Pályakezdés és az 1772. év

Valószínűleg 1747-ben született. 1755-től 1760-ig Sárospatakon tanult. Alig sajátította el a bibliai-vallási tudnivalókat s kevéssé a klasszikus latin szerzőket, apja máris hazavitte gazdálkodni. Innen, a Szabolcs megyei Bercelről került fel Bécsbe. Sok magyar írónak van látványosabb, izgalmasabb, eseményekben gazdagabb élete, ilyen nagy fordulat azonban kevésnek az életében adódott. A vagyonos, de a birtokot evésben-ivásban felélő "vas-Bessenyeiek" parlagi életéből Európának egyik legelső királyi udvarába lépett át. Itt is maradt, hűségesen szolgálva a királynőt (már kevésbé annak "kibékítő" politikai törekvéseit) a nemesi testőrségben 1773-ig, vagyis {24.} csaknem nyolc éven át. Első művei csak 1772-ben jelentek meg, de akkor egyszerre több is. Legelőször a Hunyadi László tragédiája került nyilvánosságra, utána Az embernek próbája című Pope-fordítása, majd az Eszterházi vigasságok és az év végén az Ágis tragédiája, s készen volt már a Buda tragédiája s a Hunyadi-eposz. Hogy egy író ily lendülettel ír, az máris erősen megkülönbözteti a régi magyarság nehézkes, tudatosság tekintetében fogyatékos, inkább tudós, mint literátus, inkább iskolai, mint világi irodalmiságától.

Mit hozott magával Bessenyei Bécsbe, s mit kapott Bécstől?

Hozta elsősorban a hazai táj ösztönös szeretetét és az ott élő parlagi urak meg pásztorok emlékképét; e furcsa alakok galériája a "frizérozatlan fejű" sárospataki "filozófusok" képeivel egészült ki 1755-től 1760-ig, amíg Patakon tanult. Ez a város mélyíthette el lelkében a család Rákóczi-hűségének tradicióját is. A tudást azonban nem: hitvány skolasztikát, pedáns latinos-bibliás tant magoltattak vele. Unta is eléggé, szívesebben emlékezett később a játék óráira, mint a leckékre. Noha tudta becsülni vaskalapos, nehézkes tanítóinak tiszta jellemét, erkölcsös életét. (Mindez A holmi című tanulmánygyűjteményéből derül ki, 1779-ben.) Komolyabb latin tudást sem vitt magával Bécsbe. Ez hiány volt, de egyben "könnyebbség" is: elfogulatlanabb lelket tárt a modern világ elé.

Kapta Bécsben a testőri fényes hivatalt, mely éppenséggel nem volt terhes; a velejáró kötelező tanulást s az új ismeretségeket, annak az életnek az ismeretét, melyet az udvar – a személyesen ismert királynő s báró Grass Frigyesné, az udvarhölgy, Kollár Ádám, a tudós könyvtáros, a nagy társaság – s még erősebben az udvarba is benyomuló bécsi, osztrák szellemi pezsdülés kínált neki. S kapta – nem utolsó sorban – az abszolút monarchia állam- és társadalomtanát, mely hamarosan izgatott töprengéseinek lett a tárgya. Nagyarányú és szívós önműveléséről, tudása hiányainak rohamos pótlásáról ő maga írja: "Bécsbe jövén, csak eszembe ötlik, hogy tanulni kellene, mert jó holmit tudni – tanulni kezdek és egyhuzomba tizenegy esztendeig szüntelen ölöm magam."

Ettől azonban még senki sem lesz íróvá. Írói hivatásának kialakításához elsősorban tárgy, téma, mondanivaló kellett s amellett irodalmi gyakorlat. Ez utóbbi önként adódott a nyelvtanulásból. Nehézséget leküzdeni akaró elszántsága németül íratott vele – próbára s alkalomból – kisebb műveket. E kísérletek 1770 körül – valamivel előtte s utána – zajlottak le. Annyi bizonyos, hogy a Galant levelek (megj. Bécs 1779) a hozzácsatolt Jegyzés szerint "próbára csináltattak magyarba legelőször oly végbül, ha módjokat anyanyelvünk megszenvedi-é ... E leveleket legelőször 1771-ben ugyan magam németül írtam és ugy németbül fordítottam magyarra 1778-ban ..." A Galant levelek tehát még az 1772-es nagy év előtti útkeresés terméke. Ha igaza van Gálos Rezsőnek, aki Tzerim Cariteshez intézett levelét (A holmi, Bécs, 1779, XXX. Rész) meg Az embernek próbája toldalékában szereplő érzelmes-gáláns leveleket (Rézus, Parides, Edíza között) is ily koraiaknak tartja, ez első írások csoportja egyértelműen abba a Faludi Ferencénél jóval érzékenyebb, udvaribb jellegű rokokó-gáláns irodalomba sorolható, melyre az öreg udvari "poeta cesareo", Metastasio s a vidéki Mészáros Ignác, a Kartigám (1772) szerzője adták a legkorszerűbb s legkedveltebb példákat. {25.} Fennmaradt az 1770-ben készült s 1774-ben megjelent Der Amerikaner, melynek gyatra németsége azonnal elárulja, hogy ez csak írói tapogatódzás. De már a felvilágosodás eszméi, főleg toleranciája iránti bensőséges érdeklődés vezeti tollat, amikor az erőszakosan térítő mohamedánok közé került Podocz és Kazimir, a két napimádó, "jó vadember" históriáját meséli el. A voltaire-i elbeszélést majd a tizenhét éves Kazinczy fordítja le magyarra, először írva le magának Bessenyei szövegéből a világosság szót.

A fordulat – a magyar literátor-hivatás kialakulása – ekkortájt, 1770 körül, a próbákkal egyidőben, de nem az íráspróbák hatására, hanem azok ellenében következett be.

Bessenyei – tanúja az 1765. évi országgyűlésnek s a rákövetkező elégedetlenségnek – az udvarban sem térhetett ki a felismerés elől: a jobbágyterhek csökkentésének vitájában (melyik félnek kárára történjék?) a magyar nemesi osztályérdek szembekerült a bécsi politika érdekeivel, s a gazdasági-politikai ellentétek, nyelvi okokból is, fokozatosan nemzeti irányban kezdtek kiszélesedni. Felnyitotta Bessenyei szemét az a nagy változás is, mely az udvarban s a fővárosban ment végbe körülötte: a bécsi udvari kultúra leveti olaszos-franciás jellegét, németté válik – magában Bécsben nyomul előre, Sonnenfels irodalmi harcai következtében, a német nemzeti gondolat. A bécsi polgárság erélyesen kezdi hirdetni a németség feltámadó erejét, egyenrangúságát az idegennel és jogát a franciás műveltség bírálatához. E törekvések segítőre találtak II. Józsefben, akinek német-római császári udvara 1765 óta állott fenn Mária Teréziáé mellett.

E kettős hatás teszi magyar íróvá Bessenyeit s nem az iskola, nem is a német íráspróbák. Döntő jelentőségű, hogy a világfias életet élő magyar középnemes éppen most, a magyar nemesség s az idegen udvar szembefordulását követő években lesz tanúja a német nemzeti mozgalom kulturális sikereinek. A dramaturgiai vitáktól hangos társaságok hamarosan diadalmaskodni látják a színpadon a német nyelvet és a drámában már a nemzeti hőst követelik. E példa nyomán tudatosul Bessenyeiben az az írói feladat, mely túlviszi őt gáláns-rokokó ízlésén a franciás klasszicizmus, az érzékeny erkölcsi tematikán a felvilágosult politikai és filozófiai eszmék felé. S nem utolsósorban: a drámát kínálja neki mintául.

A gáláns-rokokó stílus kereteiben megmaradó műve volt még az Eszterházi vigasságok s a Delfén, 1772-ből. Eszterházy Miklós, a gárda kapitánya 1772 júliusában ötnapos dínomdánomot, vadászatot, tűzijátékot, hangversenyt, színjátékot rendezett birtokán a francia követ tiszteletére. Bessenyei verses naplót írt a mulatságokról, s leírásaiban máris kész költő: minden cselekvést az érzelem rezdületeire figyelő tekintettel ábrázol. Pasztellszínárnyalatú stílusa fejlettebb, mint a Gyöngyösi–Faludi-hagyomány leíró művészete, főleg mert nyíltan s élvezőként adja át magát a zene, a tánc, az ének gyönyöreinek. Az újszerű élmények a mindennemű vallásos gátlás alól felszabadult léleknek új esztétikai formálásra, kifejezésmódra adnak alkalmat, főleg a kedélymozgás változatos ábrázolására. Már itt megjelenik a teréziánus rokokóból kibontakozó s egyéniesülő stílusának néhány jellegzetes vonása, így például a derűs színezés, a kedélyállapot gyors változásainak, szélsőségből szélsőségbe cikázásainak aláfestéseként. A Delfén című kisebb leíró költeménye – együtt jelent meg az előbbivel – egy színházi élményt örökít meg: {26.} Delién táncol, s a költemény a tánc s a kísérő zene érzelmeket sugalló fordulatait követi.

A Hunyadi László tragédiája (mely elsőnek jelent meg 1772-ben) az Arany Jánosig ágazó nemzeti drámai s epikai téma első megformálása, mely a felvilágosult filozófiai tételeket "állami érdekű" cselekményben fejezi ki. A "hamis sereg" ellen, mely "csak azért les minden újságot, hogy csuf jövendöléseket tehessen", Beleznai Miklósné Podmaniczky Anna Mária védelmét kéri, neki ajánlván elsőnek kiadott munkáját. "A festő Bessenyei György: a tábla Hunyadi László: engedje meg a Méltóságos Asszony, hogy érdemes képét a következendő időkbe két olly magyar ifjú hordozhassa, kik mind ketten nemzetek dicsőségének előmozdítására igyekeztek." Hunyadi – ha feltámadna – bizonyosan barátjává lenne, írja, s ez is arra vall, hogy hősével érzelmileg azonosulni akart. Ez az érzelmes vallomástétel szentimentális vonásokban (hősei elérzékenyülésében) is kifejeződik, ezek azonban még inkább konvencionálisak és önálló szemléleti vagy stílusértékük nincs. Annál inkább a szándéknak, mellyel a tragédiát "egy igaz, szeléd kegyes és érzékeny szív" oltalmába ajánlja, szembefordulva a "mord gondolkodású, s hideg vérű okos"-sal, "aki minden szót az oskolák gyermekes törvényéhez kíván szorítani". Ez az iskolán kívüli élethez, érzelmes női szívhez appelláló írói szándék nemcsak az iskolátlan Bessenyeinek a nyilatkozata, hanem a nagyobbra néző, ihletét érző s közönséget ("a nyájas asszonyi nem" között) kereső írónak a megfontolása is.

A magyar nemesség másként kedvelte a Hunyadi-témát, mint Várnáét, Mohácsét vagy a honfoglalásét. Az utóbbiak a lelkiismeretfurdalás bűntudatos költészetének voltak hordozói a polgárosodásért vívott harcok fejlettebb szakaszában, vagy a nemesi öntudat erősítése végett utaltak vissza a honalapítás jogokat igazoló eseményére. A Hunyadi-téma az idegen ármánnyal, az udvarral való küzdelmet, uralkodó s alattvaló meghasonlását kínálta feldolgozásra, s Bessenyeinek kétféle okból is kapóra jött e témakör. A meghasonlás társadalmi szinten itt még nem vált végletessé, azért e témakör társadalmi alapú egyéni tragédiák kibontására alkalmas, s egyszersmind az uralkodó hatalmat is figyelmezteti feladataira; a nemzeti hősök harcának cselekményét pedig a felvilágosodás egyetemes érvényű tanításaival telítheti, teheti feszültté eszmeileg.

Így lesz a Hunyadiak története a felvilágosodás eszméinek hordozójává. Bessenyei Mátyás királyról eposzt is írt, mely szintén 1772-ben készült el, s megírta Hunyadi János életét is (1778-ban adta ki), Beleznai Miklósnak ajánlva, később pedig A természet világa V. Szakaszában elevenítette fel ismét Hunyadi János emlékét.

Az első dráma – Hunyadi László tragédiája – nagyon sovány cselekményű: V. László a gonosz tanácsosok, Gara nádor és Bánfi hatására, noha ingadozások után, kivégezteti Hunyadi Lászlót, akit sem anyja, Erzsébet könyörgései, sem jegyesének, Gara Annának fájdalma, sem a jó tanácsos, Rozgonyi érvelése nem menthettek meg. A sovány cselekmény nagyrészt Bonfini históriáját szedi párbeszédbe, a klasszicista dráma szerkezeti szabályai szerint (színtér változás nincs, véres események nem kerülnek bemutatásra stb.), de művészi erő s alakítás nélkül. Az író ezzel a kor uralkodó franciás klasszicizmusához csatlakozott, s ami fontosabb: már kezdetleges {27.} művét is teleírta azokkal a felvilágosult tanokkal, melyeket egy másik klasszicista írónak, a felvilágosult Pope-nak tankölteményéből vett át bőségesen, ha ugyan máris nem hatott rá az osztrák abszolutizmus állam- és jogelmélete.

A klasszicista drámának elvileg is a raisonneur-hős, az önmagát s mások viselkedését okosan elemezgető, értelmező magatartás felelt meg. Bessenyei minden drámájában ez a beszélgetve értelmező, vitatkozva elemző klasszicista stílus az uralkodó – szentimentális beütésekkel. Hogy a klasszicizmus esztétikai elvét – a gyönyörködtetve tanítás jelszavát – már korán magáévá tette, arra éppen a Hunyadi László tragédiája Toldalékául közölt verseknek mottója ("Aut prodesse volunt ... Aut simul et jucunda, idonea dicere vitae") a bizonyíték.

A félszegen követett művészeti stílusiránynál fontosabb a vele rokon gondolati tartalom: a felvilágosodás eszmeisége, mely már e tragédiában is a cselekményt fejlesztő módon van jelen. Egyik rétege ez eszméknek az állami érdekkörből való: "az udvari édes ízlésű mérgeket" nemcsak a "magyar szív", hanem a felvilágosult gondolkozás is visszautasítja; az "igaz tanács" országot nyeret a királlyal, viszont – a gonoszok szerint – "ahol nincs érdem, ott vakítani kell; ez ma világunkban legelső tudomány"; a király "érdemes atya", akinek kegyelmeznie kell alattvalóinak; ám ugyanekkor "Nem szenyved rabságot egy felső hatalom; | Halandóért, mint te, nem jő rá fájdalom". Az abszolutista teóriának e halvány nemzeti színezettel vegyített gondolatcsoportja érintkezik a másikkal, az ember eszmekörével. Az emberi s uralkodói cselekvésben egyaránt a természet törvénye a döntő; ezért a drámában gyakran hivatkoznak a természetre, a megkegyelmezés mellett is ez az érv szól: "A természet hozta elő méltóságát | Tiszteljük, rettegjük ennek igazságát." A természet kiáltja fájdalmát a megalázottakból, a természet teszi eggyé a királyt az alattvalókkal, a "természetnek szentségével csatáz" az, aki jó atyjával dacol stb. Ami szentimentális "érzékenység" (e szót használja is) színezi ezt a felvilágosult természeti morált, az is ebből következik: Gara Anna szembefordul atyjával, aki uralkodhat ugyan javain s életén, de nem a szívén.

Mindez a tanítás szorosan összefügg Pope Essay on Man (1733–34) című nagyszabású, de egyenetlen filozófiai tankölteményével, melyet Bessenyei ismeretlen francia fordításból magyarított, igen szabadon, ezzel a címmel: Az embernek próbája, s ajánlott Niczky Kristófnak. "Ezen munkám épen nem fordítás, hanem csak az Anglus Póp Sándor gondolatainak magam módja szerént való követése, hol magam gondolattya sokkal több van, mint Póptól vettem." Így írt e kedvelt művéről Lukánus első könyve című fordításának (megj. Pozsony, 1776.) Barcsay Ábrahámhoz intézett bevezetőjében, ahol azt is elárulja, hogy első "valóságos magyar fordítása" Lukánus volt (ezen 1773-ban már dolgozott). Pope tankölteménye, melyet annyira szeretett, hogy másodszor is átdolgozta, még nagyobb szabadsággal, 1803-ban, csaknem mindent elmond a pályakezdő Bessenyei felvilágosult eszméiről.

Pope a létezők nagy láncolatának elméletét hasznosítva jut el ahhoz a következtetéshez, hogy az ember helyét a gondviselés jelölte ki a világegyetemben, s ebből következik, hogy "minden jó igy, ahogy van". Ez a lapos polgári optimizmus megérintette Bessenyeit, de sem 1772-ben, sem {28.} 1803-ban nem fogadta el egészen, sőt a műhöz fűzött bőséges jegyzeteiben kétségeit fejezte ki. "A valóságos boldogság fájdalmakat magában nem szenvedhet ... minden sorsnak van panasza. Hol lehet hát "valóságos boldogság halandó sorba?"

Az "anglus Pope-nak" művében Bessenyei – aki igen középszerűen tudott latinul – sokkal több bölcsességet talált, mint Vergiliusban, s még ott is, ahol az angol költő "csak természetből" (s nem a szentírásból) szólt. Az a filozófia vonzza tehát, mely a természet ismeretén alapul s ezért magasabbrendű, mint akár az antik, akár a keresztény bölcselet s emellett magyar földön új is: "Ujságnak látszik még magyar nyelven az olyan rendkívül való magameghitt s egyszerre büszke bolond vágyódás, mely a világ istenét oktatná, hatalmát magára kívánván ruházni."

A "magameghitt" és "büszke bolond" jelzők alkalmasint csak a cenzúra megtévesztésére valók, Bessenyei elfogadja Pope burkolt materializmusát. Deista lesz, vagyis hiszi a világot teremtő s elrendező istent, de a világ létrejötte után isten szerepét elveti, a világ fejlődését belső törvényszerűségekből eredezteti, melyek csak a természetből ismerhetők meg. "A természet eként magában dolgozik", írja költeményében; ennek a természet-törvénynek van alávetve az egyén boldogsága is ("a különös jó közjóért fáradjon"), a "halandóság" is, mely nem kíméli a királyokat sem, hiszen "rabjai maradnak a nagy természetnek". De van valami kettősség Bessenyei világképében: "A nagy mindenen értetik az isten s természet", írja; máskor meg: "E nagy természetet egy testnek kell venni, | S Alkotóját annak ugy Lelkévé lenni"; másutt csak a természetben "benne lakó isteni lelket" említi. Így ellentmondóan hol isten tiszteletét is megkívánja, hol csak a természet törvényét tartja követendőnek. Későbbi műveiben, a kettősség fennmaradván, a természet egyre inkább átveszi isten szerepét, A francia forradalom előtt tehát Bessenyeinél is felerősödnek a deizmus materialista elemei.

A természet törvényének, a közjó parancsának igenlése, a világpusztító zsarnokok s a klerikalizmus elítélése mellett megvillan a költeményben az "együgyű szegény"-nek, az ínséges jobbágynak realisztikus, a parasztidillt szétfoszlató képe is. A feudalizmus elleni harcát a kezdő Bessenyei szorosan összeköti az abszolút uralkodás, a monarchia s az alattvalók viszonya fölötti töprengésekkel. Ezek még viszonylag kevés nyomot hagytak a Hunyadi László tragédiájában, annál többet a későbbi művekben, amikor az osztrák abszolutizmust védő államelméleti, természetjogi művek tanaival szemben már kialakította állásfoglalását. A háromszor is átolvasott harminchat kötetes Voltaire mellett különösen Montesquieu, d'Holbach, Millot, Robinet és Locke segítette abban, hogy túljusson Pope világnézetén és szembeforduljon az abszolutisztikus államelmélettel, mely Martini és Sonnenfels révén nemcsak uralkodó volt, hanem az ő írásaiba is (már a Hunyadi László tragédiája idején) beszüremkedett. Bessenyei, sokat emlegetett udvarhűsége ellenére, az idegen udvar áldozatának, Hunyadi Lászlónak a megörökítésével kezdte pályáját és később is gyakran viszszatért a nemzeti történeti témákhoz, előbb a kéziratban maradt Hunyadi (Mátyás)-eposszal (1771–72), majd az 1772-ben készült, de csak 1773-ban Pozsonyban megjelent Buda tragédiájával, még később az 1778-ban kiadott (de korábban készült) Hunyadi János életével. Egy {29.} szép hasonlatban az utazó – később Tarimenes lesz belőle! – Bessenyei próbálkozásait példázza: visszajutni a nemzeti történet aranyat érő tanulságaihoz. "Ollyan vagyok, mint egy utazó, ki már messze tengereken repittetvén, a csendes révpartokra, honnan elindult, visszanéz ... szüntelen visszanézek én is az édes Hazára" – így szól Orczy Lőrinchez a Buda tragédiája ajánlásában. "Guinei szegényekhez" hasonlítja magát a Hunyadi János Beleznaihoz intézett ajánlásában, olyanokhoz, akik aranyszemeket mosnak a folyóvizek homokjából. "Magyar nemzetem régi viselt dolgainak folyamatja mellett ülök, melynek vastag iszapjai alól itt-amott csillámló arannyát sohajtozva, fáradva keresgélem." A kép, mellyel törődését festi, megejtően költői, célzata pedig hazafias: annak a nemzeti uralkodónak emlékét keresi, akiben a felvilágosult emberség is támaszra lelhet. Attilát nem foszthatja meg dicsőségétől, noha gáncsolja erkölcseit – persze itt is főleg a gonosz tanácsosra, Alusra hárítva át a fő felelősséget. De Hunyadi Jánosban s Mátyásban csaknem hibátlan, kiváló embereket, uralkodókat, hadvezéreket talál a hazának. Emberi alakjukon a felvilágosodás jellegzetes – Pope-nál már megismert – vonásai jelennek meg, kivehető egyéni tulajdonságokkal, – bár a jellemeket és konfliktusokat élettel-vérrel megtölteni még nem tudja Bessenyei. Közöttük Hunyadi János alakja a legélőbb, legközvetlenebb.

Buda tragédiája (megj. 1773.) valamivel fejlettebb drámai küzdelmet mutat, mint a Hunyadi Lászlóé. Az Attila és Buda közti viszályt Mikold, a királyné és Alus, a gonosz tanácsos közti vita élezi, meg a fiatalok beavatkozása. A királynak mint atyának emlegetése az abszolutisztikus teóriák értelmében, meg a természet törvényére hivatkozás itt már nem oly gyakori, mint a kezdetlegesebb (és sokkal rövidebb) Hunyadi László tragédiájában. De feltűnő, hogy Buda megtagadja a "veszett fajzás"-sá lett uralkodótól az atya iránt köteles alattvalói tiszteletet, s így okolja meg: "Benne a természet visszájára fordult" (II. Játék). Ez az érvelés tisztább eszmei alapja lehetett volna a tragédiának, ezúttal azonban elragadta Bessenyeit a vérengző zsarnok ellen támadt indulat és a részvét az érzékenykedő áldozatok iránt. Lehetséges, hogy a dráma egyben-másban forrásul szolgált Arany János hun-trilógiájához.

A Hunyadi-eposzban, melyet Heltai krónikájából írt át, Bessenyei megrója Mátyás királyt is, mivel nyughatatlansága szörnyű öldökléseket okozott, hibáztatja a csehek ellen vallás ürügyén indított háborúzását. (Általában tekintélyes helyet foglalnak el e műben a vallásháborúkat éles antiklerikalizmussal elítélő részek.) De Mátyásban még e hibákat is erényeknek látja, mert Mátyás szerinte tökéletes megvalósítója volt az abszolutizmus felvilágosult elvének, mely szerint az uralkodó köteles a társadalmi egyensúlyt, a belső békét biztosítani s ezáltal boldogítani – felülről – egész országát. Mátyás ugyanúgy megkegyelmez a bűnbánó pártütőknek, mint ahogy Leonidás is az. Ágisban kész kegyelmet adni: ugyanúgy atya ő, ahogyan Leonidás is az a gyermeknek nevezett nép (alattvalók) szemében. Az uralkodónak, mint atyának eszményítése az abszolutista elmélet közhelye Bodintől Hobbeson át Sonnenfelsig. Nem kétséges, hogy Bessenyei már a Hunyadi László tragédiájában is ettől az államelmélettől kölcsönözte némely tételét s vegyítette össze a természeti törvény nem reakciós, nem az abszolutizmust {30.} s mozdulatlanságot igazoló értelmezésével, melyet Pope művéből vett át. Abszolutisztikus államteóriának és természeti törvénynek egész ellentmondásos problematikája az Ágis tragédiájában bomlik ki, amely Bessenyeinek első reprezentatív s ideológiailag a magyar felvilágosodásra igen jellemző, gondolatilag éppen nem középszerű műve.

Plutarkhosz nyomán Bessenyei Ágis herceget Kleombrotesszel együtt indítja harcba, hogy kikényszerítse a királytól, Leonidástól a nép mérhetetlen adósságterheinek eltörlését, a gazdagok túlkapásainak megfékezését. Ám ez az ellenzék s az udvar egyaránt igyekszik a tömeget megnyerni, illetve megbékíteni. A spártai osztályharc helyzetrajzán áttetszik a magyarországi társadalmi küzdelem színképe is, de a felvilágosult abszolutizmus jellegzetes államtani tételeinek, a természet filozófiai törvényének és a klasszicista drámaszerkesztés elveinek bonyolult alkalmazásával csak nagyon áttételesen s elvontan.

A királyt a hozzá szító tanácsosok s a vele szemben álló Ágis és Kleombrotes az abszolutista elv szerint egyformán atyának tisztelik. A népet pedig – mely már a Hunyadi László tragédiájában is "mindig új királyt várt", tehát állhatatlannak bizonyult – nem veszik komolyan, éretlennek látják, tudatlanságában könnyen félrevezethetőnek. Nincs lényeges különbség a "lázadó" Kleombrotes és a "királyhű" Demókares szavai között: az előbbi azt mondja a népről, hogy "Azért szolgál ő úgy, hogy csak igazságot | Fizessünk sorsának, s nem háboruságot", az utóbbi ezt veti oda Ágisnak: "Mit akarsz kezdeni a szegény községgel, | Mely végezés szerint származik inséggel?" Sors, végezés; a társadalmi rend változhatatlanságának elvét jelentik, melyet az abszolút monarchia igazolására szánt elmélet s gyakorlat hozott létre.

Kezdetben azonban Ágis több, mint Kleombrotes, reformszándéka is erősebb. A király iránti hűség megmarad benne, de hajlik a radikális cselekvésre (rnint Buda): "Hű királyunk ellen vétek is indulni, | De a vérszopókat, vitéz, fel kell dulni". Tekintete behatol a társadalmi eltentétek mélyébe: "Lásd, gazdaginknak egész hazánk rabja, | Spárta majd ezeknek lesz örökös foglya." Ágis radikálisan induló nemesi reformer, a kor jobbágyvédelmére jellemző kettősséget a maga személyében egyesíti. Ő képviseli ugyanis azt a kormánytörekvést, hogy az uralkodó szabjon korlátot a nemesi kizsákmányolásnak, de ő fejezi ki a nemesség óhaját is, hogy az uralkodó az adóterhek csökkentésével javítsa a jobbágy helyzetét. A király ingadozása abból ered, hogy – Bessenyei ideológiája szerint – érzi az ellentmondást emberfeletti képességeket követelő hivatala és korlátolt "halandósága" között. Bizonytalanságának valódi forrása azonban az a kétfelé figyelő, közvetítő óvatoskodás, mellyel – mint minden abszolút uralkodó – a társadalom antagonista erőinek feszültségét kikapcsolni, az egyensúlyt megteremteni törekszik. Neki is jelszava a nép javának előmozdítása s ő is ellene van az oligarchiának, persze a rend stabilizálása érdekében. Ezért égetteti el nemesnek látszó gesztussal (s ugyanakkor csak igérve Lykurgos törvényét) az adósságleveleket, elállva Ágis továbbfejlődésének útját. Amíg az adóslevelek elégetése meg nem történik, addig Ágis a motorja az egész cselekménynek: "A természet kiált; tiszteld méltóságát, | Mert isteneidnek mondja igazságát." A király gesztusa után Kleombrotes úgy látja, elérték céljukat. Ágis tragédiáját egyrészt a félreértés-cselszövény okozza (anyja, Ágistrát, félreértette {31.} Leonidás szavait, mintha ő máris Ágis megöletésére szánta volna el magát), másrészt az, hogy az eredetileg társadalmi alapú ellentét közte s a király közt egyre inkább személyes ellentétté alakul át. Az abszolutizmust igazoló tanulságnak tetszik az, amit a haldokolva "megtérő" Ágis (akinek különben a király meg akart kegyelmezni) így mond ki: "Aki tud királya ellen rugódozni, | Eképen szokott az vérével áldozni. | Rettegi a trónust végre halálába, | Mellyet megvetett volt halandóságába". Az a kijelentése azonban, hogy "nagyon kell még Spártán szánakoznom", továbbmutat, és erősen kikezdi a Martini–Sonnenfels-féle államtan abszolutizmust igazoló ideológiáját.

Az "állami" tematika, igen erősen összeszövődve a természetbe rejtett isteni igazság s a megismerés súlyos, ellentmondásos problémáival, ebben a drámai műben ér csúcspontjára. A tragédiát Bessenyei magának Mária Teréziának ajánlotta, s ajánló levelében ugyanazt a nagy kérdést érintette, melyet művében oly mélyre hatolóan tárgyalt: az államapparátus felé szúrt ("sok szolgák szájában az igazság hamis színnel s a hamisság igaz formával járhat"), a rossz tanácsosok felé, kiknek típusát az Ágisban Agézilaus néven szerepelteti. Ekkor azonban már túljutott azon a teréziánus-jozefinista eredetű s a monarchiát mindenképp védeni akaró közhiedelmen, mely pusztán a tanácsosokat tette felelőssé az uralkodó bűneiért. Bessenyei magával az abszolutizmussal nézett szembe, bár művének végkicsengése az, hogy az abszolutizmus politikai taktikája – az osztályellentétek kibékítése érdekében – elfogadható, noha csak súlyos fenntartásokkal.

Az Ágis, ha jóval fejlettebb dráma is az előzőeknél, nem jelentős művészi alkotás. Ideológiailag azonban messze meghaladja évtizedének egész magyar irodalmát, sőt nemiképpen a Bánk bán problematikáját előlegezi, a feudális osztályokból kiemelkedő, de a néppel kötött szövetség hiányában bukásra ítélt jobbágybarát hős "állami" és "becsületügyi" tragédiájával. Kidolgozása jellegzetesen klasszicista; a hely s idő egységét szigorúan megtartja, a hősök racionális deklamálással lépnek fel. Bessenyei a klasszicista ízlés jegyében törekedett (Tudósítása szerint) "az igazságnak s emberi indulatoknak természet szerént való felfedezésé"-re. A beszélgetők "illendőképpen" való, vagyis a bienséance szerinti felelgetéseire nagyon ügyelt, ezt követelte tőle a "mesterség" – a művészet. Páros rímű tizenkettőseiben (minden eddigi verses művét ebben írta) a rag- és képzőrím egyformasága miatt nagy a monotónia.

Mihelyt személyesebb, őt közvetlenebbül érdeklő tárgyat választ témául (akár filozófiai eszme az, akár egy emlék a hazából vagy egy különös társadalmi figura), tizenkettősei megélénkülnek, sajátos szépségük versenyre kel a nagyobb műgonddal s költői alkotóerővel irogató kortársak legjobb megoldásaival. Bizonyítják ezt a Hunyadi László tragédiájának Toldalékjában megjelentetett, tehát legkésőbb 1772 elején készült, elmélkedő és leíró költeményei, az Estféli gondolat (mely alighanem Csokonaira is hatott), Az ifjúságnak panasza, Az esztendőnek négy részeirül, de leginkább A Tiszának reggeli gyönyörűsége. Ez utóbbi nem közvetlen szemléletből, hanem visszaemlékezésből fakadt. Lírai-leíró vers: rendkívüli árnyaltsága, fény- és hangbenyomások iránti érzékenysége, az egészen végigvonuló szemérmes vallomás a táj, a szülőföld szeretetéről, az Orczy és Barcsay-féle tájköltészetnek valami nosztalgikus-újjongó realizmussal való meghaladását jelenti. A vers nem méltatlan elődje Petőfi A Tisza című remekének.