Élete

1570. október 4-én született Nagyváradon Pázmány Miklós bihari alispán és Massai Margit fiaként. Mindkét szülője református volt, s 12 éves koráig ebben a hitben nevelkedett. A 12 éves fiú katolikus hitre térése feltehetőleg mostohaanyja, Toldi Borbála befolyására történt, de közvetlenül a Tiszántúlon és Erdélyben nagy sikerrel működő Szántó István hatásának lehet tulajdonítani. Pázmány 1585-ben a kolozsvári jezsuita gimnáziumba, majd {127.} 1587-ben a rend tagjai közé lépett. Novicius éveit Krakkóban töltötte, 1589-ben került a bécsi jezsuita rendházba a három éves filozófia kurzus hallgatására; 1593 és 1597 között Rómában végezte a teológiát, egy rendházban lakva az ellenreformáció szellemi vezérével, Roberto Bellarminóval (1542–1621). Bellarmino művei és a korai barokk Róma harcos katolikus közszelleme egyaránt igen nagy hatással voltak rá. Róma akkoriban a "szentek" városa volt (Gonzaga Alajos, Néri Fülöp, Kalazanci József, Szalézi Ferenc), az újonnan megismert katakombák az őskereszténység, az egyházatyák világába vitték a képzeletet, s Baronius kardinális (1538–1607) munkájával ekkor készült a nagy modern katolikus egyháztörténeti szintézis. A jezsuiták merész keleti missziói a világhódító egyház képzetét sugallták, s Róma kezdte felölteni barokk művészi köntösét. Ekkor már folyt Giordano Bruno pere, s Bellarminónak nagy része volt a filozófus fejére kimondott halálos ítéletben. Ebben a barokk Rómában rendszerezte Pázmány páratlanul gazdag teológiai ismereteit, itt sajátította el az újskolasztika szigorú módszerét és dialektikáját. Tanulmányai végeztével teológiai doktorrá avatták és pappá szentelték.

Működését Grácban kezdte a jezsuita konviktus felügyelői állásában, majd három évig bölcseleti tárgyakat (köztük fizikát) adott elő a gráci egyetemen. 1601-ben rövid időre hazakerült Magyarországra s Vágsellyén, majd Kassán tevékenykedett a nekilendülő ellenreformáció érdekében. Ekkor hívta fel figyelmét Forgách Ferenc nyitrai püspök Magyari István feltűnést keltett könyvére (1602), Pázmány azonnal megírta rá Feleletét (1603). Még ebben az évben vissza kellett térnie Grácba, ahol négy esztendeig teológiát tanított az egyetemen. Ugyanekkor megkezdte polémiáit a magyar protestáns írók munkáival, de ájtatossági műveket is szerzett, például a hamar népszerűvé lett Imádságos könyvét (1606). Grácban tanúja lehetett a város kíméletlen rekatolizálásának, amelyet Ferdinánd főherceg, Belső-Ausztria kormányzója vezetett. Ekkor kezdődött az a bizalmas barátság, amely a később császári trónra került főherceget Pázmányhoz fűzte. 1607-ben Forgách Ferenc – ekkor már esztergomi érsek – kérésére hazarendelték, s hamarosan Pázmány lett a magyar ellenreformáció valóságos vezetője. Az 1608-as országgyűlésen heves politikai vihar középpontjába került, amidőn beterjesztette emlékiratát a jezsuiták száműzetését kimondó határozat ellen. 1609-ben megtámadta a protestáns párt kiemelkedő vezéregyéniségét, Alvinci Pétert (Öt szép levél), a katolikus dogma és egyházszervezet nagyszabású védelmét pedig Kalauzában fejtette ki (1613), s további polémikus munkássága az e főműve ellen írt protestáns cáfolatok vagy vitairatok visszautasításában állott. Közben hatásos szónoki és térítő tevékenységet folytatott: a főúri családok gyors rekatolizálásának jórészt ő volt a munkása. Érthető tehát, hogy Forgách halálakor (1615) mind az udvar, mind a befolyásos egyházi körök benne látták a magyar katolicizmus egyetlen lehetséges vezetőjét. V. Pál pápa felmentette jezsuita fogadalma alól, a király előbb turóci préposttá, majd 1616 szeptemberében esztergomi érsekké nevezte ki. Egyébként adatok vannak rá, hogy Pázmány 1614–16-ban gyakran került összeütközésbe az osztrák jezsuitákkal. Ezek főleg magyarsága miatt áskálódtak ellene. Rómában is járt, hogy magát a vádak alól tisztázza.

{128.} Pázmány érseki kinevezésével a magyar királyság főkancellárja, a birodalmi politika egyik legbefolyásosabb képviselője lett. 1617-ben erőteljes agitációt folytatott Ferdinánd főherceg királlyá választása érdekében; a cseh fölkelés kitörésekor, majd Bethlen Gábor támadása alkalmával (1619) az udvari érdekek szívós védelmezőjének bizonyult. Az Alvinci által írt Querela Hungariae, majd a besztercebányai országgyűlés végzései ellen latin és magyar röpiratban tiltakozott. Ez az országgyűlés egyébként kimondta Pázmány "örökös" száműzetését. Sohasem tudta megérteni Bethlen Gábor politikájának rugóit, s haláláig szívós ellenfele maradt.

Pázmány a Habsburg-politika meggyőződéses, de nem vak híve volt. A feudális-nemzeti érdekek és a rendi kiváltságok szilárd védelmezőjének érezte magát, s élete utolsó évtizedében, I. Rákóczi György trónralépése után, mintha Erdély állami létének szükségességét is felismerte volna. Erre következtethetünk Kemény Jánosnak tett híres nyilatkozatából ("tekéntetünk ... csak addig durál az német előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni ..."), amelynek legfeljebb stilisztikai hitelessége vitatható, lényege nem, mert ezt igazolja az a hathatós támogatás is, amelyet Rákóczi Györgynek nyújtott a tekintélyét féltő és az erdélyi politika iránt teljesen érzéketlen Eszterházy Miklós nádor ellenében, akivel különben szinte állandó hatásköri viszálykodásban élt.

1629 novemberében VIII. Orbán pápa Pázmányt bíborossá nevezte ki. 1632-ben a császár a nagy tekintélyű magyar főpapot Rómába küldte, hogy a pápát Richelieu politikájának támogatásától eltérítse s a Habsburg-érdekeknek megnyerje: küldetése, a személye iránt mutatott megbecsülés ellenére, sikertelenül végződött. Szívós munkálkodást fejtett ki a katolikus művelődés intézményeinek létrehívásában (Bécs: Pazmanaeum, 1623; nagyszombati egyetem, 1635).

Római útja megtörte egészségét. Betegeskedéséről, roskatag állapotáról panaszkodik az 1636-ban Pozsonyban kiadott Prédikációk előszavában is. 1637. március 19-én halt meg Pozsonyban.

Pázmány egyéniségére az erő, a nagyvonalúság, a rendíthetetlen akarat jellemző. A jezsuita rend katonájának érezte magát, de kivételes képességeivel hamarosan a vezérek sorába emelkedett. Származása révén viszont a magyar arisztokráciához tartozott, s magáénak vallotta annak feudális rendi érdekeit, politikáját. Magatartásában és műveiben a szerzetes kötelező szerénysége és a nagyúr öntudata egyaránt hangot kap. Mint egy személyben az ellenreformáció jezsuita vezére és az ország egyik feudális főméltósága méltán válhatott a rendi-nemesi alapokra épülő magyar barokk első reprezentatív alakjává.

Irodalmi munkásságát kizárólag gyakorlati célok határozták meg. Az irodalmat az egyházért való szolgálatnak tekintette; kezdetben feletteseinek megbízásai irányították tollát, később már ő maga tudta a legjobban kijelölni a legidőszerűbb feladatokat. A korabeli katolikus egyházi irodalom majd minden ágazatában fontosat alkotott, rendkívüli képességekről tett tanúbizonyságot. Érvényes ez már fiatal gráci tanár éveiben latinul írt filozófiai (részben természettudományos) és teológiai műveire is, melyek jól mutatják rendszerező képességét, bámulatos tudásanyagát, az újskolasztikus filozófiában való jártasságát. De még inkább kiemelkednek imponáló mennyiségű {129.} magyar nyelvű munkái: kegyességi, hitbuzgalmi írások; vitairatok; rendszerező műve, a Kalauz; prédikációk.