengerbe vetik, hanem a "néma halak országába küldik". Stílusának szemléletességét fokozzák – s egyúttal mondanivalóját is tömören summázzák – sűrűn elejtett szólásai és olasz, török, francia példabeszédei, magyar közmondásai.

Ennek a művészi prózastílusnak a nyersanyaga, éltető ereje az az erdélyi köznyelv, melyet Mikes az idegen földön is tisztán megőrzött. Idegen szavakat alig használ, a latinos mondatszerkesztéseket is kerüli, székely tájnyelvi rekvizitumai pedig jól belesimulnak az érzékletes élőbeszédet irodalmi szintre emelő nyelvhasználatába. A magyar nyelv Mikes kezén "az értelemnek fényes és hajlékony, a fantáziának színes, az érzelemnek finom rezgésű eszköze" (Pais Dezső) lett. A könnyedség, választékosság, természetesség és egyszerűség nyelvének olyan erényei, melyekkel ő előtte még magyar prózaíró alig dicsekedhetett.