A versszövegek élete

A reneszánsz kor végén a különböző korú, eredetű énekrétegek s ennek megfelelően stíluselemek és műveltségi tartalmak vegyültek tehát egybe a népszerű szerelmi költészetben. E folyamat során a műköltészetre leginkább jellemző elemek: a frappáns, bonyolult képek és hasonlatok, meglepő jelzők lekopnak és csak azok maradnak meg, melyeket az átlagízlés is befogadott, illetőleg, amelyeket minden helyzetben alkalmazni lehetett. Balassi például említett strófájában kedvesét "drágalátos palotá"-nak is mondja, de a strófa felhasználói ezt az egyéni ízű hasonlatát elhagyták és csak a "jóillatú piros rózsá"-t és "gyönyörű szép kis violá"-t használták fel. Ezek aztán minduntalan {104.} felbukkannak; a rózsához kötelezően járult hozzá a "piros" vagy "jóillatú" jelző. A jelzők tehát állandósulnak, sztereotippá válnak és ezek felhasználásával a leírások is stilizáltakká lesznek. A kedvesnek például csaknem minden esetben keskeny a dereka, fehérek a karjai, piros az orcája és ragyogó a szeme.

Ugyanez a folyamat látható a versformák esetében is. A kezdetben nagyobb számban alkalmazott bonyolultabb strófaszerkezetek, táncritmusok lassanként eltűnnek és uralkodóvá válik a négy sorból álló nyolcas és tizenkettes strófa. Sokáig megmarad a reneszánsz műköltészet reprezentatív versformája, a Balassi-versszak is.

A fejlődés iránya tehát az, hogy e költészet egyre inkább közösségivé válik, a tőle különböző rétegeket magába olvasztja. Az állandó mozgás állapotában van; nemcsak a tudatos változtatások alakítják, hanem a szájhagyományban élés következtében kialakult ösztönösek is.

Az örökös toldás-foldás miatt ritka az egészében megkomponált vers. A legtöbb szöveg csak többé-kevésbé sikerült strófák egymásutánja, a strófák sorrendjének felcserélése vagy kihagyása nem jár különösebb következménnyel, a mondanivaló úgy is érthető marad. Csak néhány rövidebb versnél mutatható ki a tudatos lírai szerkesztés, közülük legsikerültebb a Régi reménségem, kedves szerelmem ... (52. sz.) kezdetű. Három versszakból áll; az elsőben a szerelmes szemrehányást tesz kedvesének, amiért elhagyta őt, a másik kettőben egy-egy azonos szerkezetű hasonlattal jellemzi lelkiállapotát, előbb egy vitézi életből vett képpel, majd az árva bárány megható képével:

Mint anyjátul elvált kis árva bárány

Bujdosik alá s fel bolyongván, réván,

Így bujdosik lelkem egyedül járván,

Érted sok könnyeket gyakran hullatván.

Hangulatos kompozíciót eredményezhet olykor a hosszú továbbélés, esetleg szájhagyomány kerekre csiszoló hatása is. Talán ennek következtében válik esztétikailag is hatásossá az El kell válnom, látom, tőled, édesem ... (Vásárhelyi-dk. 49. sz.) kezdetű naivan egyszerű búcsúének. A bizonytalanba távozó férfi (talán katona) búsong benne kedvesétől való elválása miatt, egy-egy sóhajában Tinódi és Bornemisza-reminiszcenciákat szólaltatva meg:

Vajon s mikor leszen haza térésem?

Oh nem tudom, Isten hozzád, édesem.

Vajon s mikor látnak immár szemeim?

Vígan ismét ha ölelnek karjaim ...

A terjengős énekek között ez a búcsúzó szinte dalszerűvé rövidült (hat versszak) és ama eléggé ritka énekek közé tartozik, amelyekben nincs semmi tudós cifraság, mesterkélt hasonlat. A szerelmes férfi bánatát őszinte, komoly szavakkal, már-már oly tiszta fénnyel szólaltatja meg, mint a népdalok.

{105.} A reneszánsz utolsó évtizedeiben széles körben elterjedt népszerű szerelmi költészet a magyar irodalom fejlődésében hosszú és folyamatos hagyománynak vetette meg az alapját. A közízléshez igazodó, ahhoz módosuló reneszánsz poézis örökségét a költői műfajok közül a szerelmi énekek őrizték meg a Iegszívósabban. Nemcsak a 17. századnak már barokk évtizedeiben, de még a 18. században is egyre másolgatták ezeket a verseket, a népköltészet pedig egyiküket-másikukat a legújabb időkig életben tartotta. Az új barokk stíluselemek ebbe a világba jó ideig igen szórványosan s később is a hagyományos formákkal erősen összevegyülve tudtak csak behatolni.