Az elégia- és ódaköltészet

A barokk kor utolsó periódusának irodalmat kedvelő, tudós társasélete virágoztatta fel az elégia- és ódaköltészetet: az előbbit a jezsuita Makó Pál honosította meg, az utóbbinak a piarista Hannulik János Krizosztom volt legnagyobb mestere.

Makó Pál (1724–1793), aki később mint kiváló matematikus és fizikus tette ismertté nevét, nem írt sok verset, de kis kötete több változatban terjedt és mintaképpé vált. (Legfontosabb kiadásai: Elegiarum liber unicus (Elégiák egy könyve), Nagyszombat 1752; Carminum libri tres (Versek három könyvben), Nagyszombat 1764). A barokk hagyománnyal nem szakított: Ovidiust utánzó rendtársainak, Schez Péternek és Adányi Andrásnak műveit megbecsülte, nagyra tartotta Gyöngyösi szerzeményeit, de új tekintélyként Corneille és Metastasio is megjelent irodalmi világában. A hősi barokk póztól pedig tudatosan elhatárolta magát kötetének bevezető versében, melyet szemmel láthatólag Bartakovics József Metallurgiconának hatására írt. Makónak ebben megjelenik Elegeia, és azt tanácsolja, hogy legalább egy időre hagyjon fel heroikus vers-tervével. és írja azt, amit a mindennapi élet vagy egyéni sorsa kínálnak témául. A költő még ellenvetést tesz, mondván, hogy a köznépet csak az újdonság, a mito-{578.}lógia és a harcok érdeklik, de azért megfogadja a tanácsot, s elégiáiban betegségéről, születésnapjáról, utazásáról s hasonlókról ír. A régi, heroida-műfaj baráti levéllé egyszerűsödve irodalmi nézeteinek kifejtésére szolgál (Ad amicum (Egy baráthoz)), s alkalmat talál arra is, hogy anekdotát mondjon el, vagy állatmesét dolgozzon fel önálló versben (De corvo (A holló)).

Hannulik János Krizosztom (1745–1816) csaknem 40 esztendőt töltött rendje nagykárolyi iskolájában, ahol Károlyi Antal pártfogása alatt dolgozott és nyomatta ki nagyszámú alkalmi versét és gyűjteményes kötetét (1780–81). Nagy tisztelője volt Metastasiónak, egyik versének latin fordításával aratta első sikerét (1776); legfőbb példaképe azonban Horatius volt. Az új-latinok közül pedig az Európa-szerte elismert lengyel jezsuita költő, Matthias Casimir Sarbiewski (1596–1640) hatását mutatták ki versein. Hannulik bámulatos termékenységgel, nagy erudícióval és találékonysággal írta üdvözlő verseit, melyekkel Rómától a cári udvarig nemzetközi elismertetést vívott ki magának. Moralizálása egyfelől a vallásosság, másfelől a nemesi hazafiság jegyében áll. 1790-ben a nemesi ellenálláshoz csatlakozott, magasztalta a nemesi "aranyszabadság"-ot; támadta a nemzeti nyelvet és szokásokat megvető arisztokratákat. Népszerűvé vált költeménye, az Ode ad libertatem Hungaricam (Óda a magyar szabadsághoz) szerint a jozefinista évtizedben a hazaárulás erénynek számított, s aki szembe mert szállni a császár intézkedéseivel, börtönbe került vagy őrültnek bélyegezték. Egyébként irtózva beszélt a tudatlan tömegről, eszménye a művelt, vallásos és az ősök erényeit követő nemesúr volt.