| Ájtatossági művek | TARTALOM | A Kalauz |
Pázmány csakhamar félelmessé váló tekintélyét vitairataival szerezte meg. Legelső volt közülük a Felelet az Magyari István sárvári prédikátornak az ország romlása okairul írt könyvére (Nagyszombat 1603). Már ez a válasz részletes felvilágosítást nyújt Pázmány vitamódszeréről. Magyari erősen politikus szemléletű alkotását Pázmány úgy állítja be, mintha az alábbi négy főtétel alkotná mondanivalójának lényegét: a) a protestánsok vallása nem új, b) a pápista hit az új "és az pápáktul egyszeris másszoris tataraztatott, faragtatott", c) a pápák és a katolikus egyháziak élete erkölcstelen, gazdagságuk kihívó, uralmuk jogtalan, d) a katolikusok bálványozók. Nyilvánvaló, hogy mindezek a vádak benne vannak Magyari könyvében, ennyiben tehát Pázmány feleletének igaza van, de megtévesztő az a logikai eljárás, tulajdonképpen rabulisztika, amely ezeket a teológiai tételeket emeli fő kérdésekké, s csaknem teljességgel mellőzi Magyari történelmi-politikai gondolatmenetének vitatását. Magyari vádjára lényegében csak a legrövidebb hatodik rész felel, s ott is pusztán az érv megfordításával: nem a katolikusok, hanem a protestánsok a pusztulás okai éppen a régi egység megbontásával. Kiválóan alkalmas ez az eljárás arra, hogy az olvasók széles rétegei előtt, akik Magyari könyvét jórészt nem ismerik, világossá tegye a katolikus-protestáns ellentét főpontjait, s ezek részletes taglalásával dogmatikailag a katolikus álláspont javára billentse a mérleget. Magyaritól a feudális katolikus egyház főleg erkölcsi oldalról kap bírálatot (bálványozás, paráznaság, henyélés), Pázmány, bár hevesen védekezik az erkölcstelenség vádja ellen, lényegében hittételeket bizonyít. Jellemző, hogy egyik főérve: az egyháziak erkölcstelen élete – ezt ugyanis nem lehet tagadni! – egyáltalán nem rontja le a dogmák igazságát. Pázmány vitairataira mindvégig jellemző az ellenfél állításainak, érveinek ilyenfajta prókátori átcsoportosítása, amit annál könnyebb elvégeznie, mert a protestáns vitázók, Magyari is, gyakorta belevesznek anyagukba, sokat markolnak, s jobbára hiányzik belőlük Pázmánynak az újskolasztika szigorú rendszerességén iskolázott logikai fegyelme. Argumentálási módja egyébként az, hogy a protestáns állításokat, kihasználva a reformáció irányzatai közötti eltéréseket, magukkal a protestáns szerzőkkel (Lutherrel, Kálvinnal, Melanchtonnal) cáfolja. Jellemző még e vitairatra a számos bővítés, amely nemcsak Magyarit, hanem Hunniust (Magyari művének egyik forrását), Eszterházy Tamást (Hunnius művének fordítóját és bevezetőjét), Luthert és más reformátorokat is cáfolja a fejtegetett tétel során. Ezzel lényegében nem tér el tárgyától, sőt a mindenre figyelő éberség látszatát teremti meg, a Magyarival esedékes lényegbe vágó polémiát mégis sikeresen elkerüli. A vitairat hangja általában mérsékelt, minthogy Pázmány is elismeri Magyari szokottnál tartózkodóbb hangnemét. A pályája legelején álló Pázmány Feleletének hűvös logikai érvelése azonban nem éri még el Magyari szenvedélyes, erkölcsi-politikai pátosztól fűtött férfias stílusának szépségét.
Vitakészsége fejlődésének újabb állomásáról a Keresztyéni felelet a megdicsőült szentek tiszteletirül, értünk való könyörgésekrül és segítségül hivásokrul (Grác 1607) tanúskodik. Pázmány e művében Gyarmathi Miklós királyhelmeci prédikátornak felel; aki még 1598-ban adta ki Monoszlóy Andrásnak {131.} De invocatione et veneratione sanctorum (A szentek segítségül hívásáról és tiszteletéről) (1589) című könyve ellen készített polémiáját. Ez az első olyan Pázmány-vitairat, amelyben hangot ad fölényes humorának, ötletes gúnyolódó tehetségének, s felölti azt a lenéző magatartást, amelyet prédikátor ellenfeleivel szemben később szinte állandósít: tudatlanságukat, képzetlenségüket, alacsony szellemi színvonalukat pellengérezi ki.
Ennek a modornak igazi remeklése az Egy keresztyén prédikátortul S.T.D.P.P. (= Szent Teológiának Doctora Pázmány Péter) az kassai nevezetes tanítóhoz Alvinci Péter uramhoz íratott öt szép levél (Pozsony 1609). A nagyhírű kassai prédikátor ellen intézett erős támadás világosan mutatja Pázmány magabiztosságát és célra törő tetterejét. Alvincit ugyanis nemcsak vallásában, hanem személyében is nevetségessé teszi, sőt egyéni becsületében is meggyanúsítja, azt állítva, hogy Bocskay hagytékából nála maradt egynéhány "kóborlott marha", azaz vagyontárgy. A mű szatirikus alapötlete abban áll, hogy egy bajba jutott, veszedelmes szóharcba keveredett kálvinista prédikátor leveleivel Alvincihoz folyamodik, s tőle kér, egyébként hasztalanul, szellemi fegyvereket. Az ötlet persze nem Pázmányé: a német humanista irodalom már a "sötét férfiak" híres leveleiben (Epistolae obscurorum virorum, 1516– 1517) használja, akik éktelen konyhalatinsággal ugyanígy kérik Ortuinus Gratius magister bölcs tanácsait. Pázmány azonban minden ízében magyarrá teszi a levelekben kibontakozó jeleneteket: a kálvinista prédikátor szabadszájú protestáns főemberek előtt disputál egy okos katolikussal, aki minduntalan nevetségessé teszi, kimutatja tudatlanságát, az új tanok értelmetlen, sőt veszedelmes voltát. Az érvelés módszere a szokásos: Bornemisza Péter Ördögi kísérteteivel bizonyítja a prédikátorok erkölcstelen életét, nem riadva vissza a ferdítésektől sem; egy lutheránus püspök könyve nyomán Kálvint szodomiával vádolja, a kálvinizmusra az összes antitrinitárius és anabaptista tanokat rákeni.
A vitairat egyben Pázmány eddigi legkiválóbb stílusteljesítménye: a szatíra, a gúny, a humor ezer színében csillog, sőt a stílusparódia kitűnő fordulataival remekel. A sarokba szorított prédikátor állandóan magasztalja Alvincit, esetlen dicséretei azonban végtelenül komikusak: "Az Úr mezejének és Krisztus csűrinek vigyázó kerülőjének, Alvinci Péter Uramnak" – kezdődik a harmadik levél. Megszégyenítésekor a prédikátort "csaknem a kórság üti el"; ha nem akarják meghallgatni, szakállát tépi mérgében. A tettre és szóra kész vitázó katolikus a népies humor vaskos kifejezéseivel támad ellenfelére: "Ti is, mikor predikációtokba feddeni kellene az gonoszságot, csak nem megfagy az nyelvetek, mikor pedig az pápa ellen káromkodtok, izzad még az predikálló szék is." A vitairatnak alig van lapja, amelyen ne találnánk egy-egy mulatságos vagy szépirodalmi értékű fordulatot.
Pázmány maga is kedvelte ezt a művét, 1613-ban a Kalauz mellékleteként átdolgozva újra kiadta, megtoldva Az Alvinci Péter feleletirül rövid intés című utóirattal, amely valószínűleg tollának legszellemesebb terméke. (Alvinci "noha elsőben mohón nyúla dolgához, azt alítván, hogy lágy körtvélyben harap: de foga törésével érezvén, hogy barack-magra talált, békét hagya az több leveleknek, az az megesmérteté, hogy rossz pora vólt, és nem {132.} mindjárt buggyan, mihent párállik prédikátor uraimék pattantyúja"). Alvinci Péter Feleletére (1609) Pázmány különben már ugyanabban az évben válaszolt (Alvinci Péternek sok tétova kerengésekkel és cégéres gyalázatokkal felhalmozott feleletinek rövid és keresztyéni szelídséggel való megrostálása, Pozsony 1609), majd öt év múlva még két ízben összecsaptak (Az calvinista predikátorok igyenes erkölcsű tökéletességének tüköre, Bécs 1614; Az igazságnak győzedelme, mellyet Alvinci Péter tükörében megmutatott Pázmány Péter, Pozsony 1614).
Az Öt szép levéllel egy esztendőből való Pázmány legvakmerőbb műve Az nagy Calvinus Jánosnak Hiszek-egy-Istene ..., (Nagyszombat 1609). Azt mutatja ki, hogy Kálvin, írásainak tanúsága szerint, az apostoli Credo minden hitágazatának éppen az ellenkezőjét tanítja: az ördögben kell hinni, Krisztus nem Isten fia, halála haszontalan volt, Szentlélek nincs stb. Mindezt kiragadott és eredeti jelentésükből kiforgatott idézetek segítségével. Rosszhiszemű polémia ez, mert maga Pázmány panaszkodott a legtöbbet, hogy az újítók nem akarják megérteni az egyházatyák szövegeiben lefektetett katolikus tanítást, ezt minduntalan kiforgatják "eredeti folyásából". Az "agyafúrt támadásnak" (Sík Sándor) ez a formája, az ellenfél álláspontjának ilyen fajta ad absurdum vitele azonban a polémia szokott módja volt ebben a korban. A vitairat óriási felháborodást keltett a protestáns rendek körében, az országgyűlésen Pázmány perbefogását követelték, s ettől csak Thurzó György nádor politikai óvatossága mentette meg.
Vitairatainak újabb csoportja a Kalauz megjelenése után keletkezett. Zvonarics Imre csepregi lutheránus prédikátor és társai Kalauz-ellenes írásaira felel Szyl Miklós álnéven Csepregi mesterség, azaz Hafenreffernek magyarrá fordított könyve eleiben függesztett leveleknek cégéres cigánysági és orca-szégyenítő hazugsági (Bécs 1614) című munkájával, majd az említettek válaszára adta ki Csepregi szégyenvallás azaz rövid felelet, melyben az csepregi hívságoknak kőszegi toldalékit verőfényre hozta Pázmány Péter (Prága 1616) című művét. A Rövid felelet két calvinista könyvecskére (Pozsony 1620) Milotai Nyilas István, illetve Alvinci Péter egy-egy művét támadja, főleg a Kalauzt bíráló részleteik miatt. Heves vitája volt Pécsváradi Péter nagyváradi prédikátorral, akinek Sallai István pozsonypüspöki plébános nevében válaszolt (Jó nemes Váradnak gyenge orvoslása, Pozsony 1630), sőt Pécsváradi újabb replikájára is megfelelt, ugyancsak Sallai nevét használva, Okok, nem okok (Pozsony 1631) című rövid írásában. Lényegében polemikus irat a Bizonyos okok, mellyek erejétül viseltetvén egy fő ember... az római ecclesiának kebelébe szállott (Pozsony 1631) című könyve is: térítő munkásságának mintegy utólagos büszke igazolása. Érdemes megfigyelni – s ezért idéztük őket – a vitairatok címének hol tömör rövidségét, hol pedig erőtől duzzadó gúnyos szószaporítását: a hatás kiváltásának pompás eszközei ezek.
Pázmány nagyszámú vitairatát nagy teológiai felkészültség, az ellenfél gyengéit jól kihasználó érvelésmód, a sértő gúnyra mindig hajlamos fölény, a magyar élőbeszéd ízes fordulatait ügyesen értékesítő eleven stílus jellemzi. Mondanivalójuk ma már nem él, így a szép forma legfeljebb öncélú gyönyörűséget okozhat a mai olvasónak, de komoly tanulságokkal szolgál a magyar nyelv és stílus búvárának.
| Ájtatossági művek | TARTALOM | A Kalauz |