A csúcson

Van azonban Csokonai fejlődésének egy vonala, és éppen a legfontosabb, amely megkerüli a rokokót. A korai leíró versek komolykodó, moralizáló, barokkon, klasszicizmuson iskolázott stílusa idővel súlyos tartalmak, itt-ott már társadalombíráló szándék hordozójává válik (A kevély, A gazdag) vagy legalább a természet tárgyilagos szemléletéhez vezet el, mint Az estve első változata, mely mentes minden konvencionális elemtől, mitologizálástól, sőt nagyrészt a megszemélyesítésektől is. Ezeket a verseket Csokonai 1788 és 1790 között diákkori zsengéiből dolgozta át, 1793–95-ben pedig többet olyan toldalékkal bővített ki, amelyekkel költészete a magyar felvilágosodás lírájának messze kiemelkedő csúcsaira került. Előbb azonban még több lépcsőfokot kellett megjárnia.

Első politikai tárgyú verse, a Magyar! hajnal hasad, a II. József halála után kibontakozó nemesi ellenállás hatása alatt keletkezett. Válasz Darvas Ferenc Hazafiui intésére, melyet 1790-ben minden folyóirat közölt. A vers nemigen mond többet annál a nemesi szellemű jóslatnál, hogy felvirrad még a hadi szerencse a magyarra. Ami mégis többlet, az az előkészítő részben van: {227.} a felvilágosodás klasszikus fény és hajnal szimbolikájának elragadó művészi alkalmazása. "Az elmult időknek mostohás keze" által szőtt lehasadozó fekete vásznak képe nem csupán a katonai dicsőség fényének kontrasztja akar lenni; a nemzeti balsorssal együtt a középkor, a babona vagy épp a klérus sötétségét is jelképezi, aminthogy kettős jelképet tartalmaz az "ázsiai Muzsa" kitétel is, mert egyszerre utal a kultúrára és a magyarság harcos tradícióira.

Már többet mondanak Csokonai ugyancsak 1790 táján keletkezett prózai állatmeséi. A műfaj jellegzetesen a felvilágosodásé. La Fontaine, Gellert és mások az ezópuszi állatmesét továbbfejlesztve, alkalmassá tették a didaxis és a szatíra, e kedvelt aufklérista törekvések könnyed, közérthető, szórakoztató formában való egyesítésére.

A bagoly és a kócsag a nemesi ellenállásból való kiábrándulás terméke. A külsőséges öltözet-hazafiság jelképe a kócsagtoll, amit a szájas patrióták "haszontalan fitogtatásra" hordoznak kalpagjaikon. Csokonai pompás ötlettel egészen váratlan perspektívából mutatja be tárgyát: ahogy dagad a hazafiúi buzgóság a nyalka nemesekben, úgy vesznek-pusztulnak mindjobban a nemes madarak. A malíciát csakhamar nyílt gúnnyá élesíti a költő nemességellenes indulata: a kócsagtollat, mondja "sok üres főkön, mint elszáradt tököcskén" viselik, s a kócsagbokréta kedvesebb a babérkoszorúnál (vagyis: nehéz a poéta sorsa Magyarországon). A mű politikai élét tompítja azonban a befejezés: a költő felvilágosodott Habsburg-monarchiáról ábrándozik.

A bagoly és a kócsaggal egyidőben készült el A magyar gavallér. Ugyanannak a nemesi pompának, öltözet-hazafiságnak lelkesült nemzeti büszkeségtől dagadozó dicsérete, amelyet az előbbi mű támad. Ezúttal csak a tényt szögezzük le, az ellentmondás értelmezését később kíséreljük meg. A vers művészi minősége szavatol őszinteségéért. Csupa lendület, tobzódnak benne a színek, férfiasan kacér hangneme maga is telitalálat. Ebben az annak idején agyon-írt témakörben egy költő sem nyújtott művészibbet.

A pillangó és a méh a tücsök és a hangya meséjének változata. Alighanem Csokonai artisztikum-igénye cserélte fel a két nagyon prózai lényt két poétikusabbra, melyhez jobban illik olvatag zenéjű költői prózája. A csillogó természetlíra szokatlan e műfajban, mint ahogy eszmei többlet a moralizálással szemben az erkölcsi tulajdonságoknak társadalmi osztályokhoz kötése s a félreérthetetlen ítélkezés. Nem pusztán szorgalom és könnyelműség áll itt szemben egymással, mint a mese ős-változatában. A pillangóban világosan kirajzolódnak a nagyúri hölgy vonásai, a vele vitázót pedig a költő egyenesen "paraszt-méh"-nek nevezi. Benne van az egyenlőség eszméje is: a pompázatos pillangó is csak féregből lett. A méh és a méhész viszonya meglepően emlékeztet a rousseau-i társadalmi szerződésre, s hogy a felvilágosodás gyakorlatiassága se hiányozzék, a költő szellemes propagandát csinál Tessedik modern méhészeti módszerének. A két vitázó beszédstílusa határozottan elüt: az egyiké pazarul dekoratív, a másiké jóval egyszerűbb, puritánabb. Nem az igazi, társadalmilag tipizált egyénítés még ez, de ebben a vonatkozásban már felkészülés Csokonai drámáihoz.

Az állat-beszélgetések közül a legforradalmibb A szamár és a szarvas. Mondanivalója azonos A kutyák és farkasokéval, sőt annál némileg gazdagabb, {228.} árnyaltabb is. A szolgalelkű meghunyászkodás mellett pompásan jeleníti meg a sanda opportunizmust. A szarvas szavaiban pedig lírai átéltséggel szólal meg a szabadság-egyenlőség-testvériség tana.

1793 eredménye a Méla Tempefői, avagy Az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon is, Csokonai egyetlen magas irodalmi igénnyel írt, kiadásra szánt, de csonkán maradt színdarabja. Műfaját és mondanivalóját a szerző így határozta meg egy levelében: "Comoedia formába öntött satyricum roman a tudományok barátságtalanjai eránt". Legfőbb gyengéje epikus természete, s a sok monológ, bár Csokonai többi darabjával együtt a maga korában még mindig a legszínszerűbb volt. Valóságos, fokozódó feszültségű konfliktusra épül. Hibáikban és bűneikben megrögzött mellékalakjait igazi szatírai vénával, hidegen, kívülről jellemzi Csokonai, s egyszersmind pompás, csípős humorral is; önmagukkal leplezted le hitványságukat. (Serteperti, a pipogya parlagi sznob többre nézi a pipát a literaturánál, az erős dohánytól ellenben ájuldozik.) Az alakok nem a klasszicizmus elvont erkölcsi típusai, hanem meghatározott osztály változatos figurái.

A mű legfőbb erénye a szókimondó és keserű vád a riasztó hazai műveltségi állapotok ellen, a nemességnek és a felső klérusnak a költészet és kultúra művelői iránt tanúsított barbár megvetése és cinikus szűkmarkúsága ellen. Csokonai felhasználta a magyar iskoladráma hagyományait, Kotzebue Menschenhass und Reue című darabjának egyes motívumait, de a téma és a típusok megválasztásában és abban a törekvésében, hogy beszédmódjukkal is egyénítse őket, inkább Bessenyei színművei ösztönözhették, különösen A filozófus. Alakjai Kisfaludy Károly vígjátékaiban élnek majd tovább. Csokonai elveit Tempefői és Rozália mondja ki a darabban. A nemzeti irodalomért buzgó honleány típusa Rozáliával tűnik fel először, de éppen mert nagyon is tételesen hangoztatja a költő eszméit, nem elevenedik meg igazán. Tempefői szerepe ellenben nem merül ki abban, hogy hangot ad a költő éles társadalom-bírálatának, hanem sorsával is példázza a magyar kultúra munkásainak szörnyű magukra hagyatottságát. Bár inkognitóban maga is gróf (e titok kipattanása oldotta volna meg a konfliktust a korabeli vígjáték kötelező fordulatával, de merőben idegenül a mű szellemétől), Fegyverneki szerint Tempefői "egy rusticus és alávaló gusztusú emberecske". Valóban erőteljes népi fordulatok bukkannak fel beszédében, különösen ahol a felháborodás szól belőle, mint nagy vádmonológjában, ahol már-már Tiborc panaszának viharzását – sőt stílusát és mondatritmusát! – véljük felhangzani ("Az urak udvaraiban divízióként koslatnak a jobbágyok zsírjával hízott kopók ... A tanultak éhen fáradoznak ... a hazájok vesztett koppókupecek bársony bugyogóban járnak. Imé ennyi pénzes uraság között egy buzgó hazafi meg nem szabadulhat a tömlöcből ..."). A feltámadt indulat szétveti azt a kört, amelyet a vígjátéki koncepció eredetileg rajzolt köréje. Színpadra lépésekor a színi utasítás szerint karikatúrája az ágrólszakadt költőnek. Az indulat azonban a a műfaji egység rovására, de az eszmei mondanivaló javára – tragédiába illő tirádákat ad szájába. Ez mondatja ki vele, mint francia kémnek tartott plebejussal, Csokonai legrebellisebb szavait, nyílt állásfoglalását – 1793-ban! – a forradalom mellett: a francia nép előtt, amely "mérföldes léptekkel halad a tökéletesedés felé" szégyelli nemzetét, amely "oly mélyen hortyog a megrögzött parasztság álmában ... önnön maga vét kettős fedelet pislogó szemeinek lomha héjaira".

{229.} A "megrögzött parasztság" emlegetése, noha jobbágyvédő szavak között, arra utal, hogy Csokonai szánalmasan elmaradottnak tartja a paraszti kultúrát. A szolga Szuszmir meséje (az első hitelesen megörökített népmese irodalmunkban) vonzza ugyan szépségével Csokonai szívét, esze azonban a felvilágosodott racionalizmus szellemében, akárcsak Bessenyeié, a megvetett ponyvával veszi egynek, Csokonai népiessége olykor még patriarkális, hol paraszti, hol meg plebejusi: csupa ellentmondás, mint egész talányos lénye.

Második színdarabja, a Gerson du Malheureux, amelyet 1795-ben diákjaival előadatott a Kollégiumban, irodalmi becsvágy nélküli rögtönzés. Az iskolai színjátszás hagyományos bohózati figuráival űzött felszabadult, féktelen tréfálkozás háttérbe szorítja a voltaképpeni "komoly" főcselekményt, amely előbbi darabja voltaire-iánus szelleméhez viszonyítva a rousseau-i pesszimizmus behatolását jelzi. Művészi többlet a Tempefői sűrű monológjaival szemben a darab pergő, eleven dialógusokban való gazdagsága.

A Tempefői eszmeiségét radikális felvilágosodott versek viszik tovább. A Zsugori uram (A fösvény erősen átgyúrt második változata) elődjénél szenvedélyesebb, gyilkos szatírája az uzsorásnak. A földindulás a fejedelmekhez és a politikusokhoz esdekel, hogy legalább a legkiáltóbb szerencsétlenségen enyhítsenek, de gúny és vád is parázslik benne: hogy akik népeket tudnak leigázni és nagyok a rombolásban, tehetetlenek a természeti katasztrófával és közömbösek a tömeges nyomorral szemben. A vers leíró részének csodálatosan kifejező nyelve teljében mutatja Csokonai művészi erejét.

A pártütőben, ebben a velősen szűkszavú versben Csokonai éles tekintettel ismeri fel a reakciónak azt az évszázados taktikáját, hogy a forradalmárokat hazátlan bitangoknak rágalmazza. Az 1793-ban írt vers Martinovics és társai perével nyert később szomorú aktualitást.

A tengeri háboru a rousseau-i filozófia egyik legtisztább kifejezése Csokonai költészetében. Diákkori változata nem volt több egzotikus festésnél. Az átdolgozásban a viharleírás elveszti egykori öncélúságát, filozofikus mondanivalót szolgál. A költő a hajótörött kalmár szájába adja a kincs utáni lélekvesztő hajsza bírálatát. A hajótöröttnek kenyeret nyújtó szegény halász Rousseau-nak az emberi egyenlőtlenség eredetéről vallott elveit fejtegeti, de hála Csokonai költői tapintatának, biztos lélektani érzékének, olyan természetességgel, hogy magától értődően fogadjuk el az öreg csendes elmélkedését afféle szegényember-böicsességnek.

Az embert a majmok legkevélyebb fajának nevezi – első ízben jelenik meg ezzel, s igen merészen, pre-darwinista gondolat a magyar irodalomban. Ez a biológiai gradáció tanát megfogalmazó Bonnet-tól eredhet, talán Földi János közvetítésével, akinek állattanában, bár nem ilyen határozott formában, szintén felmerül.

A had szenvedélyessége azt bizonyítja, hogy az alkatilag szelíd, filozófiájában mélységesen toleráns költő tud protestálni, gyűlölni és keményen ítélkezni is. Motívumokat kölcsönöz az Apokalipszis könyvéből, s mint az, kísérteties allegóriáit a legnyersebb valóság vonásaival elegyítve testesíti meg s növeszti emberfeletti méretűvé ("... a Halál ... |Sárga karjain ül az aludt vérikra"). A klasszikus világossággal három egységre és konklúzióra tagolt vers középső szakaszában a háború realisztikusabb képét adja; az élesszemű megfigyelés, a láttató erő, a leselkedő képzavart fölényesen megkerülő logikai {230.} fegyelmezettség, tömörítés és ellentétezés olyan bravúrjaival, mint ez a két sor:

A kirántott kardok csillámló ligete

A néző szemekre fényes homályt vete.

A tanulságot Voltaire Filozófiai szótárának a háborúról szóló cikke nyomán vonja le. Aki egy embert öl: gonosztevő; de a "cifra mészáros", aki százezreket gyilkoltat le: hérosz. A kisszerű gazember akasztófán végzi, a nagy felmagasztaltatik. A konklúzió a felvilágosodás legradikálisabb történetszemléletét mutatja; az egyetlen passzus, ahol Csokonai racionalista egyoldalúsággal az egész magyar múltat megtagadja, mivel minden krónikája "még eddig csak ilyen hentesek táblája".

Gondolkodásának másik végletét a következő évben keletkezett A borital mellett mutatja. Ebben azt mondja a régi Magyarországról, hogy ott "aki munkált, az koldussá nem lett", s Gvadányival hangoztatja, hogy a sok idegen módi megrontja a magyarságot. (A korcs jelent a feltámasztott Zrínyivel szembesíti; vajon olvasta-e Mikszáth ezt a verset?) Humoros eszmefuttatások ezek, de mégis elgondolkoztató, mennyire más históriai látást tükröznek, mint A had. Az ugyancsak 1795-ből való A pesti dicsőség még messzebb visz a felvilágosodott Csokonai gondolataitól; "elegy-belegy népek sodomájá"-t, "török, zsidó, rác, német, tót rút nyájá"-t emlegeti – egy évvel Az álomnak, annak a versnek a keletkezése után, amelyben Csokonai a materializmus hívének mutatkozik, tagadja a lélek halhatatlanságát, természettudományos szenvtelenséggel írja le a test felbomlásának folyamatát. A könyörtelenül pusztító természet képét, mely a középkori haláltánc-énekekben még a vallás lelki terrorjának szolgálatában állt, haladó eszmék hordozójává teszi, s vakmerő módon költészetté emel kendőzetlen biológiai tényeket, amelyeket korában és még igen-igen sokáig a köztudat egyáltalában nem tartott alkalmasnak poéta lantjára.

E világnézeti ellentmondások bár meghökkentők, mégsem kezdik ki 1795 végéig terjedő korszakának szemléleti alapját, felvilágosodott eszméit, melyeket olyan művészi erővel, olyan őszinte hevű költőiséggel szólaltat meg, ami egészen kivételes a kor világirodalmában.

A Konstancinápoly és Az estve jelzik a csúcsokat. A két vers a felvilágosodás két fő irányzatának foglalata: az egyik Voltaire középkor-ellenes optimista racionalizmusáé, a másik Rousseau pesszimista, de társadalmi gátakat romboló szentimentalizmusáé.

Voltaire-i a Konstantinápolyban a vallási fanatizmus leleplezése céljából – közelebbi példák helyett – az izlám tájaira való kalandozás, voltaire-i a jókedvű pikantéria, az élet természetes élvezetének propagandája. Így maradhatott meg ebben a súlyos mondanivalójú versben – az első változatból – a kamasz-költő fantáziálgatása a szultán háreméről. Ezt a részletet azonban a vers végéről, ahol eredetileg a tetőpontot alkotta, az érett Csokonai szerkesztő érzéke előre veti mint puszta hangulatkeltő elemet. A mű remek szerkezete a különös felől az általános, az egzotikus felől az egyetemes felé halad, miközben a tartalomhoz érzékenyen simuló forma pazarul széles skálán mozog a színpompás, anekdotikus, nyugodt tónusú leírástól és az évődő {231.} hangtól (a "dáma-bibliotéka" leleményes metaforája), a szarkazmuson, az ingerült kifakadásokon, és a harag ódai dörgedelmein át az átszellemült váteszi szózatig. A stílusnak ez a rendkívüli hajlékonysága, szeszélyes, de mindig a tartalomhoz simuló, sokszólamú változatossága, a stílusnemek könnyed, természetes egymásba hajlása páratlan a korábbi magyar költészetben.

Először a Kelet színes látványosságain vezet végig a vers, majd az izlám groteszk vonásain gúnyolódik. Közben Csokonai mind nyomatékosabban szól az izlám vallási fanatizmusáról, és "A szentség színével bémázolt babona" sorral a konkrét képeket szinte észrevétlenül átbillenti a filozófiai általánosításba. Elhalványodik a couleur locale, s ott áll lemeztelenítve a feudális világi hatalommal összefonódott, háborúkat szító, tömeges nyomorúság árán katedrálisokat emelő egyház. A vers csúcspontján az őstársadalom utópiáját siratja a költő, s mint felvilágosodott világpolgár (Csokonai-alkotta szó!) minden embert és népet egybeölelő testvériesülést hirdet. A verset szárnyaló jövendölés zárja le az új világról, amelyben felsejlik a javak igazságos elosztásának gondolata. És nehogy bárki is abban a hitben maradjon, hogy itt a mohamedánságról volt szó, szerszámokat (vagy plebejus garasokat?) öntet a harangokból, amint már Jókai észrevette a tudatos önleleplező célzást. De Csokonai szíve minden lángolásában sem forrófejű. Valóságérzéke, magyar perspektívája nem engedi, hogy francia példaképei nyomán hatalmába ejtse, mint Batsányit, a felvilágosodottak századvéget-váró mámora (... megujul a világ, | S előbb, mint e század végső pontjára hág"). Csokonai rendíthetetlenül hisz az eljövendő aranykorban, de felmérve a hazai realitást, "késő századra" teszi. Már 1795 előtt ott bujkál benne az a kesernyés érzés, amely a vérmezei tragédia után felerősödve megíratja vele a Magyar! hajnal hasad záradékát, amely a 20. századra halasztja a politikai virradatot.

Az epopeiáról szóló értekezésében az oktató költészet törvényévé ezt tette: "utile dulci mixtum". Seholsem valósította ezt meg inkább, mint Az estvében. A hangulatteremtő tájleírás csupa finomság, olvatag, édes íz, a legszebbek egyike lírájában. A vers filozofáló második fele pedig Csokonai legsúlyosabb mondanivalóját hordozza. A két elütő hangú részt az a rousseau-i gondolat kapcsolja össze, hogy a természet harmóniáját, amelyet Az estve bevezető tájképei oly megkapóan érzékeltetnek, a szabadság ősi törvénye helyébe lépő magántulajdon örökös viszállyal és igazságtalansággal zavarta meg. A természeti szép tehát kontrasztként emeli ki a második részben ábrázolt erkölcsi-társadalmi rútat, s így a vers két felének stílusbeli disszonanciája tartalmat kifejezővé válik, A behízelgően lágy hangütés után annál keményebben csattannak az elkeseredés, a tiltakozás, a megbélyegzés szavai.

A mondanivaló voltaképpen sokszor megírt közhely. Ott lappang már a humanizmusban (pl. Campanellánál), jelen van a korai felvilágosodásban, megfogalmazta már Lahontan, s a gondolat lényegéhez Rousseau szinte nem is tett semmit. Az estvében mégis eredeti hatásúvá lesz Csokonai valóságismerete, átéltsége és a korabeli magyar viszonyokra való utalásai révén (dézsma, porció, legelők, erdők bekerítése; az "indzsenéri duktus", a korábban közösen használt földek felmérése ellen a nép haragja nemegyszer zendüléssel tiltakozott.)

Csokonai nagy radikális verseiben a Bessenyei és köre felvilágosodott klaszszicizmusának példáján kifejlesztett elmélkedő költészet jutott végső diadal-{232.}ra. A fiatalabb költő továbbgondolta, igazi világtávlatba helyezte elődei gondolatait. Amikor Csokonai filozófiai témával foglalkozik, költői kifejező anyagában is mindig jelen van az Emberiség. Képzelete a hottentottákig, otahajtákig elkalandozik, s ez nem az orientalizmus puszta divatja nála. Tágabb szemhatárt akar felmutatni szomorú kis hazája előtt, az egy és oszthatatlan emberiség üzenetét akarja szavaival közvetíteni. (A szép és kifejező idegen szavak kedvelésének is ez a mélyebb oka.) Bessenyei költészetét folytatják ezek a versek higgadt, magabiztos lélegzetvételükkel, nyílt és nyájas okosságukkal, tiszta szellemükkel és csengésükkel. Szakítanak azonban az előd kissé száraz pedantériájával; a vers baktató menetét roppant mozgalmasság, nyelvi szürkeségét káprázatos színpompa váltja fel. Ezekben a költeményeiben csiszolta tökéletesre Csokonai legnemzetibbnek érzett versformánkat, a párosrímű tizenkettőst, hogy úgyszólván készen adja át Aranynak. A versformát a tartalom valóságos élő testévé teszi. Sorai tökéletes természetességgel futnak, a legcsekélyebb szórendi önkény nélkül, a kötetlen beszéd mesterkéletlenségével és közvetlen melegével. Szólamai, mondatai maguktól értetődően simulnak a cezúrák, sorvégek és sorpárok határai közé. 1795-re, mikor egyéni sorsa a nemzet legjobb törekvéseivel egyidőben zuhant a mélybe, Csokonai fejlődése már magasra ívelt. Addigra lényegében megszólaltatta minden alapvető gondolatát, kipróbálta minden formáját, kimondta legbátrabb politikai ideáit. Utána világnézetének hanyatlása következik. Költői termése némileg meg is csappan pályája második szakaszán. Valójában csak népiessége mélyül el és szélesedik; formaművészete azonban tovább érik, tökéletesedik; számos mesterművét 1795 után alkotja, heroikus lélekkel, melyet nem törhettek meg a szörnyű viszonyok. Ami még hátra van, az már a készből való – bár káprázatos – gazdálkodás.