{577.} 72. A DEÁKOS ROKOKÓ KÖLTÉSZET


FEJEZETEK

A szerzetes-költők az előző periódusban túlnyomórészt világiak számára írták latin verseiket és arra törekedtek, hogy olvasóik gyönyörködtető előadásban hasznos igazságokat, vallás-erkölcsi tanulságokat ismerjenek meg belőlük. A rokokó időszakban is betöltöttek hasonló funkciót, a nemesi olvasóközönség számára írt újabb verses műveikben azonban a vallási haszon korábban uralkodó elvét háttérbe szorította a tudományos, világi ismeretek terjesztésének programja. Az ennek jegyében készült s az előző fejezetben megismert tudomány-népszerűsítő tanköltemények mellett kialakult azonban a költői tevékenységnek egy újfajta ága is: a szellemi elit belterjes, önszórakoztató poézise. A világiasodó egyházi értelmiség poétája nem erkölcsprédikátor már, aki szent hevületbe akarja ragadni olvasóit, de még nem is a következő kor látója, a nemzet ügyének vátesze, hanem egyszerűen csak "boldog a versírásban", mint Faludi mondotta. Ez a hedonisztikus magatartás lényegében rokon a nemesi költők ars poeticájával; a papi, értelmiségi szerzők költészetét csupán a deákos jelleg és az ezzel járó – ekkor még csaknem kizárólagos – latinnyelvűség különbözteti meg amazok munkásságától. Faludi verseit is nyelvük, olaszos-németes irányuk és világi közönségük utalja a nemesi költészet szférájába, eltérően rend- és sorstársainak erősebben intellektuális, klasszicizáló tendenciáról tanúskodó, deákos poétai világától. A gáláns líra verstípusaival és dalformáival szemben e deákos rokokó költők az antik költői műfajoknak (elégia, óda, epigramma) és a klasszikus verselésnek hódoltak.