Illei János

A korszak legjobb s részben már eredeti iskoladrámáit a jezsuita Illei János (1725–1794) írta. Mint tanár különböző gimnáziumokban szolgált, rendje feloszlatása után Budán tanított, majd szülővárosában, Komáromban élt haláláig. Mint prózaíró is figyelmet érdemel, enemű munkásságáról: Boethius-fordításáról (1766), illetve elmélkedés-gyűjteményéről (1790) a nemesi irodalom keretében már megemlékeztünk.

Illei szomorújátékai Kassán, 1767-ben jelentek meg nyomtatásban Salamon, Ptolomaeus és Titus címmel. Az utóbbi darab Metastasio-fordítás latin szöveg nyomán, a két előbbi eredeti munka. A Salamonban a szerzetesi iskolákban sokszor színre vitt témát, Salamon és Szent László viszályát, egy felvonásban, hét jelenetben dolgozta fel. Salamon királyságát akarja visszaszerezni, és hogy Lászlót kézrekeríthesse, vezérét, Zaboltsot egy barlangban bújtatja el. Felfedezik azonban a László-pártiak, harc támad, és mikor Zabolts megsebesül, az odasiető László maga köti be a kezét. Salamon embere annyira meghatódik a kegyességen, hogy kivallja neki megbízatását, minekutána Salamont ejtik csapdába, és a Lászlónak szánt lánc az ő kezére kerül. Salamon bukásának oka s egyben a darab tanulsága: a trónkövetelő isten akarata ellenére tört a hatalomra, nem akart megnyugodni az örök elrendelésben.

Nagyobb igényű a Ptolomaeus című ötfelvonásos dráma, melynek névadó hőse elűzte Macedónia trónjáról testvérnénjét, Arsinoet, két gyermekét pedig vezérei segítségével megölette. A darabban a franciáknak nevezett gallok Ptolomaeust megfosztják hatalmától és kivégzik; sikerüket a bosszúálló Arsinoe segítségével érik el, aki férfiruhában, álnév alatt árulásra bújtotta fel a vezéreket. Politikai tanulságként Ptolomaeus azt hirdeti a dráma végén, hogy a koronás fejedelmek ne bízzák "minden tanácsosnak kezére ... a titok-{587.}nak kulcsát". A morál éppen nem megnyugtató, ha meggondoljuk, hogy az unokaöccseit megölő király mondja ezt bűntársaira vonatkoztatva; a bosszúálló Arsinoe a trónt nem foglalja ugyan el, de megrovást sem kap.

Illei Tornyos Péter (Komárom–Pozsony 1789) című "farsangi játék"-a az iskoladráma korszak legsikerültebb Molière-átdolgozása. Késői nyomtatott megjelenése ellenére 1773 előttről való; fő forrása az Úrhatnám polgár, amely a magyar nemesi hallgatóság ízléséhez igazítva jelent itt meg. A tanulság, hogy a nagyravágyó ember póruljár, jól beleillett a 18. századi nemesi moralizálásba, a módi-ellenességbe, csakhogy már nem a német divat a támadás céltáblája, hanem "a mostani francia világnak friss policiája".

Stílusában Illei az "úri" írásmódra törekedett. Tragédiáiban a velős rövidséget – Faludihoz hasonlóan – ma népieseknek érzett fordulatokkal igyekezett elérni; a vígjátékban ugyanezek a jóízű kifejezések a komikum eszközei voltak. Hogy mennyire művelt közönségre számított a szerző, azt komédiájának a komikus hatás céljából elferdített latin és francia szavai is bizonyítják.

Illei legtöbb kortársához hasonlóan nem volt teljesen magyar nyelvű író: 1791-ben Komáromban Ludi tragici (Tragikus játékok) címmel három bibliai tárgyú iskoladrámát jelentetett meg, melyek Dávid és fia, Absolon történetét viszik színre, és oly szorosan összetartoznak, hogy ugyanazon mű felvonásainak tekinthetők. Latin iskoladráma írása azonban még összefért nála a "majd hogy sírba nem szállott nyelvünk" feltámadásán, s a magyar könyvek számának szaporodásán érzett örömmel.