12. A RENESZÁNSZ ÍZLÉS ELTERJEDÉSE ÉS A KÖZÖSSÉGI KÖLTÉSZET


FEJEZETEK

A 16. században kivirágzott deák-irodalom, amely fokozatosan átitatódott a humanizmus és a reformáció egyes elemeivel, majd – a század végén – már a reneszánsz szépirodalom jelentős termékeivel is gazdagította irodalmunkat, a 17. század első évtizedeiben további átalakuláson ment át. A műveltségi rétegeknek a késő-reneszánsz időszakára jellemző összemosódása következtében a deák-műveltségnek a keretei végleg szétoldódtak, s így a deákirodalomkategóriája is teljesen elveszítette létjogosultságát. A hagyományos deákműfajok a századforduló táján már jórészt átalakultak és az udvari költészet, illetve a prédikátor-irodalom formáival kereszteződtek. A reneszánsz stílus elemei ekkor már az irodalom legnépszerűbb ágait is teljesen átjárják, sőt fel-feltűnnek bennük a korszerű manierista ízlés nyomai is.

A reneszánsz vulgarizálódása, motívumainak és stíluselemeinek az alacsonyabb polgári, félparaszti, sőt paraszti néprétegek világába való leszivárgása, s egy népszerű reneszánsz ízlés kialakulása általános jelenség, valamennyi művészetre kiterjed. Képzőművészetünk egyéb ágainak elmaradottsága következtében ez különösen az építészetben és a díszítőművészetben figyelhető meg. Míg korábban a reneszánsz építészeti formák csak a főurak és a patrícius polgárok építkezéseiben voltak gyakoriak, addig a 17. századra ezek szerényebb válfajai már széles körökben elterjedtek, különösen a díszítőelemek alkalmazásakor. Hasonló a helyzet a faragott és intarziás kevés fajta bútor, a reneszánsz elemekben bővelkedő színes "habán" fajanszedények, a bőrdíszművek, az ötvösmunkák (ékszerek, fémedények stb.) és a szőttesek (úrihímzés) díszítésében. Eredetileg ezek is elsősorban a főúri igények és ízlés kielégítésére készültek, motívumaikat, formáikat a városi, mezővárosi kézművesek és iparosok azonban fokozatosan elterjesztették az alacsonyabb néprétegek között is. Utóbb innen kerültek át a népművészetbe is a reneszánsz eredetű díszítőelemek. 16–17. századi reneszánsz ornamentikánk igen korán más keleti, török mintákkal keveredett; ezek összeolvadásából és továbbfejlesztéséből alakult ki a jellegzetes magyar díszítő stílus.

Tovább gazdagodott a századforduló évtizedeiben a népszerű dallamvilág is. A históriás énekek, valamint a protestáns ének-irodalom melódiái mellett a 16. század végétől kezdve egyre több világi, lírai és táncdallam honosodott meg. Dallamok, ritmusformák népszerűsödtek az udvari reneszánsz olaszos {92.} zenekultúrája révén; az a német, török, horvát stb. dallamkincs pedig, melyhez Balassi is számos költeményének versformáját igazította, széles körökben vált ismertté. Nótajelzésekben olyan megjelölések tűnnek fel egyes versek élén, mint "tót tánc", "tánc nóta oláh" jelezve a szomszéd népek táncdallamainak behatolását a magyar ritmusvilágba. Ez a rendkívül sokrétű dallamanyag nagyban megkönnyítette az artisztikus, lírai, reneszánsz ízlésű versformák elterjedését.

A reneszánsz művészi motívumok hazai szétáradása és a reneszánsz irodalom népszerűsödése között igen sok a hasonlóság és a kapcsolat, minthogy egymás mellett, egymást támogatva hatottak a magyar művelődésre s alakították annak fejlődését. A díszítőművészetben, a zenében és a népszerű irodalomban egyaránt összeötvöződtek a hagyományos formák a műveltebb körökből szétáradó érett stíluselemekkel, s együttesen többnyire egy kiegyensúlyozott, könnyen elsajátítható és alkalmazható formanyelvet eredményeztek. A deák versszerzés hagyományaival így fonódott össze az érett reneszánsz műköltészet vulgarizálódó motívumkincse és számos formai vívmánya. A reneszánsz költői stílus e népszerű változata azután hosszú ideig – jóval a reneszánsz korszak határain túl – fennmaradt, számos eleme pedig átkerült a népköltészetbe is.

A századfordulóig az irodalom legnépszerűbb ágaiban túlnyomórészt csak hivatásos értelmiségiek fejtettek ki írói tevékenységet: írással hivatásszerűen foglalkozó réteg látta el énekelhető szövegekkel, majd egyre inkább olvasmányokkal a szélesebb közönséget. A műveltség további terjedésével viszont a nemesi-polgári rétegek körében az alkalmi s egyúttal alacsonyabb szintű verselgetés általános divattá lett. A népszerű irodalom fennmaradt termékeinek többsége ugyan továbbra is deákoknak, kisértelmiségieknek, iskolamestereknek, esetleg prédikátoroknak a munkája, akik számára a versírás gyakran pénzkereseti lehetőség: a politikai versek nagyobb részéről például kimutatható, hogy megbízásból készültek, de még a szerelmi énekek között is akadnak olyan versek, amelyekben főurak udvarolnak kedvesüknek, de szerzőjük az illető úr értelmiségi alkalmazottja. Az ilyen alkalmi szerzeményeknek a másolgatásában, variálásában, alakításában azonban már a legkülönbözőbb foglalkozású, írni tudó emberek is részt vettek.

A műköltészet szintje alatt élő költészet termékeinek közös jellemzője az alkalomszerűség, a közvetlen szükségletek kielégítése, a legtágabb értelemben. A versírás alkalmai lehettek éppúgy országos ügyek (hadjárat, összeesküvés, országgyűlés), mint a magánélet eseményei (szerelem, lakodalom, halál). Versek kísérték a magán- és közélet olyan mozzanatait is, melyek során manapság a költészettől igen távolálló dokumentumok, például, diplomáciai jegyzék vagy kegyelmi kérvény születnek. A népszerű irodalomnak ez az erős alkalomszerűsége okozta, hogy megváltoztak a korábbi tematikai arányok: a török elleni végvári harc lehanyatlásával például egyelőre letűnt a vitézi téma, viszont komoly gazdagodást tettek lehetővé a kor politikai eseményei.

Az alkalomszerűségből következik, hogy ellentétben a magasabb szintű mű-költészettel érzelmi vagy alkotói ihlet alig játszik szerepet e versek létrejöttében. Egyes hagyományos formai elemek (versfőszöveg, záróstrófa) meglétéből következtetve a szerzői öntudat ezen az alacsony fokon is megvolt ugyan, de a fejlett irodalmi tudat (elődök és kortársak számontartása) általában hiány-{93.}zik, következésképpen írói csoportok, irodalmi élet sem alakul ki ezen a szinten.

E költészet tipikus életformája a kéziratosság. Nyomtatásban csak néhány politikai és oktató vers jelent meg, a szerelmi költészet pedig teljes egészében kéziratban maradt. De ez a kéziratosság merőben más, mint például Balassi verseinek kéziratos továbbélése. A nagy költő maga gyűjtötte össze és rendezte ciklusokba költeményeit azzal a határozott szándékkal, hogy azok az általa megállapított rendben és szöveggel kerüljenek az olvasók kezébe. Az alkalmi verselők között viszont ritkán akadt olyan, aki élete egész költői termését saját maga összegyűjtötte volna, mint a már megismert Wathay Ferenc vagy a most bemutatásra kerülő Miskolci Csulyak István. De még olyat is keveset találunk, mint Detsi István Tolna megyei iskolamester, aki az általa összeírt vegyes eredetű énekek közé a saját szerzeményeit is lemásolta (Detsi-kódex, 1609–1613). Különböznek az ekkor divatossá váló népszerű kéziratos énekeskönyvek azoktól a 16. századi kéziratos szöveggyűjteményektől is, amelyekben hivatásos énekmondók írták össze előadásra kerülő darabjaikat, hiszen az ilyeneket is tudatos irodalmi szándék hozta létre.

Ama énekeskönyv-típus, amelyben a 17. század elejétől kezdve az alkalmi jellegű költészet szövegeit összeírták, nem irodalmi célból keletkezett, tartalmukat egyedül leírójuk érdeklődése határozta meg, aki viszont mindazokat a verseket feljegyezte, amelyek neki éppen megtetszettek. E spontán érdeklődésből támadt énekeskönyvek összeírói ugyanabból a társadalmi rétegből kerültek ki, mint az énekek szerzői: az alacsonyabb sorban élő egyházi vagy világi értelmiségiekéből. Legtöbbjük személye ismeretlen vagy nevükön kívül mitsem tudunk róluk. Saját kedvtelésükre összeírt gyűjteményeik tartalma legtöbbször vegyes jellegű: vallásos énekek keverednek bennük politikai énekekkel (Lipcsei-kódex, 1615; Kuun-kódex, 1621–1647), vagy politikai énekek találhatók bennük szerelmi énekek társaságában (Borbély-kódex, 1630 k.). A homogén tartalmú gyűjtemények ritkábbak; ilyen a fontos szerelmi énekanyagot tartalmazó Teleki-énekeskönyv (1655 k.), illetve az összefüggő politikai verssorozatot magában foglaló Sebes agynak késő sisak (1630 után). Olykor prózai szövegű kéziratokba is jegyeztek be verseket: Szepsi Laczkó Máté például a történeti események illusztrálására néhány vitézi és politikai éneket is beírt krónikájába. Igen sok ének azonban csak egyes lapokon, missilisekhez csatolva kallódott, másokat pedig nyomtatott könyvekhez kötött levelekre jegyeztek fel.

A népszerű költészet jellemző sajátsága a szövegek állandó alakulása, variálódása. Már maga a kéziratos hagyományozódás, az ismételt és gyakran pontatlan másolgatás is maga után vonta az énekek módosulását; szövegük megváltoztatása azonban gyakran tudatosan történt. Hiszen másolóik, összeíróik közkincsnek tekintették őket, és ezért szabadon alakítottak rajtuk, versszakokat hagytak ki, újakat toldottak a szövegbe, néha a vers mondanivalóját is megváltoztatták, saját helyzetükre alkalmazták. Ez az állandó variálódási folyamat leginkább a szerelmi verseknél érvényesült – már Balassi is tiltakozott költeményeinek ilyen szabad prédaként való felhasználása ellen! – kisebb-nagyobb mértékben azonban a kéziratos költészet többi típusánál is megfigyelhető. Az énekek eredeti szövege emiatt sokszor csak igen nehezen vagy egyáltalán nem rekonstruálható. Sokuk szövegét csak jóval későbbi {94.} kéziratos gyűjtemények őrizték meg igen romlott vagy pedig erősen átalakult, esetleg már folklorizálódott formában. A század második feléből való Vásárhelyi-daloskönyv (1672 k.) például túlnyomórészt még reneszánsz eredetű szövegeket tartalmaz, s bőven találunk ilyeneket a még későbbi Mátray-kódexben (1677 után), a Komáromi-énekeskönyvben (1701), és a Szentsei-daloskönyvben (1704) is. Elszórtan még a 19. századi gyűjteményekben is felbukkannak a 17. század elejéről származó szövegek, minthogy a népszerű irodalmiságnak éppen az az egyik jellegzetessége, hogy régi eredetű darabok együtt élnek a frissen keletkezettekkel, anélkül, hogy összeíróik ennek tudatában lennének.

Ez a hosszú ideig tovább élő, folyton variálódó, közösségi jellegű költészet bizonyos tekintetben átmeneti típus a folklór és a műköltészet között: egészében irodalom alatti réteget jelent, a népköltészettől mégis határozottan elkülönül szerzőinek, másolóinak iskolázott, értelmiségi volta következtében. A parasztság csak másodlagosan ismerte, egyes darabjait alkalmilag átvette, de saját spontán énekkincse nem innen került ki. A napi igényeket kielégítő közköltészet határvonalai azonban mind a műköltészet, mind a folklór irányában erősen elmosódnak, egyes termékei hol az egyik, hol a másik réteggel mutatnak közeli rokonságot. A népszerű költészet ezért igen változatos; tudákosabb szerzemények és naivabb alkotások váltakoznak benne; a némi szerzői öntudatot is eláruló versektől a teljesen személytelen, általános tartalmú énekekig terjed skálájuk.