Verseghy a fogságban és munkássága a szabadulás után

Hajnóczynak, a jozefinista rendszer egykori hívének, nem volt nehéz megnyernie Verseghyt a jakobinus szervezkedés számára. Perirataiban a költő azzal védekezett, hogy úgy tudta: II. József reformtervei csak átmenetileg kerültek le a napirendről; a jakobinus káték messzebb mentek ugyan a császár uralkodói elveinél, de ő azt hitte, hogy társai utóbb visszatérnek ezekhez. A forradalmi tervekkel kapcsolatban – Batsányihoz hasonlóan – azt vallotta, hogy azok Magyarországon a lakosság nemzeti és vallási különbözősége miatt lehetetlenek.

Börtöneiben is folytatta irodalmi munkásságát. Batsányihoz hasonlóan verset írt Szentjóbi Szabó László halálára, a szenvedések között megőrzött erkölcsi tisztaságot hangoztatta ő is (Az Inn vizéhez). Legszebb börtönversei Laurához szólnak, ezekben sajátosan ötvöződik a klasszicizmus és a szentimentalizmus:

Légy tehát nékem te magam hevitőm,

mig magányomnak! fala közt nyomorgok,

s nyisd meg elnémult kobozomnak ujra

hajdani kedvét.

(Laura képéhez)

A börtönévek alatt ismerte meg Sterne Tristram Shandy című regényét, és mindjárt hozzá is fogott magyarításához Az én kedves uram bátyám Sándi Gábor urnak élete és vélekedései címmel. Kísérlete rövid töredékként maradt fenn. Kufsteini raboskodása idején elmerült Herder történetfilozófiájának tanulmányozásában. Fogsága éveinek legnagyobb koncepciójú alkotása, a Laurához intézett Érzékeny gondolatok az emberi nemzetről című hexameteres {168.} tanköltemény. Tárgya Herder evolúció-tanának kifejtése, amely szerint az emberiség történetében négy korszak: gyermekkor, ifjúság, férfikor és öregség váltják egymást. A nagy vállalkozás töredék maradt, de ebből alakította ki később Verseghy A régi aranykorrúl, Az emberi nemzetnek életkorai, Az emberség és Az emberi nemzetnek korai című verseit; Az emberi nemzetnek történetei (1810) című háromkötetes prózai munkájában pedig Herder könyvéből tekintélyes részeket fordított magyarra. Verseghy megszívlelte a népi egyéniség, a "nemzeti géniusz" herderi tételét is, és vallotta, hogy a természet törvényei szerint az emberiség fejlődésének végső történeti célja a humanitás, az emberség fokozatos megvalósítása. Kevésbé hatottak rá mesterének ama gondolatai, melyekben az a franciákkal (Voltaire) szemben a népdalok művészi értékét hangsúlyozta, s ezzel a romantikát készítette elő.

Verseghy nyelvtudományi munkásságával verte fel a legnagyobb port. 1805-ben Pesten jelent meg a Neuverfasste ungarische Sprachlehre, és még ugyanebben az évben A tiszta magyarság. E művei keverték Révai Miklóssal és tanítványával, Horvát Istvánnal olyan tollharcba, melyhez hasonló – egykorú vélemény szerint – "literaturánk látószínén még nem tapasztaltatott, sőt átalkodottabb nála a külföldi tudós világban is alig történt". Révai, aki ekkor írta az Elaboratior grammaticát, 1805-ben Miklósfi János, 1806-ban Fényfalvi Kardos Adorján álnéven, Horvát ugyanezen évben Boldogréti Vig László aláírással bocsátott ki röpiratot Verseghy ellen. Révai a régiségből igyekezett levonni a helyes magyarság alapelveit, Verseghy a közszokást, az "usus communis"-t követte. Révai elveinek győzelmében része volt annak, hogy a historikum iránt fogékony romantika a történeti megalapozású nyelvtudományhoz vonzódott. A durva támadások nem bírták meghátrálásra Verseghyt. Régi meggyőződése alapján szerkesztette meg a helytartótanács megbízásából magyar nyelvtanító tankönyveit. Nyelvtudományi alapelveit legáttekinthetőbben A filozófiának a talpigazságaira épített feleletben összegezte (Buda, 1818), amely az első magyar nyelvű nyelvfilozófiai munkának számít irodalmunkban.

Számottevő szótár-szerkesztői munkássága is. A tiszta magyarságban "cadentiák lajstroma" címmel irodalmunk első rímszótárát tette közzé. A Felelet (1818) végéhez nyelvészeti műszójegyzéket függesztett. A feldolgozott szókészlet dióhéjban felöleli az egész akkori nyelvtudományt. Élete végéről két nagy szótára maradt ránk: Wagner Ferenc Phraseologiájának harmadik, átdolgozott kiadása és egy filozófiai és teológiai szakszótár, a Lexicon terminorium technicorum, azaz tudományos mesterszókönyv (Buda, 1826; a Lexicon nem egyéb, mint teológiai szótárnak álcázott filozófiai műszótár).

Az öregedő tudós nyelvtudományi munkáival egyidőben foglalta össze esztétikai nézeteit, és mintegy betetőzte azt, amit A muzsikáról és a Mi a poézis? című értekezéseivel fogsága előtt elkezdett. Nyelvészeti rendszerét Analytica institutionum linguae Hungaricae című hatalmas latin művében fejtette ki legrészletesebben (Buda, 1816–17). Nyelvi és esztétikai kérdéseket azzal a meggondolással egyesített egyetlen munkában, hogy a nyelvnek a társadalomban kettős funkciója van: "oktatja az észt és nemesíti a szívet". A nyelvtudomány része tehát a nyelvtan, amely "az értelmes beszéd törvényeit határozza meg", és az esztétika, amely az "érzékeny előadás" köve-{169.}telményeit tartalmazza, Verseghy a költő feladatát abban látta, hogy a humanitást erősítse az olvasóban.

Saját szépírói munkásságának is ez a célja a kilenc éves rabság után. Kisebb költeményeinek java részét a Magyar Aglájában (Buda, 1806) adta ki. A legtöbb ebben is énekszöveg. (Négy darabbal megtoldva külön is megjelentek A magyar hárfásban, Pest, 1807.) Új színfoltok versei között a Horatius-imitációk. Nem szolgai utánzásról van itt szó, hanem – előadása szerint – olyan eljárásról, ahogyan Plautus és Terentius a görög komikusokat, Molière Terentiust követte. Effajta költészetének legszebb, egyénien lírai darabja a Külső Szolnok című vers, melyben szülővárosának állított emléket.

Elmélkedő, filozofikus darabjainak egy része a Herder hatására írt Érzékeny gondolatokból származik. Esztétikai nézeteiből az egyik legjellemzőbb tételt A régi klasszikus auktorokhoz című versének kezdő sorai summázzák:

Hajdani klasszikusok! görög elmefutásnak enyelgő

dajkái, messze bujjatok

kellemetes sugári elől a mostani észnek,

mely déli fénnyel mérkezik.

A szerelmes tudós (Ovidius-paródia) azokat az áltudósokat gúnyolja, akiknek csak eszük bölcs, szívük műveletlen. Az Egy goromba poétáról címűben az ókorinál is elavultabb bárd-költészetről mondott véleményt, Az ujitókhoz, A ritmista című versekben már ismert nyelvi és irodalmi elveit fogalmazta meg. Teljesen új jelenségek költészetében a rövid, humoros és szatirikus mesék. Legismertebb közöttük A baktai paraszt, aki fiával együtt szamarát vásárra hajtva, minden szembejövő tanácsát meghallgatja. (La Fontaine meséje után készült hexameterben). Korának városi társaséletében játszódó szerelmi történeteit páros rímű tizenkettesekbe írta (Szentesiné, Györgyiné, Örömfi Tamás). Verseghy nem volt kimagasló költő-tehetség, de sok tematikai és formai kezdemény, kombináció fűződik nevéhez. A tárgyválasztás és a hangnem fesztelensége jellemzi költészete javát; máskor a témának és formának szokatlan párosításával lep meg, mint például A tejáruló menyecske című költemény, amelyben hexameterben adja elő egy parasztasszonynak, a póruljárt ábrándozónak, a történetét.

A magyaros versformát egyetlen hosszabb lélegzetű művében alkalmazta Verseghy, a Rikóti Mátyás című szatirikus eposzban (1804). A négyes rímű Zrínyi-strófákat biztonságosan kezeli; ez a hagyományos forma most alkalmasan szolgálta a költemény szatirizáló-gunyoros modorát. E strófatípus, amely a magyar epikával nőtt össze, Gvadányi Nótáriusában, a véle rokon formájú Dorottyában (amely páros rímű) és Verseghy Rikótijában új zamatot nyer (s így kifejezési lehetőségeiben meggazdagodottan lép át a 19. századba): egyrészt a valóság közvetlen, úgyszólván empirikus kifejezésének keretét nyújtja, másrészt a komikum különböző árnyalatainak hordozója lesz. A formának ezek a lehetőségei gazdagon kibontakoznak Verseghy költői komédiájában. Ám Rikótinak egy gyengéjében Verseghy is osztozik: műve rendkívül terjedelmes, az ökonomikus szerkesztés nem erőssége költőnknek.

{170.} A "nyájas költemény" hőse, a műveletlen falusi kántor a parlagi versfaragás képviselője, s Verseghy eposzában ez a tevékenység kapott halálos döfést. Rikóti nagy művésznek képzeli magát, s egyetlen vágya, hogy tehetségét elismerjék; óbester földesura, ennek kapitány barátja és a falu művelt plébánosa együttesen rendezik meg a költő-koronázó szertartást" hogy észre térítsék Rikótit és megmentsék bolondságai miatt nyomorgó családját: ez az eposz cselekménye. Verseghy a nemesítve gyönyörködtető költészet eszményét vallja, melynek lényeges esztétikai követelménye a természethűség. Rikótit – többek között – ennek hiánya miatt is kifigurázza. Rikóti az óbester névnapjára versbe szedte és megzenésítette Szent István és Koppány harcát, s a barokkra jellemző anakronizmussal ágyúdörgést utánzott benne. Tévedéséről egy józan paraszt világosította fel az eposzban. Az üressé vált, hazug, mesterkélt világgal szemben az "érzékeny emberség" eszményképe áll.

Csak a természetet tartom én szépségnek,

az érzékeny szívet fájn erkölcsösségnek,

az ész gyakorlását igaz emberségnek,

s az elmés örömet fő gyönyörűségnek.

Ezt az életfelfogást hirdetik Verseghy regényei is. 1804 és 1813 között hat kötetnyi regényt adott ki (egy hetedik kéziratban maradt). 1803–1804-ben jelent meg Budán Gaál György füzetes munkája (A tudós palócnak Furkáts Tamásnak Mónosbélben sógorához intézett levelei) a népszerű Jos. Richter bécsi író nyomán. E kiadványt folytatta Verseghy Nagy nevezetü és nagy tekintetü Kolomposi Szarvas Gergely urnak ... vig élete és nevetséges vélekedései címmel (1804–1805). A hős legénykorában egy földesúrnál szolgált, egy szép szobalányt vett feleségül, majd marhával kezdett kereskedni és meggazdagodott. Egy urasági tiszttartónak levelekben számol be pesti életéről: ezekből a levelekből áll a regény. A könyvnek nincs szilárd kompozíciója. Csak két történet kerekedik ki belőle, az egyik – egy leányszöktetés – kádenciákba foglalva végighúzódik az egészen. A levélíró sokszor ejt el találó megjegyzéseket a tudósokról, az irodalomról, a nyelvről, a verselésről. Nem fordítás, hanem magyarítás 1808-ban megjelent regénye, a Gróf Kaczaifalvi László, avagy a természetes ember. Hősét az apja húszéves koráig egy csendes völgyben neveli; mikor kilép a világba, két szerelmi csalódás éri, s hogy bánatát feledje, Indiába utazik. Itt megszereti egy pária leányát, feleségül veszi, hazatér Magyarországra és a völgyben, ahol felnőtt, társaival együtt megalakítja "A természetnek, a szeretetnek és a boldogságnak" lakóhelyét, s gyermekeit "jó erkölcsű magyaroknak" neveli.

Verseghy idegen mintákat követett ugyan, de gyakran éles szemmel ábrázolta korának egyre inkább polgári színeket öltő magyar társadalmát. Kolomposi Szarvas Gergely alakja Pontyiéval és a peleskei nótáriuséval rokon. Nézeteiben a parlagi műveletlenség megnyilatkozásai keverednek nagy józanságra valló, talpraesett megjegyzésekkel; a Külneki Gilmétában helyenként a 19. század eleji magyar úri társaságot jellemzi.

Legjelentősebb társadalomábrázoló vállalkozása a töredékben maradt Égfi Ferenc lett volna, "a magyar nemesség tisztességes mulatságára megírt {171.} mostani történet", 1810 előttről. A hexameteres munka előhangjából a szív és ész harmóniáját hirdető polgári eposz körvonalait sejthetjük:

Bajnokot énekelek; nem mint a régi poéták

ájtatos Énéást, vagy epével teljes Achillest,

sem lator erkölcsű Sándort; hanem aki eszével

végre megalktatván szivét, meggyőzte veszélyes

ösztöneit, meredekre csaló képzésivel eggyütt.

Égfi Ferenc alakja – egy óbester törvénytelen fia, aki nem restell kalmárkodással foglalkozni, s végül elnyeri apja nevelt lányának kezét – nem nélkülözi az önéletrajzi vonásokat. Jellemző elve a költőnek, hogy a parasztokkal szemben részvétre és segítőkészségre int. E gondolatot részletesebben 1806 táján Az irgalmasság című tizenkét énekre tervezett, de csak töredékesen kidolgozott tanítókölteményében szándékozott kifejteni: emberséges bánásmódot kíván a szolgák, egyszerű parasztok, a más vallásúak és nemzetiségűek, a más elveket vallók stb. irányában.

Mikor az Egyházi Értekezések és Tudósítások munkatársa lett, inkább régi nézeteinek kifejtésére keresett új területet, semmint szoros együttműködést a klérussal. Egyházi biztatásra foglalkozott a Káldi-féle magyar bibliafordítás nyelvének modernizálásával. Ebben az időben került szoros kapcsolatba Pyrker Lászlóval, akinek Tunisiasából az Egyházi Értekezések és Tudósítások számára prózában fordított két részletet, a teológusok ellenállása miatt azonban ezek ott nem jelenhettek meg.

A jozefinizmus gondolatvilágában felnőtt Verseghy a 18. század végének egyik legpolgáribb felfogású írója. Munkásságában a szépirodalom és a tudomány még nem vált el egymástól; kortársai között ő foglalkozott legszakszerűbben esztétikával. Legtöbb műve szabad fordítás vagy adaptáció; a teljes eredetiség, a modern lírai szubjektivitás igen ritkán, inkább csak irodalmi vagy politikai nézeteinek szenvedélyes kifejtésében nyilvánul meg nála. Egyenetlen ízlésében felvilágosult klasszicizmus keveredik rokokóval, igényes irodalom provincializmussal. A régi és forradalmian új vonásoknak ez a helyenként aránytalan, harmóniát megbontó együttese a magyar polgárság állapotát tükrözi, melyben nemesi tradíciók hatása elegyedett szegényes és fejletlen polgári elemekkel.