Írói pályakezdése

Első művei – mintegy félszáz vers – 1778–81-ből maradtak ránk. Zsengéinek első rétege a házai késő-barokk és nemesi rokokó költészet követőjének mutatja. A legmélyebb hatást Faludi tette rá. Őt utánozta – a szó poétikai értelmében "imitálta" – mikor példaképének játékos énekeit bőbeszédű allegorikus díszítmények halmozásával tette "szebbé"; tőle vette a leíró költeményekben követett eljárást, mellyel a tér adta képzeteket időrendbe sorakoztatta át, pl. egy séta keretében adta elő, s a szemlélt tájat mitológiai alakok felléptetésével tette mozgalmassá. Tanult Faluditól versformát is, a nyolcas és hetes sorok kétszeri váltakoztatásával, keresztrímekkel alakított strófaképletet. Az ókoriak közül főként Vergiliust, s még inkább Ovidiust forgatta. Korai Ovidius-átdolgozását, egy heroidát, énekké formálta át (Penelope Ulisseshez). Vallásos énekeit a 18. századi katolikus líra képzeteiből és fráziskincséből rótta össze, de jellemző világias felfogására, hogy számos darabját profán dallamra, szerelmes szöveg alapján írta, sőt arra is van példa, hogy az idegen eredeti kétféle {165.} változatában maradt ránk kézírásában: az egyik Jézus, a másik egy nő szerelméről szól.

Zsengéi egy másik csoportjának forrása G. A. Steffan Sammlung deutscher Lieder című dalgyűjteménye (Bécs, 1778–82), melyet kiadója azzal a szándékkal jelentetett meg, hogy német költők verseit német dallamokkal párosítva az olaszos ária divatját szorítsa vissza. Steffan gyűjteménye mellett Haydn XII. Lieder für Clavier című hasonló kiadványa is forrása volt. E rokokó dalok az osztrák polgársághoz, jórészt női közönséghez szóltak, szerelmi tárgyukkal, könnyed hangjukkal, felszabadult életörömet hirdettek. Verseghy legjelentősebb hazai képviselője lett e stílusnak. Csokonaival és Fazekassal együtt ő írt elsőnek nálunk dallamkövető időmértékes verseket, vagyis a szöveg prozódiáját a dallam ritmusával összhangba tudta hozni.

Az új rokokó világiasság mintegy az első fokozat Verseghy művészetében és a felvilágosodáshoz közeledő gondolkodásában. A következő állomást a jozefinista reform-katolicizmus merész hirdetésében jelölhetjük meg, és időben pesti hitszónoki éveire tehetjük. 1785 tavaszáról hat beszéde maradt fenn. Tárgyuk a tolerancia, a papi hivatás értelmezése, az állam és egyház viszonyának magyarázata, valamint a babonák és a búcsújárások elleni támadás. E nézetek teljesen jozefinista szelleműek. Államelmélete abban a tételben összegeződik, hogy "vétek alatt tartozunk a polgári rendeléseknek engedelmeskedni"; – hirdette, hogy a világi hatalom beleavatkozhat az egyház ügyeibe, ha azok a "polgári boldogsággal" nincsenek összhangban.

Verseghy figyelnie rendjének feloszlatása után egyrészt az irodalom magyarnyelvűségének kérdése, valamint Bessenyei és a testőrkör írói felé fordult, másrészt arra irányult, hogy vallásos tárgyú olvasmányai közül a világi szempontból jelentős könyveket magyarra fordítsa. A prédikációkban többször említett Fleury Elmélkedéseinek átültetésével még 1786–87-ben elkészülhetett Verseghy, majd Millot történelmének lefordításához fogott (A világnak közönséges történetei, I–II. 1790–91). Toldalékul A magyar fordítónak értekezései a legrégibb nemzetekről címmel tíz értekezést csatolt a munkához. Ezek éppoly voltaire-iánus szemléletűek, mint az eredeti mű. A vallásról az enciklopedisták szellemében nyilatkozott; eredetét a természeti jelenségek által okozott félelemben kereste, a történelemből teljességgel száműzte a teológiát és a természetfölöttit.

E korszak emlékei közé tartozik A teremtésről írott tankölteménye. Hat énekre tervezte, de csak az első készült el és jelent meg a Magyar Museumban. Tárgya nem a bibliai teremtés megverselése, hanem a kor természettudományos világképének költői ábrázolása lett volna, az "örök Ész", Galilei, Kopernikusz és Newton kalauzolása mellett. Az istenséget az erővel azonosította a költő, "mely, amint alkota mindent, ugy fenntart, mozgat, képez, változtat időnként".

Fordulat következett be énekköltészetében is. A Magyar Museum utolsó negyedében dallammal együtt megjelent Thirzis és Kloé című éneke trochaikus lejtésű, és most már csak az időmértékes verset tartotta kora irodalmi műveltségéhez illőnek. Esztétikai érdeklődéséről a Batsányi folyóiratában megjelent Sulzer-fordításai (A szép mesterségekről, A muzsikáról, A szép mesterségek rövid történetei) tanúskodnak. Tanulmányai feljogosították, hogy 1790 után, ha nem is eredeti, de hazai alkalmazásban mindenesetre önálló nézeteket {166.} hangoztasson az irodalom kérdéseiben. Summázatukat verseivel együtt két önálló kiadványban tette közzé. Az első a Rövid értekezések a muzsikáról VI. énekekkel (Bécs, 1791); a második Mi a poézis? és ki az igaz poéta? (Buda, 1793), egy bevezető, huszonhárom függelékként csatolt verssel. A Rövid értekezések majdnem szó szerinti fordítás Sulzer nagy munkájából (Allgemeine Theorie der schönen Künste). A német esztétikus szerint a művészet célja nem a gyönyörködtetés, hanem az érzelmi hatás, a "szív" megindítása, hogy ezáltal az ember megszeresse a jót, megutálja a rosszat. Sulzer (és Verseghy) szerint a művészetek között a zene a legalkalmasabb az érzelmi és erkölcsi hatás elérésére. Eredetibb műve a Mi a poézis?, melyben Sulzeren kívül más szerzőket is felhasznált. Különösen Batteux hatását kell kiemelnünk. Munkáját K. V. Ramler német átdolgozásában használta Verseghy (Einleitung in die schönen Wissenschaften). Ez a szerző fordította figyelmét Horatius Ars poeticájára, melyet prózai fordításban közre is adott kiadványa végén. Verseghy – Batsányihoz hasonlóan – éles különbséget tett poéta és versfaragó között; hangsúlyozta az ihlet fontosságát, mely a képzeletet "szabadon és elevenebben munkálkodtatja"; megkívánta, hogy a költészet "a beszéd által áltasson", vagyis az olvasót meg kell győzni a poétai tárgy realitásáról. Az ókori, francia klasszicista és német racionalista forrásokból merített gondolatelemek ezekben a művekben úgy ötvöződtek össze, hogy a rokokó mellett, annak megtagadása nélkül, a magyar felvilágosodás polgári klasszicizmusnak nevezhető ízlésirányává váltak. Idegen mintákon kialakult elveiből a magyar nyelvű költészetre azt a gyakorlati következtetést vonta le, hogy csak az időmértékes verselés elfogadható, a magyar versrendszer jogosultságát teljességgel tagadta, s alábbvalónak tartotta a prózánál is, mert rímei megfosztják a beszédet a szabad folyás természetességétől. A magyaros formában író verselőt hangegyeztetőnek, ritmistának nevezte, a műveletlenek szórakoztatójának tartotta. Ilyen elmélettel felfegyverkezve lépett fel kora irodalmi harcaiban. Egy jó szívből költ szatíra című hexameteres röpiratában a literátorok éles tollcsatáit ítélte el, köztük Rájnis, Baróti Szabó és Batsányi vitáját. Az 1791-i és 1793-i értekezéseket kísérő versek legnagyobbrészt dalszövegek a már említett forrásokból. A feldolgozás módja nem fordítás, hanem szabad adaptáció, az eredeti elemeinek felhasználásával. Hogy az idegen versek átalakítása során mennyi személyes lírai elem került verseibe, kevéssé vizsgálták még. Bizonyos, hogy Laurán kedvesét értette, Herpi Krisztinát; de nehezen dönthető el, hogy a stilizált, udvarló pásztorversek között melyikben kereshetünk reális élményt. Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy A magyar kisasszonyokhoz című, egyébként németből átdolgozott énekében egyéni sorsát panaszolta el, vagyis azt, hogy amikor kiadta Millot-fordítását.

... mint a megdühödt darázsok,

rám estek, akik most is hintik

az észnek tébolygásait.

A nemzeti politika és az irodalmi magyarnyelvűség összekapcsolásának nyomait 1790-től találjuk meg műveiben. A rendekhez intézett disztichonos szózatában széleskörű polgári programot fogalmazott meg, amelyben az "elmeszabadság" követelésétől az iparra és kereskedelemre való buzdításig {167.} a korszerű követelmények széles skáláját szólaltatja meg. Az országgyűlés reformmunkájába vetett remények füstbe mentek, a megerősödő reakció a költőt is üldözni kezdi. A Millot-fordítás miatt elítélt Verseghy lelkiállapotát a Koppi Károlyhoz intézett hexameteres költői levél tükrözi a legmegrázóbban. Sorsát Szokrátész és Galilei tragédiájához hasonlítja. Kénytelen "kurta időre" megalkudni, hogy majd "kellemetesebb hasznot hozhasson az árva magyarnak". Az elfojtott indulatoktól feszülő vers Verseghy egyik legjelentősebb költeménye. A tettvágy, a közhaszon előmozdításának a szenvedélye irányítja figyelmét a nyelvészeti tanulmányokra. Az Adelung nézetei nyomán szerkesztett latin nyelvű Proludiuma (1793) a nyelvtudományi racionalizmus dokumentuma. Verseghy ellenzi a régi, elavult szavak feltámasztására irányuló törekvéseket, s a tájnyelvi alakok irodalmi alkalmazását. Ő a művelt köznyelv alkalmazását követelte az íróktól. – Az "ész és szív" kiművelésének szándéka vezette a drámaíráshoz. A magyar viszonyokhoz alkalmazott, humánus, demokratikus szellemű Kotzebue átdolgozások mellett az ő érdeme első ógörög drámafordításunk, Aiszkhülosztól A lebilincsezett Prometheust magyarította. Eredeti darabja, a Szétsi Mária, nem maradt ránk, noha kétszer is előadták (1794, 1808).