Az eredeti anekdota

A fordítások által terjedő, irodalmi úton közvetített anekdota-irodalom mellett az anekdota mint szóbeli műfaj is virágzott. Az élet által produkált mulatságos esetek, nevesebb személyek különc cselekedetei hamar anekdotákká formálódtak, s gyakran tartósan fennmaradtak az asztali beszélgetések, nemesi poharazások során. Az ilyen szóbeli adomázásnak voltak valóságos specialistái, akik rengeteg ilyen kis szellemes, kerek történetet tudtak, illetve az általuk látott, hallott eseteket jó érzékkel kerekítették csattanós-elmés anekdotává. A 18. századból igen sok híradást ismerünk ezekről az anekdotázó emberekről: említi őket csaknem valamennyi napló- és emlékíró (Apor, Cserei, Czegei Vass György, Rettegi stb.), ismert "jó elmés, prókátoros, híres, jeles tréfás, bolondos nemes embereket" Bethlen Miklós; Radvánszky Jánosról pedig fia jegyezte fel, hogy bizalmas baráti körben szeretett "anekdotumokat" elbeszélni. Bár az ilyen szóbeli anekdoták közé is beszüremkedtek az anekdota-irodalom nemzetközi vándormotívumai, túlnyomó többségük eredeti volt, hiszen érdekességüket éppen annak köszönhették, hogy ismert személyek dolgairól szóltak.

Miközben a külföldi írott anekdoták a 18. század második felében magyarra fordítva váltak ismertté, az eredeti magyar anekdoták a szóbeliségből az írásbeliség szintjére, sőt irodalmi színvonalra emelkedtek. Ennek a folyamatnak voltak már bizonyos előzményei: naplókban, önéletírásokban és misszilis levelekben egy-egy érdekesebb mozzanat elbeszélése nemegyszer anekdotává formálódott. Kemény János, Bethlen Miklós önéletírásaiban például számos ilyen anekdotikus részlettel találkozunk, Mikes spontán anekdotázása pedig leveleinek egyik legjellemzőbb sajátsága. Egy-egy eredeti anekdota azonban ezekben az írásokban sohasem öncélú, mindig valamilyen mondanivaló sodrában, annak megvilágításaként vagy valakinek a jellemzése céljából fordul elő. Önmagukban való szórakoztató értéküket csak a 18. század derekán ismerték fel, ettől kezdve találkozunk az életből ellesett anekdotikus esetek gyűjtésével, összeírásával.

Az első ilyen gyűjtemény, eredeti magyar anekdota-füzér egy Szilágy megyei kisnemesnek, Kolumbán Jánosnak köszönhető, aki a jeles erdélyi tréfacsinálónak, Vida Györgynek a kópéságait, a róla közszájon forgó történeteket foglalta írásba (Néhai tordai hadnagy Vida György facéciáinak {613.} históriája, H. n. 1759). Jellemző, hogy Kolumbán sem csak anekdota-gyűjteményt ad, hanem az egyes történetek sorozatából verses históriát próbál faragni, műve azonban ennek ellenére elemeire esik szét. Hőse történeti személy, Apafi Mihály fejedelemsége idején élt, halála alkalmából (1692) Czegei Vass György ezt jegyezte fel róla naplójában: "az urakat gyakran mulattatta, sok emberséges embereknek, kik markát jobban megkenhették, nyelvével jó szívvel szolgált, de gyakran az méltóságok előtt sok becsületes embereket nyelvével megsértett."

Bár társadalmi helyzetét tekintve mind a szerző, mind hőse a nemességhez tartozott, a témákban és feldolgozásban csupa olyan elem jut érvényre, mely Vida György alakjából népi hőst formált. Egy új Markalfot, aki kikezdett az erdélyi urakkal, lépten-nyomon borsot tört orruk alá, bár az urak is sokféle, nem éppen válogatott tréfát űztek vele. Kolumbán így a 17. századba nyúló erdélyi nemesi anekdotakincsnek a néphagyománnyal összenőtt elemeit szedte össze, a felbomlásnak induló hagyományos erdélyi élet tipikus jelenségeit mutatva be. A műből áradó humor meglehetősen parlagi, Kolumbán feldolgozásának irodalmi értéke nincs, műve csupán mint az élőszóban terjedő anekdoták megörökítője válik becsessé. Kezdeményezését immár irodalmi igénnyel és nagyfokú tudatossággal Hermányi Dienes József a későbarokk periódus egyik legérdekesebb írója folytatta.