Hermányi Dienes József

Művelt székelyföldi református prédikátor gyermeke volt Hermányi Dienes József (1699–1763). Irodalmi műveltségét már apja házában megalapozta, tanulmányait a székelyudvarhelyi kollégiumban (1711-től), majd az enyedi főiskolán (1718-tól) végezte, külföldön sohasem járt. A diákélet mellett megnyílt előtte az erdélyi arisztokrácia világa is, mert preceptora volt Kemény Lászlónak, a későbbi gubernátornak és több évig nevelősködött Teleki Ádám családjánál. 1728-ban Torockószentgyörgyön lett pap, majd 1735-ben Nagyenyeden vállalt prédikátorságot, s ettől kezdve a város és az iskola polgári és tudós köreiben élt haláláig. Érdeklődésével, tájékozódásával szorosan kapcsolódott az erdélyi művelődés haladó hagyományaihoz: együttérzéssel szólt Tótfalusiról, anekdotázott Pápai Párizról, tisztelettel emlékezett meg Bethlen Miklós haláláról. Jól ismerte előkelő író-kortársait: Bethlen Katát, Lázár Jánost és nyilván a közeli Magyarigenben lelkészkedő Bod Pétert is, de érdekes módon az ő nevét sohasem említi. Az apjától örökölt tudásszomjjal vetette magát a könyvekre, egész életében olvasott, nyelveket tanult és hatalmas arányú írói munkásságot folytatott.

Írásai néhány nyomtatott halotti beszéd kivételével kéziratban maradtak, szétszóródtak; nagyrészük elkallódott. Pedig halálakor 158 kötet kéziratot töltöttek meg irodalmi, teológiai, földrajzi, történeti stb. följegyzései, vasárnapi, ünnepi, halotti prédikációi, tanulmányai, vegyes feljegyzései. Rengeteg, jórészt tudományos vonatkozású kéziratával a tudós literátorok sorában volna a helye, "komoly" műveiből azonban ma már csak egy terjedelmes prédikáció-gyűjtemény ismeretes. A magyar irodalom szerencséjére fennmaradt azonban több szépirodalmi jellegű kézirata: csonkán hagyott {614.} önéletírása, az erdélyi püspökök életéről szóló műve, különböző forrásokból összeírt furcsaságai, érdekességei, s végül nagyszabású anekdotagyűjteménye, a Nagyenyedi Demokritus. Valamennyire jellemző a mindennapi élet anekdotikus mozzanatai iránti erős érdeklődése, sőt még prédikációi is erről tanúskodnak: "Foly ennek szájából az ige, s olyanokat hall tőle az ember, melyeket mástól nem. Az ő prédikációja között sokszor oly tréfákat ejt szóval, hogy eleget lehet nevetni rajta, de ez is mind tudomány" – jegyezte fel róla Rettegi György.

Kitűnő stílusművészettel elkezdett önéletírása is alighanem azért maradt befejezetlen, mert a nagyobb kompozíció, a szubjektív vallomás barokk műfaja nem felelt meg a kis, de jellemző dolgokra figyelő írói vénájának. Önéletrajzának elkészült részei is nem annyira saját magáról, mint inkább környezetéről szólnak, nem önmagát, hanem családját, diáktársait stb. jellemzik. Apjáról különösen megragadó képet rajzol, nem mulasztva el megemlíteni, hogy egész heti "serio" olvasmányai mellett "időtöltő, elmés könyveket is olvas vala mulatságból", s hogy "tréfái is ártatlanok, de igen elmések valának". A későbbiek során pedig a "tréfára kimenő dolgok" többször is eltérítik tollát az életírás fővonalától.

Miután gyakran forgott úri társaságban, alkalma volt megismerkedni a nemesi anekdotázás szóbeli hagyományaival is. Nagyenyedi Demokritusában meg is emlékezett az "igen elmés és jádzi emberek"-ről, a "Mimus és Momus theátrumokra" alkalmas "asztali tréfálkozók"-ról, a nemesek és papok szavát "majmozni" tudókról, akiknek "facéciáival árkusokat tölthetnénk be" – s nem feledkezett meg Vida Györgyről sem. Az anekdotikus érdekességeket írott forrásokból is rendszeresen gyűjtötte. Bethlen Farkasnak a 16. század erdélyi történetét tárgyaló művéhez például úgy szerkesztett Toldalékot, hogy Kemény János Önéletírásából kiszedegette az anekdotikus elemeket, az "elegy-belegy" epizódokat, a magánélet fonákságairól és a családi, szerelmi bonyodalmakról szóló részleteket. Hasonló kijegyzéseket Bethlen Miklós Önéletírásából is készített, de úgy szintén a nagyenyedi esperesség régi jegyzőkönyveiből is összeirkálta a vizitációk alkalmával észlelt furcsaságokat.

Ez a világot anekdotákban szemlélő, tipikusan rokokó kori látásmód Hermányiban teljesen tudatossá érett, szembefordította őt a nagybarokk hagyománnyal és elvi megfogalmazásban is kikristályosodott. Már torockószentgyörgyi papsága idején, 1731-ben egy "rövid Satyrá"-ban (egyetlen fennmaradt versében) gúnyolta ki az erdélyi kálvinisták híres barokk szónokát, Verestói Györgyöt, egyik halotti prédikációjának stílusa miatt. Midőn pedig – már Verestói püspöksége alatt – az erdélyi püspökökről biográfia-sorozatot írt, a barokk pöffeszkedés e szatíráját "előljáró beszéd"-nek szánta ez elé. Ezek a püspök életrajzok egyúttal Bod Péter Smirnai Szent Polikárpusának is félig-meddig a kritikái, paródiái: "a mi püspökjeinket úgy írtam le, hogy azokból őket jobban megismerhetni, mintha az ő felettek elmondott hazudozó alkalmaztatásokat mind hallottátok volna, mert én tudom, hogy igazat írtam felőlök: tudtam többeket is, de a keveseket is elégnek tartottam, mások úgy írják le őket mint angyalokat; én úgy mint embereket." Ezek a sorok abból az előszóból valók, melyet "posteritási"-hoz címezve illesztett egyik kézirata elé, s melybe más "elegy-belegy" dolgok mellett a püspök-{615.}biográfiákat is belefoglalta. Ez a hallatlanul érdekes írás valóságos ars poetica: az eddig megvetett, haszontalannak minősített irodalom mellett való tudatos állásfoglalás. Öntudatosan vallja, hogy a valóságot a látszólag apró, de lényeges jelenségeken keresztül lehet hitelesen megismerni: "Láttatnak a dolgok nagy részint kicsinyeknek, de nagyobbakról való elmélkedésre adhatnak okot." Ennek az elvnek a jegyében írta műveit, ugyanezt hangsúlyozza a Nagyenyedi Demokritus előszavában is: "Ez a sok dib-dáb dolgoknak tővel-heggyel, s éllel-fokkal, ággal-boggal összehánt szemétdombja is arra való, hogy bölcsebbé légy! Légy is, barátom, Olvasó!"

Fő művének, a Nagyenyedi síró Heráklitus és hol mosolygó s hol kacagó Demokritusnak csak egy 1845-ből való másolata maradt fenn (Kolozsvári EK). A 339 anekdotából álló gyűjteményt 1759 júliusa és 1762 között írta, s halála előtt néhány hónappal fejezte be. Időrend nem érvényesül benne, előre elgondolt szerkezete sincs, nagyobb kompozíció kialakítása nem állt az író szándékában. A kis műfaji egység volt számára a közvetlen megfigyelés rögzítésének eszköze, de távol van attól, hogy azt olyan művészi egységgé formálja, amilyenné a levélműfaj vált Mikes kezében. Anekdotáinak színvonala műgond tekintetében egyenetlen, az író tudatosan csak arra törekedett, hogy történeteinek a csattanója mennél szellemesebb legyen. A meseszövés azonban nem kenyere; igaz, a tömörséget kívánó műfajnak nem is sajátja. Az életből vett anekdotikus mozzanatok megörökítésekor nem álltak előtte egy kiforrott műfaj irodalmi szabályai, a műfaj új változatát, a szóbeliségben megformált anekdota írott változatát ő maga teremti meg.

Hermányi Dienes alakjait, tárgyait az életből, közvetlenül megfigyelt helyzetekből vagy mások előadásából meríti. Terítékre kerülnek művében fejedelmek és főrangúak, valamennyi felekezet papjai, püspökei, nemesek és polgárok, professzorok, cívisek, prókátorok, udvarbírók, városi hadnagyok, deákok, iparosok, a szépnem szüzei és sok vihart átélt vénei – az egész erdélyi társadalom. Csaknem mindegyik anekdotába illő, félszemre s félfogra nevető figura. Vannak köztük hárijánoskodók, részegeskedők, asszonycsúfolók, pörlő házsártosok, pattogó, durcás, akaratos, kikapós feleségek, mérges és nyelves asszonyok, kancsal urak és bolond méltóságok, ravasz, tréfás népi alakok. Bornemisza Ördögi kísérteteihez hasonlóan ő is mindig nevén nevezi szereplőit és megmondja, hol és kivel történt az eset. Ösztönösen keresi a korra és a társadalmi viszonyokra jellemző mozzanatokat. Nem bírál, csak leír, ezt azonban kíméletlen őszinteséggel teszi, föltárva, leleplezve a társadalom minden szennyesét.

Írói ereje legfőképpen jellemző készségében van. A személyeket és "ábrázatukat" leírva érzékkel választja meg azokat a jelzőket, szavakat, melyekkel egy csapásra élővé varázsolja őket: Huszti András enyedi kántor például "halálba boriszák legény"; Vécsei Pál helybeli jó mesterember, de "nagy borcsiszár, a felesége is borveder- s bormoslékasszony s nagy kurva is"; Torjai, a dorbézoló urak kitűnő típusa "mint eszem-iszom nagy gyomrú ember hat gyomorra is zsákolhatott". Mestere Hermányi az anekdotikus előadásmód egyik éltető elemének, a szójátéknak: a nemigen formás, időske Keményné Macskási Kata, férjét egy ízben rajtakapván, "keményen fogá a Keményt"; a Brassóban csínytevő háromszéki székely virradtát érve alig várja, hogy "Doboly felé feldobolhasson". Csehi János udvarhelyszéki papról írja, hogy {616.} egy okos asszonynak, aki nem mutatott kedvetlenséget, "igére Csehi egy pár veres csizmát, ha engedné magát megcsehelni". Alkalmi szójátékai hol a jellemzést szolgálják, hol pedig az anekdota csattanóit készítik elő, vagy éppen csattanóul szolgálnak. Mikor arról ír, hogy Haller János jámbor jó pápista úr, erdélyi gubernátor, az emlékíró Apor Péter "nagy kurva leányát vette elsőben feleségül, ki nékie semmi örököst nem szüle, mint régen corrupta gonosz faj", így fejezi be az Apor-család "méltatását": "de hagyjuk a pórnak Apórt!"

A Nagyenyedi Demokritus nyelve kora erdélyi nemességének, valamint a tudós papi-professzori rétegnek latinizmusoktól terhelt társalgási nyelvét követi. Pedig volt tudomása Hermányinak a nyelvtisztaságra való törekvésekről: önéletrajzában együttérzéssel írja, hogy székelyudvarhelyi tanárának "járt az elméje azon is, hogy esnénk a magyar nyelvnek s pallérozgatnók s a sok szükségtelen deákizálást is hánynók ki belőle". Az anekdotákban azonban nyelvileg is hűen tükrözni akarta a valóságot, s ugyanez a szempont vezette stílusának durvaságában, a nyers szókimondásban is. Tudatosan tartotta magát hőseinek tudálékos vagy trágár, nagyképűen tudóskodó vagy a paszkvillistákhoz hasonlóan szitkozódó beszédmodorához. Pedig ha akart, tudott felette választékos is lenni; nemcsak önéletírásának számos részlete tanúskodik erről, hanem a Demokritus nem egy passzusa is – amikor éppen ez volt helyénvaló. Toldi György tréfás halotti orációját idézve írja például: "a szép asszonynak fekete szemöldökiben, piros orcájában és szépen fűzött mellében van a kedve és esze, ott néki szíve s lelke".

Hermányi Dienes stílusa a rokokó rusztikus, alantas változata, mely telve van ugyan nyelvi bravúrokkal, ezek azonban inkább a szóbeliségben kiformálódott szellemes csattanók, szójátékok, nem pedig a barokk "argutia" rafinált stílusremeklései. De éppen ezért sokkal életszerűbb, mint Faludi kifinomult választékossága, eredetisége pedig különleges helyet biztosít számára késő-barokk irodalmunkban.

A népszerű epika gazdag termése, mint a széles olvasóréteg legfőbb szellemi tápláléka, a barokk irodalomnak időben legtovább élő hajtása. Az itt tárgyalt művek egy része s az ezek szellemében írott újabbak még a 19. század folyamán is kedvelt olvasmányok maradtak az irodalom alsóbb szintjén. Ez volt az az irodalom, melyre oly megvetően tekintettek az új klasszicista stílus úttörői és beteljesítői, a Bessenyeiek és Kazinczyak, de amelyből ugyanakkor mások a túlfinomult, a magyar hagyománytól túlzottan elrugaszkodott áramlatokkal szemben merítettek újra meg újra erőt. Nagy kár, hogy éppen a legértékesebb és a népszerű irodalmat már írói tudatossággal művelő írónak, Hermányi Dienesnek a munkássága nem hathatott az utókorra, nem nyújthatott ugyanolyan segítséget egy népies, realisztikus széppróza kialakításához, mint a verses históriák a népies epikáéhoz. Hermányi Dienes kacagtató-leleplező anekdota-gyűjteménye úgy áll a barokk fejlődésének végpontján, mint ennek a két évszázados irodalomnak a hatalmas travesztiája, mely még az eltűnő korszak stílusában, de annak eszményeit a felvilágosodott íróknál nem kisebb erővel megtagadva, kigúnyolva és visszájára fordítva ábrázolja a barokk világ széthullását.