| A forradalom ihlete | TARTALOM | Kiadások |
Kiszabadulása után félévvel ült össze az 1796-i országgyűlés, amelynek egyetlen feladata volt, hogy újoncokat és hadiadót szavazzon meg Napóleon ellen. Az alkalomra megjelent számos vers között – nyilván baráti unszolásra, s hogy bécsi helyzetének kínosságát némileg enyhítse – Batsányi is írt egy latin ódát, fegyverre szólítva benne a rendeket. A névtelenül kiadott vers formai és nyelvtani tökéletessége általános elismerésre talált, külföldön is felfigyeltek rá, s az 1799-ből keltezett Mantua cíművel együtt megbecsülést szerzett költője nevének a kor késő-humanista latin irodalmában. Ő maga nyilvánvalóan A rómaiak szelleméhez (Ad manes Romanorum) intézett epigrammában beszélt őszintén, amely szerint a köztársasági Rómát a triumvirek, Magyarországot a septemvirek, a hétszemélyes tábla bírái tették tönkre. Ők mondtak ugyanis legfelső fokon ítéletet a Martinovics-per vádlottai felett.
Bécsből felelevenítette korábbi kapcsolatát Baróti Szabóval, Virággal, Kazinczyval, közben megfordult Magyarországon, Debrecenben megismerkedett Csokonaival, s az új körülmények között nagy szívóssággal fogott hozzá régebbi irodalmi terveinek megvalósításához. Festetics György költségén Magyar Minerva címmel kiadványsorozat indult meg. Batsányi ennek első köteteként jelentette meg Ányos munkáit; az összeállítás már 1793 óta készen állt nála. Most megírta hozzá a költő életrajzát, előszavában óvatosságra intette a nyelvújítókat, s helyenként figyelemreméltó jegyzetekkel kísérte az egyes darabokat. Jellemző a korra, hogy a cenzúra Ányos néhány sorát {158.} katolikus szerzeteshez nem illőnek találta, és Batsányinak az utolsó pillanatban sajátjából kellett kipótolnia az elhagyásra ítélt helyeket.
Bécsi évei igen alkalmasak voltak irodalmi ismereteinek elmélyítésére. Jóakaró barátai közé tartozott Herder kiadója, a kiváló történész Johannes von Müller. Batsányi ezekben az években ismerkedett meg alaposan Schiller és Goethe munkáival. Újabb tanulmányainak tulajdonítható, hogy mikor újból elővette Osszián-fordítását, részint prózában, részint szabad jambusokban akarta a kelta bárdot tolmácsolni. Környezete és kapcsolatai magyarázzák, hogy próbát tett a német nyelvű költészetben: Herder folyóiratában, az Adrasteában nagy ódát jelentetett meg – még mindig névtelenül. A vers szoros kapcsolatban áll Batsányi korábbi műveivel. A szükségszerű változásban bízó ember erkölcsi problémáját veti fel benne, s azzal a végső következtetéssel zárja, hogy tehetségünket rendületlen bizakodással, kötelességszerűen kell kifejtenünk, isteni rendelés szerint szakadatlanul akarnunk kell a Boldogságot.
E rendíthetetlen meggyőződést, az erény végső diadalába vetett hitet fejezik ki a költő magyar versei is, amelyeket ebből az időből jórészt csak töredékekben ismerünk. Az Imhol ma is ... kezdetű alkaioszi ódájában minden addiginál nagyobb erővel támadta a reakciót, amely gúnyt űz az erényből. Egy másik fragmentumában az ősök érdemére hivatkozó nemességnek vágta a szemébe, hogy kitüntetései "rabszolgája", vagyis jobbágya mellét díszítenék méltóképpen.
A bécsi évek alatt, amikor megbélyegzett emberként és folyóirat híján kevéssé szólhatott bele az irodalmi életbe, tanácsokkal szolgált barátainak és segédkezett műveik sajtó alá rendezésében. Virág Benedek egyik kötetének megjelentetésében nem kevés része volt; türelemmel és kitartással foglalkozott Baróti Szabó Dávid Aeneis-fordításával. Kisfaludy Sándornak is ajánlkozott, hogy baráti kritikusként átnézi a Kesergő szerelem szövegét. Mikor a sümegi költő az 1807-i országgyűlésre kiadott Regéivel új színben, patriótaként mutatkozott be a közönség előtt, különösen élénk visszhangra talált Batsányinál. Kisfaludy mintái közé tartozott Osszián is, múltszemléletének egyes vonásai pedig közösek voltak Batsányival. (Árpád, Várna, Mohács, Hunyadi-kultusz). Hasonlítottak irodalmi nézeteik is. Kisfaludy elítélte a versfaragókat, a hangsúlyos és időmértékes formát egyformán alkalmazhatónak tartotta; meghatározását, hogy "a szép, mély, magokkal ragadó érzések, az eleven képzeletek, bájoló rajzolatok, – s ezek legszebb, legalkalmatosabb, leghathatósabb szavakkal kifejezve teszik ítéletem szerint a poétát", Batsányi később többször idézte. A Regék megjelenése után a börtönviselt költő verset írt Kisfaludi-Himfihez, melyben Osszián "boldog örökösének" nevezte barátját, s ő maga is írt három ossziáni dalt, melyeket utóbb Várna és Mohács címmel fogott össze. E versek erkölcsi felfogása és társadalmi mondanivalója messze fölötte áll Kisfaludy regényes jelmezt öltött köznemesi gondolkodásának. Az Első Ulászló Szegeden arról szól, hogyan szegte meg a király a pápai követ rábeszélésére a törökökkel eskü alatt kötött békét, vagyis a vers arra figyelmeztet, milyen végzetes következményekkel jár a klérus befolyása a világi politikában. A Déli György látása címében Batsányi bárdköltői neve maradt ránk, melyet barátai még 1798 táján adtak neki. A Múzsa megjelenik az álomba merült költő előtt a mohácsi vész előestéjén, s látói hivatására figyelmezteti:
A harmadik darab, a mohácsi csatában fogságba esett Majthényi Barta keserve, a Tünődés című kufsteini elégiával rokon, s a költő utolsó kísérlete, hogy a modern hazafias érzelmességet klasszikus, alkaioszi strófákban fejezze ki. A hős éjszakai töprengése a természeti és történeti szükségszerűségbe vetett optimizmussal fejeződik be:
| Nézd a jövő nap hajnali csillagát. – |
| Nem, nem teszem még én le reményemet. |
| Feltámad Árpád népe! Bízzunk |
| A magyarok kegyes istenében. |
Verseit először 1793-ban akarta gyűjteményesen megjelentetni. Szándékát állásvesztése és fogsága meghiúsította. 1808-ban látta újból elérkezettnek az időt önálló kötet megjelentetésére. Költeményeit ekkor irodalmi elveit összegező Előszó vezette volna be, melyet ma csak töredékesen ismerünk. A versrendszerek körül folyó vitával kapcsolatban kijelentette benne, "hogy ott, ahol helye van, mindenik jó lehet, csak poézis legyen benne", s "versszerzők" helyett igazi költőket kívánt; ellenezte a felesleges írói torzsalkodásokat, Verseghy és Révai tollharcát látva a grammatikai vitákat; az irodalmi nyelv tökéletesedését a nagy írók példájától várta. A kötetet lezáró, 1798-ból keletkezett Beszédben az Ányos-kiadás előszavából kiindulva erélyesen kikelt az erőszakos nyelvújítás ellen. A két prózai irat közé illesztve egész eddigi termését, a legforradalmibb darabokat is ki akarta adni. Nem lehetetlen, hogy külföldön szándékozott könyvét megjelentetni, vagy a Habsburg-monarchia teljes vereségére számított.
Párizsi életéről keveset tudunk. Az bizonyos, hogy versei kéziratát magával vitte, és itt is foglalkozott Osszián fordításával. Csak legújabban előkerült levelezése (Johann Georg Müllerrel) tájékoztat behatóbban Batsányi párizsi öt esztendejéről. Johann Georg Müller a neves svájci történetírónak, politikusnak és publicistának, Johannes von Müllernek testvéröccse volt. Bécsi tartózkodása idején Batsányi szoros barátságban állott Johannes von Müllerrel, s barátja halála után az elhunyt testvére, aki sajtó alá rendezte irodalmi hagyatékát, megkérte őt, hogy juttassa el hozzá bátyjának nála levő leveleit. Ez indítja meg köztük a levelezést. Batsányi, megszabadulva az osztrák titkosrendőrség őrizetétől, féktelen gyűlölettel aposztrofálja a joggyilkosságot elkövető Ausztriát, a zsarnokság és elnyomás bécsi fészkét. Erős politikai tudat rajzolódik ki leveleiből, s ennek alapján bízvást feltételezzük, hogy Batsányi neve korántsem véletlenül került kapcsolatba Napóleon kiáltványával. Jelentős részletei a levelezésnek a Herderről és Schillerről {160.} írottak. Batsányi, akit önértékének tudata megóvott az olcsó tekintélytisztelettől, rendkívül nagy elismeréssel szól a két nagy németről. Párizsi tartózkodásának legfontosabb szellemi terméke Der Kampf című műve, amely egy (részben eddig is ismert) német nyelvű költeményből áll, s egy értekezéséből "über das Feudalwesen und das neue Europäische Staatensystem oder die republikanisch konstitutionelle Monarchie". A könyv 1810-ben jelent meg Németországban, Cottának, Goethe és Schiller kiadójának gondozásában. A mű éles támadás a feudalizmus ellen, dicsőíti Napóleont és az alkotmányos monarchiát. Batsányi a politikai, társadalmi és államelméleti kérdések elemzésében érvényesíti felvilágosult, antifeudális álláspontját, melyhez Herder és Schiller nézetei mellett Hobbes és Montesquieu gondolatait is felhasználja. A mű, amely eddig ismeretlen volt a kutatók előtt, fontos új vonásokkal gazdagítja a Batsányi-képet: a harcot folytató, fáradást nem ismerő egyéniséget ismerjük meg e munkájában, azt a Batsányit, akinek nemcsak szellemi energiája, hanem gyarapodó politikai és tudományos tájékozottsága is tiszteletre kötelez.
A franciaországi évekből még egy terjedelmes műve maradt ránk, egy cikksorozat, melyben a magyar nyelvet és irodalmat ismertette az idegen olvasóközönséggel. A magyar történelemről, földrajzról és a nyelvről adott rövid tájékoztatás után röviden áttekintette literatúránk történetét, majd néhány költőt mutatott be fordításban (Révai, Virág, Baróti Szabó, Rájnis és a maga verseit). Valószínűleg ekkor mélyedt el a francia klasszicizmus íróinak tanulmányozásában. Olvasmányai a formai és nyelvi kérdések felé irányították érdeklődését és nagyban hozzájárultak az ész és az érzelmesség harmonikus kiegyenlítését hangoztató sajátos klasszicista ízlésének végső kialakulásához. A francia hatás a linzi évekből származó prózai iratokban válik különösen szembetűnővé.
Batsányi Párizsban messze került a magyar irodalmi élettől és jobbára csak olvasmányokból értesült a hazai hírekről. Linzi száműzetése idején sem szűnt meg kényszerű elszigetelődése, honfitársai újabb meghurcoltatása után nemigen mertek kapcsolatot tartani vele. A hazai viszonyok hézagos ismerete, a jelenségek arányainak megítélésében elkövetett hibák ettől kezdve tűnnek fel megnyilatkozásaiban. Az a költő, akit a társadalom és a politikai élet égető kérdései ihlettek, most cselekvési vágyát legfeljebb úgy elégíthette ki, hogy az "igazi költőről" és a nemzeti irodalomról alkotott nézeteit fogalmazta újra. Hitvallását A magyar lantosban fejtette ki a régi eréllyel és világossággal. Csaknem egy évtizeden keresztül dolgozott e versen, míg a személyiség, a harmonikus művészi önkifejezés szövegszerűen is Goethétől ihletett programját:
| Zengj, énekelj, mint a madár, |
| Mely hegyre völgyre száll, |
| S csak szíve titkos ösztönét |
| Követve hangicsál, – |
összeolvasztotta a magyar nemzeti költő látnoki hivatásával, aki a múltból a "jót, nagyot, dicsőt" emeli ki, a jelenben pedig a "barom gyanánt" henyélő "sok nemtelen nemes"-t ostorozza. Batsányi mindvégig meg volt győződve, {161.} hogy munkája, szenvedése nem lehet hiábavaló, birtokában van A látók titkának, hogy a múlt és jelen szemléletéből, a józan ész világánál, csalhatatlanul bontakozik ki a törvényszerűen bekövetkező jövő.
A linzi évek legterjedelmesebb költői emléke A magyar költő idegen messze földön című "poétai elmélkedések" sora. Költői végrendeletnek szánt gondolatait képzelt tavaszi kirándulás vékony szálán fűzte egymáshoz. Az első rész témája az öreg Batsányi linzi éveinek jellemző monológja: voltak és lehettek, akik több jót tettek és tesznek a hazának, mint ő;
| De kik, a mostoha csalárd szerencsének |
| Ellenére tovább egyre küzködnének, |
| S érte jobb lélekkel többet eltűrnének – |
| Nincsenek, nem voltak, s nem is lehetnének! |
A második részben Magyarországra küldi Múzsáját, hogy búcsút vegyen azoktól, akiket legjobban szeretett: koszorút helyeztet Baróti Szabó Dávid sírjára és Kisfaludy Sándor homlokára. Az ekkor már nagyon elavult négyes rímekkel a költő nyomatékossá, ünnepélyessé akarta tenni "poétai testamentumát".
Amennyire lehetett, Linzből is kapcsolatot tartott a magyar irodalmi élettel. 1818-ban közreadta A magyar költő idegen messze földön egyik énekét, 1819-ben előfizetett a Tudományos Gyűjteményre, és megalkudott régi ismerősével, Trattner Mátyással, Faludi Ferenc verseinek kiadására. A kötet Poétai Gyűjtemény címmel sorozatot indított volna el, amely a magyar költők "eredeti remek-munkáit" foglalta volna magában. A vállalkozás Révai Miklós 1782-ben meghirdetett "Régi és uj elegyes versgyüjteményé"-re emlékeztet, csakhogy Batsányi nem magyar nyelvű "népies" és műköltői termékek egybefoglalására készült, hanem a Gyöngyösi, Zrínyi, Beniczky és Ányos hagyományára épülő nemzeti ízlés és romlatlan nemzeti nyelv példáit akarta kortársai elé állítani. A Faludi-kötetet A magyar tudósokhoz intézett felhívás adta hírül a közönségnek (Pest, 1821). Első felének tárgya a kor szokása szerinti "jelentés": az író tervezett munkáját ismertette benne és segítséget kért hozzá; a második rész "a nemzeti nyelvről és poézisról és a mái nyelvrontók törekedésiről" szólt. A támadás éle Kazinczy legújabb értekezése, az Orthologus és neologus ellen irányult, tartalma pedig Gyöngyösi István védelmezésében merült ki. A fő vádpontot Kazinczy és hívei ellen úgy fogalmazta meg, hogy a "költeménynek legfőbb érdemét ... egyedül a versben, és a versnek egész szépségét ... csak a külső formában helyheztetik". Batsányi nem helyeselte Kazinczynak és híveinek nyelv- és formaújító törekvését, mert gyökeresen szakítottak a nemesi barokk hagyománnyal; a linzi száműzött éppen e hagyományok megnemesítésére, a hagyomány modern szempontú értékesítésére törekedett, s indulatában az ellenpártiakat "viszketeges elméjű," "poétai lélek és alkotó erő nélkül szűkölködő" kába firkálóknak nevezte. Szántszándékkal újította fel az évtizedes irodalmi vitát. A hazaiak között a dunántúli írócsoport, főleg Kisfaludy Sándor támogatására számított. Ez azonban hűvösen fogadta Batsányi felszólalását, levelezni sem mert vele, üzeneteiben a nyilvános vita elkerülését tanácsolta, és a két tábor nézeteltérésében a végső döntést az utókor belátására bízta. Batsányi a harc folytatása {162.} mellett döntött, s A pennacsata című, be nem fejezett és kiadatlanul maradt értekezéssorozatában az irodalmi viták szükséges voltát fejtegette. Kisfaludy figyelmeztetését csak annyiban szívlelte meg, hogy a nagy gonddal készített Faludi-kiadás (Pest, 1824) Toldalékában a polémia helyett a "klasszikus" író bemutatására került a hangsúly, s Faludi életének és művének meleg rokonszenvvel megírt ismertetése után a versek nyelvi és formai kérdéseit, valamint a kiadói szövegváltoztatások okait tárgyalta finom ízléssel és elemzőkészséggel. Ez utóbbi tulajdonság keltette fel a kötet iránt a fiatal írók érdeklődését, Szemere Pál felvette az Élet és Literaturába a Toldalék egy részletét.
A Linzbe száműzött költő erejének tekintélyes részét az kötötte le, hogy az 1793. és 1808. évi meghiúsult kísérletek után végre kötetbe gyűjtse saját költeményeit. Hosszas előkészítés után 1827-ben, Pesten jelentek meg végre Versei. Dunántúli barátai szeretettel fogadták a kis könyvet, Toldy Ferenc 1828-ban megjelent Handbuchjába öt darabot vett át belőle, s ezzel Batsányi újból bevonult a magyar költők közé. A mindössze harminc darabot tartalmazó Versek mint első kötet jelent meg. Hogy a tervezett második mit tartalmazott volna, nem tudjuk. Lehet, hogy a száműzött arra számított, hogy párizsi elfogatásakor veszendőbe ment irományai még előkerülnek; lehet, hogy az első kötetből kimaradt darabokat bőséges jegyzetekkel ellátva akarta közrebocsájtani (pl. a Tartóztatást) vagy Osszián-fordításából akart részleteket közölni. A tervezett második kötet helyett 1835-ben Poétai munkáit adta ki mint költői életművének foglalatát, arcképével, s a címlapon a Versekre utaló felirattal: "Második, megbővített kiadás." Bírálatot csak Toldy Ferenc írt róla a Kritikai Lapokban, s a félszázaddal előbbi irodalom tisztelt alakjai, Orczy, Barcsay, Szentjóbi Szabó és Virág mellett jelölte ki helyét irodalmunk történetében, "kik ébresztőleg s utat mutatólag egy szebb kor hajnalát derítik fel hosszú álom után". Költészetéről szólva kijelentette, hogy Batsányi "nem poétai természet"; csak néhány érzelme, kevés költői képe van, filozófiája száraz, ismétli magát, nyelvében nincs erő, "az csak mindennapi szavak árja". Az új irodalmi korszak ízlésével mérő Toldy szavai felháborították az öreg száműzöttet, megkeserítették utolsó éveit, emiatt nem fogadta el az akadémiai levelező tagságot sem. Bizonyos, hogy Toldy kritikája a költőhöz és az emberhez egyformán igazságtalan volt. A Kazinczy-tanítványból lett romantikus nem vette észre, hogy Batsányi költészetével és irodalmi elveivel a magyar klasszicizmus sajátos, mesterétől eltérő színű változatát képviselte, amely a hagyományos költészet nyelvi és formai eredményeinek felhasználásával, a közérthető magyarosság és a haladó tartalom szintézisén alapult. Nem vette észre benne a politikai költőt sem, pedig A magyar lantos egyes strófái 1835-ben még ugyancsak aktuálisak voltak.
Batsányi az 1790-es évek politikai harcai közepette, az irodalmi élet egyik középpontjában alkotta meg máig legértékesebb munkáit. Költészetének hatása is ekkor a legerősebb. A kétszeri fogság, majd a linzi száműzetés lassanként elzárták az éltető hazai társadalmi valóságtól. Az idegen környezetben sajátos klasszicizmusa megmerevedett, lassanként idejét múlta. Politikai nézetei, látnok-költői hivatástudata azonban ekkor is változatlan, erkölcsi magatartása töretlen maradt.
A nyugati úton levő Szalay László, majd Erdélyi János meglátogatják az agg írót. "Amikor beléptem – írja Erdélyi János – félreveté olvasmányát, mely {163.} a Hírnök volt. Ruhája fehér otthonka, bársony mellény s nadrág, térdig harisnyában és cipő. Szobája körül könyvekkel; e miatt ágya sincs a falnál ... Józsefre (Bajzáról van szó) haragszik; Schedelt ki nem állhatja, Lukácsot szereti. Berzsenyit, Vörösmartyt kevéssé tiszteli mint költőt, de Kisfaludy Sándort igen. Kölcsey neki filozófus ... Magamról kére beszélnem; s mondám özvegy és gyermektelen vagyok; megilletődvén szavaimon. Én tudom, monda, mi az: veszteni, ihol van – s ekkor a falra mutatott, hol egy kép, lanttal kezében, felesége arcképe függ vala ... Fájt neki, hogy az akadémia tizennégy évig felejté." Erdélyi 1844. május 19-én látogatta meg Batsányit linzi magányában. Egy hét híján egy év múlva megszűnt dobogni Batsányi nemes szíve.
| A forradalom ihlete | TARTALOM | Kiadások |