A vándor poéta

Debrecenből Sárospatakra ment jogásznak. A labanc önkénytől annyit szenvedett pataki református kollégiumban elevenen élt a kuruc hagyomány. Itt már bevezették a magyar nyelvű oktatást amikor Csokonai ellen a debreceni kollégiumban az egyik vádpont az volt, hogy búcsúbeszédét magyarul mondta el. Mégis csalódnia kellett. Mint egyik levelében panaszolja, nyomasztotta a kisváros szellemi tunyasága. A törvénytudományban néhány hónap alatt járatos lett, de a paragrafusok lélektelensége, logikátlansága elriasztotta, s örökre hátat fordított a Werbőczyből való "moslékhabarás"-nak (Bucsu a Magyar Muzsáktól). Az országgyűlés összehívása azt a reményt ébresztette benne, hogy megismétlődhetik az 1790. évi fellendülés, nemesi ellenállás. 1796 őszén Pozsonyba sietett, s kezdte megjelentetni a Diétai Magyar Muzsa füzeteit. Kísérlete érdektelenségbe, kudarcba fulladt. A példányok nagyrészt eladatlanok maradtak.

1797 tavaszán a nemesi felkelés hírére Komáromba ment. Itt szövődött nagy szerelme Lillával, Vajda Júliával – a jómódú polgárleánnyal. Hogy családot alapíthasson, először a keszthelyi Georgikonban próbált katedrát kapni, az új csurgói gimnáziumba is pályázott tanárnak – eredménytelenül. {233.} Közben Lillát szülei hozzáadták egy gazdag dunaalmási kereskedőhöz, Csokonai dunántúli nemesek falusi kúriáiban afféle házipoéta szerepében talált menedéket; csaknem egy évig Sárközy István szolgabíró kisasszondi kastélyában időzött. 1799 májusában nyomorúságos helyettes tanári állást vállalt Csurgón. Szabad pedagógiai elveihez, gyakorlatához hű maradt; tanítványai hálájának szép bizonysága Gaál László rajongó visszaemlékezése. Csurgón iskolai előadáson vitte színre két darabját, a Culturát és a Karnyónét. A Culturában, feltehetően Horváth Ádám hatására is, elénekeltette a Rákóczi-nótát. Megrovást kapott érte az egyébként haladó szellemű patrónustól, Festetics Györgytől, aki attól tartott, hogy e miatt "széthányják az iskolát".

1800 télutóján, zsebében két forinttal hazagyalogolt Debrecenbe, azzal az elhatározással, hogy ezentúl teljesen művei kiadatásának és Árpádról szóló nagy nemzeti eposza megalkotásának szenteli életét. Levelei sejtetik azt a roppant munkát, amelyet erre a soha be nem fejezett műre áldozott. Ámde mindkét terve akadozott. A mecénások adományai gyéren szivárogtak (még leginkább Széchényi Ferenctől és Festeticstől). Előfizetéseket gyűjtött, a kor viszonyaihoz képest némi sikerrel, de kereső foglalkozásra is szüksége lett volna. 1801-ben, az akkor folyó földmérések miatt becsben álló goemetra foglalkozást akarná kitanulni Pesten, s közben esztétikai előadásokat hallgatna. Szerkesztőnek hívták a Bécsi Magyar Hirmondóhoz, de ez sem valósult meg.

Közben meglátogatta a börtönéből kiszabadult Kazinczyt, s útba ejtette Aggteleket. Megindító, ahogy írja: "Ennek a barlangnak kitapasztalása egész életembeli experientiáim között a legszebbik, legkedvesebbik" – nagyobb élmény nem jutott neki, aki pedig verseiben minden magyar költőnél szenvedélyesebben fejezte ki a távoli tájak, messzi szépségek szomjúságát. 1802 júliusában hatalmas tűzvész pusztított Debrecenben. Csokonaiék háza is leégett. Ezzel a költő az anyagi romlás szélére került. Az éppen megnyitás előtt álló Nemzeti Könyvtárba pályázott; írnoksággal is megelégedett volna, Széchényi Ferenc azonban már gyermekei nevelői számára ígérte oda a könyvtár állásait. Most már tüdőbaja is, amelyet alighanem kora ifjúságától fogva hurcolt, egyre inkább gyötri. Műveinek kiadása pénzhiány, a papír drágulása, a cenzori okvetetlenkedés és a nyomdászok megbízhatatlansága miatt egyre késett. Mindössze két kötete jelent meg életében: Kleist Tavaszának fordítása (1802) és a Dorottya (1804).

A magánossággal kacérkodó rousseau-izmusa valódi emberkerüléssé változott. Már csak valami csöndes zugra vágyott – ezért kért honorárium fejében, amikor a református énekeskönyv átdolgozásával akarták megbízni, Debrecen határában, egy forrás körül "fátalan pusztán" fekvő, vadvizes föld-darabkát. Felvidulni már csak nyájas és művelt barátai körében, Fazekas Mihály, Kiss Imre, az irodalmárkodó salétrom-inspektor, Nagy Gábor, Kazinczy híveinek társaságában látták.

1804 áprilisában felszólították, hogy a dúsgazdag bihari földbirtokos, Rhédey Lajos feleségének temetésén halotti búcsúztatót mondjon. Csokonai, óriási munkabírása utolsó fellobbanásával, régebbi verseit a kompozícióba beleépítve, néhány nap alatt befejezte hatalmas filozófiai költeményét. A lélek halhatatlansága címen ismert Halotti verseket. A hűvös időben, kint a nagyváradi temetőn, miközben szokása szerint hallatlan beleéléssel, izzásig {234.} hevülő pátosszal elszavalta a költeményt, tüdőgyulladást kapott, s hetekig betegen feküdt Váradon. Közben költeménye szövegét, tudta nélkül, elrontva, megcsonkítva, a tételes vallás szelleméhez igazítva Rhédey kiadatta. Csokonai a nemzet költőjének teljes önérzetével tiltakozott, s a neki juttatott száz forintot keserű gúnnyal "mint versificator és mint a halotti pompára dolgozott egyéb kézmívesek" köszönte meg.

Állapota egyre hanyatlott. Gyógyulni akart: "mind az orvosságokban, mind az élés módjában a legszorosabb rendet" tartotta, de hiába. Amikor újra beállt a hideg, a tűz által megrongált házban nem volt betegszobának alkalmas helyiség; három kollégiumi rézmetsző diák szállásán húzódott meg. "... minden külső-belső szereknél használatosabb volna a hátgerincnek végig való dörgölése: de azt magamnak lehetetlen megcsinálni, mással pedig nincs kivel tétetni." Utolsó levelében kifizetetlen apró adósságai miatt mentegetőzik. Miután egy beteglátogatóban levő kollégiumi diákkal még szelíden eltréfálkozott, 1805. január 28-án fejezte be életét a mindhalálig hősiesen vidám természetű poéta.

1795-ben, pesti látogatásakor, Csokonai felkereste Dugonicsot; őt ünnepli Dugonics oszlopa című költeményében. Az antik monumentum aere perennius motívum nagyítódik itt fel; az egyszerű diadaloszlopot a látomásos barokk fantázia szinte riasztó tágasságú és zsúfoltságú mauzoleummá növeszti, melynek tövében furcsa ellentétként nyílnak a rokokó violái és nefelejcsei, zengenek "víg énekecskéi". A nagy aufklérista versek világossága, tiszta-rajzú gondolatai, sejtelmes claire-obscure-nek adnak helyet, és barokk allegóriákkal vegyülnek. Ami mégis uralkodik e kevertségben, az a múlt, különösen a harcias magyar ősmúlt képeinek borongó, kissé már ossziáni szellemű felidézése, melyet Dugonics programjának megfelelően a nemzeti önérzet ébresztgetésének szándéka sugall. Az 1795. év dermesztő reménytelenségét mutatja, hogy Voltaire, Rousseau, Bessenyei helyett – Dugonicsot kellett választania kalauzul, de jele ez annak is, hogy tovább akart haladni, ahogyan épp lehet.

Dugoniccsal való kapcsolata és a történelmi levegőjű sárospataki környezet hatására született meg Árpádiászának terve. Hogy mennyi készült el a műből, nem tudhatjuk. A fennmaradt bevezető sorok – homályos körmondataikkal, itt-ott sántító hexametereikkel – valamint a cselekményvázlat még Sárospatakon, 1795–96-ban keletkeztek, s a koncepciót a legkezdetibb stádiumban mutatják. E hevenyészett vázlat nem lehet azonos azzal a befejezetlen művel, amelyre Csokonai legérettebb korszakában hosszú évek heroikus munkáját fordította.

A ránk maradt töredék és vázlat azt mutatja, hogy Csokonai elképzelése az Aeneisnek és Voltaire Henriade-jának motívumaiból, a krónikák mondaanyagából Dugonics Etelkájának hatása alatt alakult ki. Cselekménye regényes, eléggé nagy szerepe van benne a szerelemnek. S bár az elkészült expozíció, energikus jelzőivel, a Zalán futása stílusát előlegezi, egyúttal át meg át van szőve rokokó kellemmel. A vázlatra az jellemző, hogy a fegyvercsattogással legalább is egyenrangúak benne a művelődési elemek, a rítusok, szokások, régiségek leírásai. A befejezés a felvilágosodás történetszemléletét tükrözi: a magyarság, múltjának kilenc szomorú százada után a tizedik elején virágzik fel, s jut diadalra a nemzeti nyelvű tudomány és költészet. Az Árpádiász {235.} ebben a kezdetleges formájában sem jelentéktelen állomása a próbálkozások hosszú sorának, mely Ráday eposztervétől a Zalán futásáig vezetett.

A múlt felé fordulás óhatatlanul a nemesség világnézetéhez közelíti Csokonait. Ugyanebben az irányban hat tragikus kiszakadása a debreceni polgári környezetből; megélhetése miatt is a nemesi társadalomhoz kötődik. Nemesi és polgári-felvilágosult eszmények közti hányódásának megrázó dokumentuma a Diétai Magyar Muzsa. Felveszi belé Az álom és a Konstancinápoly kivételével valamennyi nagy radikális versét. Mindezek cenzúrán és ön-cenzúrán mentek át a kinyomtatás előtt. Egyik-másiknak a mondanivalója ebbe bele is rokkant. (A had vakmerően éles konklúziója például elmaradt.) Néhány felvilágosodott vers azonban ha többé-kevésbé tompítva is, ám lényegében érintetlenül látott nyomdafestéket. De mintegy rácáfolnak ezekre az olyan versek, mint A mostani háboruban vitézkedő magyarokhoz című óda, mely hangütésében ugyan a háború borzalmait idézi, de csak halvány jelzésekkel, s hiányzik belőle A had kísértetiesen nyomasztó légköre; a továbbiakban pedig Attila, Árpád, Hunyadi nevével tüzel a harcra, amelynek célja: kíméletlenül irtani a királygyilkos sansculottokat! (A Tempefői idején még velük érzett együtt.)

Van, aki arra gyanakszik: azért írt és vett fel Muzsájába ilyen verseket, hogy velük együtt felvilágosodott írásait is mintegy becsempészhesse. A mostani háborúban ... ilyen értelmezésének ellenemond pazar szemléletessége, bravúros hangszimbolikája, energikus, robbanó, de Baróti Szabóénál hajlékonyabb, árnyalatosabb hexameter-stílusa, amelyet az ifjú Vörösmarty szinte készen vehetett át Csokonaitól. Mindez nem jöhetett volna létre ihlet, érzelmi alap nélkül.

Ennél is talányosabb Az 1741-i diéta, ez a bravúrosan változatos verselésű kantáta, amely a vitam et sanguinem szellemében buzdít a franciák ellen. Aulikus szellemén keveset enyhítenek a költő olyan illúziói, hogy Mária Terézia alatt "élelmet, pártfogást kaptak a szegények", s II. József az ország feljárásával kezdte, "hogy megorvosolhassa a nép panaszait". A vers felépítése jellegzetesen barokk, hatáskereső fogáson alapul: az időt visszaforgatja, s a megtörtént (de erősen megszépített) történelmet a múltban elhangzó jóslat alakjában vezeti fel a jelenig. Mégis olyan magas poétai igény és költői szépség árad a műből, hogy nem tarthatjuk puszta retorikai bravúrnak.

A Diétai Magyar Muzsa korszaka után is írt hasonló szellemű költeményeket. A nemes magyarságnak felülésére nagyjából megismétli A mostani háboruban ... mondanivalóját, de kevesebb benne az ódai pátosz. A hangnem közvetlenebb, szemlélete inkább a valósághoz kapcsolódik, sőt helyenként valami magyaros ízű, talpraesett, játékos humor is beférkőzik ide. (A költő a hadoszlop oldalán menetelő trombitásként mutatkozik be, vagy a félénkséget mint "kül-portékát" említi.) Ez a fesztelenség, amelyet a hexameter helyett ezúttal használt tizenkettősök is hangsúlyoznak, arra mutat, hogy Csokonai mindinkább belülről éli a nemesi életformát – újabb ok arra, hogy ne higgyük magára erőszakoltnak a vers mondanivalóját, amelyet egyébként ismét nagyszerű külső-belső forma hitelesít, a költői sűrítésnek ihletett remekléseivel.

Az igazság diadalma (1799) a mantuai győzelemre készült, de már méretei is fölébe emelik mindenféle alkalmi költészetnek. Sehol sem ment Csokonai ilyen messzire a forradalom megtagadásában ("nincs átkozottabb nép a franciáknál"), és mégis; 1795 és 1804 között, a Marosvásárhelyi gondolatokat {236.} kivéve nem alkotott ennél nagyobb lélegzetvételű költeményt. A költő az 1799. évi hadjárat francia ármádiáját a jakobinusokkal, pontosabban a jakobinusokról a reakció által terjesztett rémképpel azonosítja (fejetlen, anarchista, vad ideáktól megmámorosodott tömeg, "emberevők"). A thermidori fordulatról nem vesz tudomást. Azzal vádolja a franciákat, hogy elárulták a felvilágosodást, renegátjai lettek saját forradalmuknak. A fanatizmus ellen támadva újabb fanatizmust hoztak, megcsalták Európa népeit, új bilincseket készítve nekik. Csokonai forró pátosszal buzdít harcra ellenük, és a legsötétebb uralkodókra, az osztrák császárra, Pál cárra, a korhadt török birodalom szultánjára pazarolja csodálatos jelzőit, szikrázó kép-ötleteit. Mindezt a szerkesztésnek ugyanazzal a biztonságával, klasszikus szimmetriájával, a dikciónak csaknem ugyanazzal a világosságával könnyed, mégis méltóságteljes áradásával és színpompájával, mint akár Az estvében vagy a Konstantinápolyban.

Mégsem engedhetjük át az 1795 utáni Csokonait a forradalom ellenségeinek, a nemesi reakciónak. Ellentmond ennek Koháry Ferenchez 1797-ben írt levele, (s több későbbi is), amelyből kiderül, milyen fájdalmas gondolatokkal szemléli most is az ország rettentő elmaradottságát, milyen világosan látja a jakobinus mozgalom bukása utáni roppant politikai és kulturális visszaesést. Vannak versei is, amelyekben töretlenül folytatja 1794–95-ös költészetét. Az Óh szegény országunkban a kuruc énekek hangján lázít a Habsburg-német iga ellen, a Jövendölés az első oskoláról az Somogyban a legtisztább demokratikus nevelési eszmény mellett áll ki, a Marosvásárhelyi gondolatok meg éppen Csokonai legnagyobb igényű felvilágosodott történelemfilozófiai koncepciója. A "pantha rei" antik gondolatából kiindulva kutatja a szüntelen változás okait. Rezignáltnak ható bevezetésében mintha átengedné magát annak a gondolatnak, hogy az érett civilizációk szükségszerűen elbuknak, s ahogy a maga csodálatos, látomásos nyelvén kifejezi: meglehet, majd "fókákkal pezsegnek London tört tornyai". Ezután mégis az emberi haladás vallója; a barbarizmus veszélyétől akar óvni, amely a kultúrát szüntelenül fenyegeti. Tömör, szuggesztív képsorokban vázolja fel, Montesquieu szellemében, a glóbusz műveltségi térképét: a vad, harcias erkölcsű Keletet: a lomha Délt és az alkotó, vállalkozó Északot. Hogy az északi (értsd, európai, nyugati) népek szabadságával és gazdagságával szemben amott szolgaság és nyomor uralkodik, annak okát vérbeli felvilágosodott idealizmussal a tudatlanságban és a "zablátlan indulat"-ban véli megtalálni, éppúgy, mint Berzsenyi a Vandal bölcsességben. Észak, Dél és Kelet közé helyezi el Magyarországot és Erdélyt, Marosvásárhelyet a kultúra legszélső őrtornyaként mutatva be a sötétség óceánjának partjain, s 1794–95. évi verseihez méltóan hirdeti a polgárosodást, a "termés-elme" (zseniálisan merész jelző, analógiás szó-újítás a "terméskő"-ből!) kiművelése útján.

Szédítő az a világnézeti szakadék, amely a Marosvásárhelyi gondolatok és Az igazság diadalmához hasonló versei között tátog. Nem lépten-nyomon elhullatott alkalmi verseire gondolunk; ezeket gyakorta valóban kenyérért, borért, szállásért szerzette, s az Alkalmatosságra írt versek előszavában voltaképp megtagadta; bár ezeket is többnyire megnemesítette azzal, hogy az ünnepelt személy vagy esemény dicséretét valamiféle erkölcsi vagy filozófiai eszmével igyekezett párosítani. De ha Az igazság diadalmára és hasonló szellemű megnyilatkozásaira gondolunk, akkor a föltételezett kényszerű megalkuvás {237.} nem kevesebbet jelent, mint hogy Csokonai szívében a Konstancinápoly és a Marosvásárhelyi gondolatok eszméivel, az ellenkezőjét hirdette volna meggyőződésének. Ez pedig különösen olyan költő esetében, aki annyiszor hangsúlyozta, hogy az utókornak ír, lélektani képtelenség, mert nem számol a nagy alkotónál a priori jelenlevő erkölcsi tartással, amely nélkül a legnagyobb potenciális tehetség is semmivé válik. Csokonai forradalomellenes verseit fájlalhatjuk, tulajdoníthatjuk a körülmények nyomorító hatásának, de szubjektív jóhiszeműségükben nem kételkedhetünk. Annál inkább nem, mivel őszinteségüket magasrendű formájuk is szavatolja. Fölösleges mentegetnünk őt a korviszonyok közismert ellentmondásosságával. Utalnunk kell azonban viszonyára a francia jakobinusokhoz. A hírek a bécsi sajtó torzító közegén át jutottak el hozzá, a forradalom belső logikája, taktikai és stratégiai követelményei rejtve maradtak előle. Érzékeny humanizmusának az 1793–94-es terror tényei is okozhattak kiábrándulást, mint Schillernél és más nagy kortársaknál, s a kiábrándulás okozta űrbe behatolhattak a retrográd nemesi eszmék. Végül, mint láttuk, a világnézeti ellentmondások megvoltak már a költő pályájának első szakaszában is; s később a tragikus körülmények között ezek mindinkább elmélyültek.

Bár joggal hangsúlyozhatjuk, hogy gondolkodásában mindvégig a felvilágosodott humanizmusé, az emberi haladás hitéé és a progresszív hazafiságé volt a vezérszólam, ki kell mondanunk, hogy inkább nézetei voltak a világról, mintsem egységes világnézete. Ezt sajátságos társadalmi státusa is magyarázza. Csokonai a debreceni polgárságnak – amely középhelyzetet foglalt el akkor az ország osztályai között – a középső, közepes vagyonú, értelmiség és kézművesség határán álló rétegéből származott. Ebből a rétegből mindenfelé, le és fel egyaránt vezetett út a társadalomban. Ráadásul Csokonait sorsa kivetette ebből a rétegből is, sehová s mindenhová tartozóvá tette, vándorösztöne pedig minden akkor lehetséges élethelyzetben megforgatta. Így gyűjthette össze magába mindazt, jót, rosszat, haladót és visszahúzót, ami a korabeli Magyarországon csak forrott és kavargott. Egyéniségére nemcsak az jellemző, hogy a legigézetesebben s olykor a legradikálisabban szólaltatta meg a felvilágosodás eszméit, hanem jellemző grandiózus ellentmondásossága is, annak a lírai víziónak egyetemessége és teljessége, amellyel a korabeli magyar élet egészét, valamennyi problémáját, végletét, mélységét-magasságát forró belső átéltséggel tükrözte vissza.

Az ellentmondások így vagy úgy, de feloldódásra törekszenek, s ez fokozatosan bekövetkezett Csokonai művében is. A végleteket a fokozódó rezignáció morzsolta le. A forradalmi Párizs kisugárzása megszűnt, a reakció Európa-szerte tapasztalható előretörése még nyomasztóbbá tette a közéleti reménytelenséget. A költőt egyéni életében is újabb csapások érték, amelyek mögött maga felismerte a társadalmi hatóerőket. Mindenekelőtt Lilla elvesztésében, aki "a tirann törvénynek | S a szokásnak meghódolt".