{611.} "Mulatságos rövid történetek"

A főként kalendáriumok toldalékaiban, de önálló ponyvanyomtatványokban is megjelenő kis prózai történetek jelölésére alkalmazzuk a fenti egykorú címet. Máskor "rövid friss historiácskák", a "tisztességes tréfás dolgokban gyönyörködőknek kedvekért" írt "mulatságos dolgok", "hamar elméjű, furcsa találmányú mesék" és hasonló címeken jelentek meg, a műfajok keveredésének, a különböző elbeszélés-típusok egyvelegének jeleként. Ezek a kis elbeszélések, melyek közt az elmúlt évszázadok minden prózai elbeszélő műfaja (példa, trufa, novella stb.) képviselteti magát, csaknem kivétel nélkül fordítások, egy nemzetközi vándoranyag vulgarizálódott lecsapódásai. Ebből az alig áttekinthető tarkaságból, mely a nemesi rokokó széppróza műfaji sokszínűségének a népszerű megfelelője, világosan megfigyelhető azonban egyes új irodalmi műfajok fokozódó elkülönülése. Míg a művelt irodalom szintjén a novella és a román, itt a mese és az anekdota bontakozik ki.

Egyik sem mondható sem teljesen újnak, sem teljesen népszerűnek, hiszen mesék a 16. század óta léteznek irodalmunkban, az anekdota pedig a nemesi literatúrának is kedvelt kisepikai műfaja. Míg azonban korábban a mese csak mint a tanítás eszköze volt ismeretes (ezópusi mesék), az anekdota pedig csupán nevelő célzata révén nyert bebocsáttatást a magasabb irodalomba (Szent Hilarius), addig a 18. század második felében mindkettő mint a legszélesebb közönség pusztán szórakoztató olvasmánya is polgárjogot nyert.

A gyönyörködtető prózai mese mintegy a verses história ellenpólusa: míg ez utóbbi többnyire megtörtént eseményeket, de mindenképpen a realitás talaján mozgó elbeszéléseket örökített meg, addig amaz a vágyak, álmok világába vezetett, irrealitásával szórakoztatott. Különösen a kassai kalendáriumok tűnnek ki mese-anyagukkal; itt jelenik meg a legelső modern irodalmi mese is Két leányi egy asszonynak (1763) címmel. A történet Charles Perrault francia mesegyűjteményéből (Les fées (Tündérek), 1697) származik, s a fordító vagy az eredetit tolmácsolta kivonatosan, vagy pedig annak valamely oldal-származékát magyarította. A francia tündérmese könnyedségéből, előadásának finomkodó bájából nem kevés az, ami elsikkadt; a párbeszédek rövidebbek lettek, s az átdolgozó tartalmilag is alakított rajta. A gonosz öregasszony jószívű kisebbik lányát, akit a tündér megjutalmazott jóságáért, anyja viszont elkergetett hazulról, nem az eredetiben szereplő királyfival véteti feleségül, hanem – a hazai egyszerű olvasókra gondolva – a földesúr fiával. A mese iránt gyorsan jelentkező érdeklődés jele, hogy a kassai kalendáriumnak ugyanebben az évfolyamában már továbbiak is megjelennek: az egyik három vadászról szól, akik előre isznak a medve bőrére, egy másik pedig kincset találó vén vándorról. A nemzetközi meseanyag beáramlása a magyar népmese iránt is rövidesen felkeltette a figyelmet: a század végén már nemesurak, értelmiségiek kezdenek népmeséket feljegyezni; Dugonics András az Etelkában (1788) Lidércről, a Tátoslóról, a Fehér macskáról meséltet a fonólányokkal; Csokonai pedig már egy népmesének a teljes szövegét iktatja be Tempefőijébe (1793).

{612.} A naptárakban – különösen a győri Streibig-nyomda kalendáriumaiban – elszórt megszámlálhatatlan anekdota, illetve anekdotikus történet között vannak nagy emberek érdekes esetei, szellemes mondásai, kisemberek világát bemutató genre-képek, csintalan szerelmi történetkék, Eulenspiegel tréfái és ehhez hasonlók. A nemzetközi vándoranekdotáknak ez a népszerűsége és a naptárakban, ponyvakiadványokban való felhalmozódása készítette elő az anekdoták – pusztán szórakoztató célzattal való – gyűjteményes kiadásait. Ezekre azonban már csak a következő korszakban került sor Kónyi János (A mindenkor nevető Demokritus I–II., Buda 1782) és Andrád Sámuel (Elegyes és mulatságos rövid anekdoták I–II., Bécs 1789–1790) fáradozásának gyümölcseként.