Mulató versek

A kollégiumi diákélet táptalaja volt a meglehetősen szabados szórakozásnak, kocsmázásnak, s természetesen az ezzel járó "alantasabb" versszerzésnek. Bordalok, csúfolódó versek, paródiák, trágár nóták sokasága és mindenféle idétlenség megverselése fűszerezte a diákmulatságokat, felélesztve a későközépkor vágáns hagyományait és tovább éltetve a furcsaságok barokk kultuszát.

A vágáns örökség révén egyes híres középkori dalok ekkor válnak nálunk ismertté és találnak fordítóra; a kéziratok gyakran latin–magyar szövegpárban jegyezték fel őket: Mihi est propositum in taberna mori ... (Kocsmában szeretnék meghalni) – Nekem egy szép gondolat jutott most eszembe ... (Kresznerics-gyűjt.). Egy részükben a téma nagyon jól beleillett a rokokó szemléletébe: találkozunk eszményített pásztor-idillel (Si quis vivit jucundus ... – Ha gyönyörűségesen él valaki ... SzUB), szüzességét sirató lánnyal (Virgo formosa, veluti rosa ... (Csinos szűz, akár a rózsa) – Így kesergette, hogy elvesztette ... Szádeczky-misc., Kulcsár-melod.). Különböző fennkölt, szent szövegek (pl. Miatyánk, Hiszekegy, litánia-szöveg stb.) tréfás-parodisztikus átköltéseihez szintén a felújuló vágáns-hagyaték nyújtott bátorítást.

A képtelenségeket halmozó, halandzsába fulladó barokk verselmények gazdag választékában akadnak gúnyolódó tájleírások, melyekből olyasmikről értesülünk, hogy "az berényi malomban verebet patkolnak", Szeged mellett a "baglyok furulyáznak" (Jászság Kunság mentiben ... Jankovich Világi énekek); mindenféle "jövendöléseket" tartalmazó versek, köztük egy olyan is, mely azt "jósolja", hogy az idén húsvét hamarább lesz pünkösdnél, hogy a megdöglött nyúl többé el nem szalad és így tovább (Hogy ide érkeztem, lám én is itt vagyok ... Szádeczky-misc.). A leggyakoribbak azonban a borozással kapcsolatos furcsaságok. A Nem vagyok én paraszt ember, reám úgy nézzetek ... (Hersehmann-ék.) kezdetű ének szerzője azzal kérkedik, hogy "eszemiszom törzsökéből" származtak elei, címerét kolbásszal foldozott káposztás hús díszíti, nemesi leveleként pedig a kocsmai adósleveleket lobogtatja. Nem ritka az olyan halandzsavers, mely voltaképpen értelmetlen szófüzér s csak a dallam élteti: Bar, bor, bir, bor, be jó az bor ... (Furuglyás-ék.).

A kamasztársaság természetes érdeklődése és a rokokó évtizedek frivol gondolkodása egyaránt oda hatott, hogy e mulató-versszerzés egyik legjellemzőbb vonásává a szabadszájúság váljék. Kiaknázzák a diákok a kétértelműség lehetőségeit: a Van egy hitvány, tetves, rongyos vá-vá-város ... (SzUB) kezdetű tréfás versben a rímtől természetesen indukált obszcenitást egy váratlanul más szóba való átváltással elkerülik ugyan, de túlságosan sokára. Divatoznak a goromba és trágár nemzetség-, nép-, mesterség-, vénlány-, {608.} asszonycsúfolók (pl. Csak így élünk, amíg élünk tritty, trotty, litty, lotty ... Jankovich Világi énekek); a cigányokat kigúnyoló magyar–cigány nyelvű makaróni versek, paródiák (pl. Jertek elő cigány kölykök ... Furuglyás-ék.; Cantio gentis faraonis ... (Fáraó népének éneke), Szikszai-ék.); s különösen gyakori egyes nőszemélyek vaskos jellemzése (pl. Réce, ruca, kukorica, Nagyvarsányi híres dáma ... SzUB; Uccu ringyó Szabó Sári ... Kozma-ék.).

A rokokó-periódussal lezárul a műköltészet és folklór között átmenetet alkotó énekműfajok sokszázados története. Végpontjának az Ötödfélszáz énekek című nagy gyűjtemény tekinthető, melybe Pálóczi Horváth Ádám – már a 19. század elején – összefoglalta ennek a vegyes értékű énekanyagnak a legnépszerűbb darabjait – a maga részéről újabbakkal is megtoldva még azok számát. Ettől kezdve az ilyen kétéltű költészetnek nincs már irodalomtörténeti jelentősége. Fejlődésének utolsó szakaszán azonban még hatalmas termést produkált, s mintegy összesűrítve hagyományozta mind a népköltészetre, mind pedig egyes nagy lírikus-egyéniségekre a kéziratos, népszerű költés gazdag örökségét. Csokonai lírája közvetlenül ebből a kollégiumi népies költészetből nőtt naggyá, magas színvonalú műköltészetté emelve nemcsak a népszerű szerelmi éneket, de még a malackodó mulató-nótát is. A népköltészetben pedig valamennyi itt tárgyalt verstípus tovább élt a 19. század folyamán, s már mint népdal adott példát és ihletet Petőfi és mások népies műköltészete számára.