A klasszicizálódó barokk dráma

A jezsuiták és piaristák igényesebb drámáiban a korábbi barokk kompozíciótól gyökeresen eltérő, új szerkesztési szabályok kerültek uralomra. A színhelyet gyakran változtató, időegységgel nem törődő darabokat legnagyobbrészt a "szabályos" drámák szorították ki, melyek cselekménye egy helyen. egy nap leforgása alatt pergett le. A stílusváltozás legkorábban latin darabokban jelentkezett; első fecskéje Friz András (1711–1790) osztrák jezsuitának Pozsonyban, a prímási palotában előadott latin Zrínyi-drámája (1738) volt. A nemesi hadidicsőséget magasztaló darabnak, melyet 1753-ban magyarra is lefordítottak (Szigeti Zrínyi Miklós), mindössze hat szereplője van, s a hely és idő egysége is teljes. Az új szerkesztési elv 1750 körül vált általánossá; a jezsuiták egy Budán, 1755-ben előadott bibliai tárgyú színjátékukról már elégedetten jegyezték fel, hogy az a hozzáértők véleménye szerint a drámai szabályok legteljesebb figyelembevételével készült.

Az új dráma-típusban tragédiák és vígjátékok egyaránt keletkeztek. Az előbbieket jezsuiták írták, és ótestamentumi, illetve világi történeti témákat dolgoztak fel bennük politikai célzattal. E tragédiák nagyfontosságú állami eseményeket jelenítettek meg; cselekményük többnyire udvari intrikák sorozatából áll; hőseik pedig olyan kormányférfiak, akik Gracian elveinek megfelelő morális magatartást tanúsítanak: a jó cél érdekében megengedhetőnek tartják a ravaszságot.

Az ilyen darabok szerzői közül a tankölteményéről ismert Bartakovics József még latinul vitte színre a zsidók Egyiptomból való kivonulását öt {584.} felvonásos drámájában (Moyses, Nagyszombat 1749). Fáraó és Mózes mint népük vezérei állnak benne egymással szemben; az utóbbiban az isteni akaratot végrehajtó fejedelmi személy eszményített vonásai domborodnak ki, sikerét a legfőbb elrendelés hű végrehajtása biztosítja. Aki nem így cselekszik, megbűnhődik, amint azt Kunits Ferenc (1697–1763) immár magyar nyelvű – olasz szerzőtől fordított – Sedecziásában (Kassa 1753) bemutatta. A darab címadó hőse, Juda királya nem követte Jeremiás próféta istentől sugalmazott tanácsát, pedig ezen "fordul meg a felségek boldog és boldogtalan állapotja". Bibliai tárgyú Kozma Ferenc (1728–1806) latinból fordított "szomorú szabású víg kimenetelű játék"-a, a Jekoniás (Győr 1754) is; ennek tárgya "palotás csel", melyet Nabuzardán, Asszíria "megöregzett gonoszságú politikusa" készít Juda királya, Jekoniás élete ellen. A bűnös azonban megbűnhődik egy hirtelen fordulat után, a nemes lélek pedig diadalmaskodik, "mert erkölcs volt szószólója, Isten pedig pártfogója". A darab csak a gonosz képmutatást ítéli el, de a jó ügy érdekében a "titkos hallgatást", az udvari ravaszságot jóváhagyja. A szereplők jelenetről jelenetre szinte felmondják egymásnak a jezsuita politikai bölcsesség közkeletű szentenciáit.

A hasonló tendenciát képviselő, "világi okosság"-ra tanító egyéb történelmi tragédiák sorában a latin nyelvűek közül az elégia-író Makó Pál munkája, Corneille Nicomède-jének (1752) az átdolgozása, a magyarok közt pedig Kereskényi Ádám (1713–1777) két darabja a legnevezetesebb: a Cyrus és a Mauritius (Kassa 1767). A korábbi protestáns dráma-irodalomból is jól ismert Cyrus-téma jezsuita szellemű feldolgozását Kereskényi a már említett Friz András latin drámájából dolgozta át magyarra 1758-ban; Mauritius bizánci császár története szintén latin jezsuita forrásra mehet vissza.

A korabeli nézők a komor légkörű tragédiánál sokkal jobban kedvelték a vígjátékot. "Ezek ... csak a merő tréfákat lesik, áhítják ..., melyek ha szüntelen elől nem kerülnek, csak ítélettel vagynak az egész játék felől; mivel akár szomorú, akár nagy tekintetű érdemes dolgot ábrázoljon is, csak a kacagásra készültek" – írta Benyák Bernát az egykorú publikumról. A darabok cselekménye, a szabályoknak megfelelően, alacsony rangúak körében játszódott; alakjaik egy-egy hibát, gyengeséget megjelenítő típusok. A komédia a vidámságon felül azzal is vonzott, hogy az idegen eredetű darabokat az írók magyar környezetbe állították, a szereplőknek magyar neveket adtak.

A lefordított és színrevitt vígjátékok között akadnak még külföldi papi szerzőtől származó darabok: a Corneille-követő német jezsuitától, Anton Claustól (1691–1754) származik a rend kolozsvári iskolájában bemutatott Varga-műhely, a tunyák oskolája című komédia; az ugyancsak jezsuita Martin de Cygne (1619–1669) Erszényét pedig a piaristák játszatták magyar fordításban. Ezek a vígjátékok azonban nemigen mérkőzhettek mintaképeikkel, a plautusi és terentiusi komédiákkal, valamint a modern világi írók darabjaival, úgyhogy a hazai szerzők mindinkább ezekhez pártoltak át.

Latin Plautus-előadásokra a 18. század negyvenes éveitől kezdve vannak adatok a jezsuita és piarista iskolákból; jelentős magyar változatokat a hatvanas évektől ismerünk. A nagyszombati jezsuiták 1765-ben a Mostellariát (A kísértet) {585.} fordították, helyezték magyar környezetbe és adatták elő Barkóczy Ferenc prímás tiszteletére; a kolozsváriak Botfalvai című vígjátéka a Pseudolusra (A hazug), a trencséniek töredékes Zsugorija az Aululariára (A bögre) megy vissza. A piaristáknál Dugonics András 1766-ban a Menaechmit (Az ikrek) fordította, amit 1807-ben világi színpad számára is átdolgozott; Simai Kristóf pedig 1772 előtt írta Váratlan vendég című darabját, a római író Mostellariája alapján.

A Plautus-hatáshoz kapcsolódnak Molière vígjátékainak iskolai feldolgozásai. A jezsuiták már 1747-ben előadtak Eperjesen egy "plautusi élcekkel" mulattató latin Molière-darabot; a hatvanas években azután magyarul is megszólaltatták. Egerben, 1769-ben került színre a Fennhéjázó és maga sorsával meg nem elégedő embernek bolondsága című komédia, a Bourgeois gentilhomme (Úrhatnám polgár) átdolgozása; ugyanennek későbbi, közvetett leszármazottja Gubernáth Antal (1757–1814) 1778-ban Nagyváradon előadott iskolai vígjátéka is, a Nagyrahéjjázó Ordas Demeter. A piaristáktól a Les fourberies de Scapin (Scapin furfangjai) magyar iskolai változata Selmecbányáról ismeretes, Comoedia satis lepida (Egy igen mulatságos komédia) címmel; Hagymási Imre (1746–1804) két 1775-ből való váci bohózata, a Szemtelen nagyravágyódásnak nevetséges megcsúfolása és a Garabonczás László, ugyancsak a francia író említett darabjaira megy vissza.

A legszorgalmasabb Molière-átdolgozó s egyben az egyik legtermékenyebb piarista vígjáték-író Simai Kristóf (1742–1833) volt. Drámaíró munkásságát egészen a hivatásos színjátszás koráig folytatta, s kassai rajztanító korában (1778–1791) az új irodalom vezető alakjaival, Kazinczyval és Batsányival is kapcsolatba került. Így jelenhetett meg Plautus-átdolgozása ezek folyóiratában, a Kassai Magyar Museumban (1788). Molière darabjai közül először a Scapin furfangjai nyerte meg tetszését, s ennek, valamint a plautusi Váratlan vendégnek az alapján írta meg Mesterséges ravaszság (1775) című eleven vígjátékát. Később, már a világi színészek számára készült két további Molière-átdolgozása: a Zsugori telhetetlen fösvény ember (1792) és a Gyapai Márton, feleség féltő gyáva lélek (1792). Simainak a világi színjátszással való kapcsolatát, s egyúttal az iskoladrámának a hivatásos színházig ívelő fejlődését a legszemléltetőbben az a tény mutatja, hogy németből fordított Igazházi, egy kegyes jó atya (1790) című darabjával kezdte meg előadásait az első magyar színtársulat.

A Gottsched gyűjteményében megjelent darabok közül a jezsuiták Johann Elias Schlegel, illetve Holberg egy-egy darabját fordították le és mutatták be Trencsénben A titkos (1768), illetve Erasmus Montanus (1769) címen. Ugyanebből a forrásból származik az egyik legügyesebb iskoladráma szerzőnek, Pállya István (1740–1802) piarista tanárnak és igazgatónak, később rendfőnöknek két darabja is. A Pazarlay és Szükmarkosy (1.767) eredetijét a francia Philippe Néricault-Destousches (1680–1754) írta, németre Gottsched felesége fordította. A németben egy fiatal özvegy úgy téríti észhez {586.} szerelmesét az esztelen pazarlásból, hogy kártyában mindenéből kifosztja, majd visszaadja neki elveszett vagyonát, mikor feleségül megy hozzá. Pállya István magyar környezetbe állította a vígjátékot; s hogy női szereplőt ne kelljen felléptetnie, a fiatal özvegy helyett egy francia kapitányt szerepeltet, aki a könnyelmű fiatalember még gyermekkorban eltűnt, senkitől nem ismert bátyja, s azért jött haza, hogy öccsét a romlástól megmentse. A tiszt még azáltal is segít testvérének a tékozlásban, hogy a francia divat iránt ébreszt benne hajlandóságot, és költséges előkészületeket tétet vele egy párizsi utazásra. Ezek a motívumok bő alkalmat adtak a magyar szerzőnek, hogy a köznemesi morálnak megfelelően kárhoztassa a franciáskodást és dicsérje a honi magyar szokásokat. Pállya másik darabja, a Ravaszy és Szerencsés (1768) Holberg egyik művéből készült; a magyar szerző ebből is kiiktatta a szerelmet, s így Csörgő, a hetvenkedő katonatiszt és Deákius, a hóbortos iskolamester nem a polgármester leányának a kezéért, hanem városi tanácsosságért versengenek a darabban. Ezt a Holberg-drámát két évvel később Dugonics András is átdolgozta, mégpedig először latinra (Opimius, 1770). majd röviddel azután magyarra (Gyöngyösi), és még 1789-ben is szerkesztett belőle új változatot Tárházi cím alatt.