Rokokó és valóság között

Első fennmaradt verseit hadi élményei ihlették. Feltette hatalmas császárunk ... kezdetű verse a foksányi csata hiteles leírása, párosrímű tizenkettősökben. Ihletője a lelkesedés a török ellen vívott hadjáratért, amelynek területrabló természetét nem ismerte fel. A magyarok "búsult, árva" jelzője s a bevezető sorok arról árulkodnak, hogy a lelkesedés voltaképpen II. Józsefnek, a protestáns polgári értelmiség szemében a felvilágosult uralkodó mintaképének szól. E nézet mellett Fazekas végig kitartott. Ez magyarázza, hogy bár a jobbágykérdésben minden korabeli írótársánál radikálisabb, az osztrák elnyomás rendszere ellen nem tiltakozott. A vers még hosszadalmas, krónika-szerű, itt-ott friss szemre valló megfigyelésekkel.

Később egy kis mestermű is születik ugyanebből az élményből, a Rajta vitéz! Sorainak söprő irama, a lassítás nélküli hexameterek, a remek hangulatfestés Berzsenyi harsogását juttatja eszünkbe. De az igazán a hangjára lelt Fazekas akkor szólal meg, amikor a magyar huszár csatát túlbömbölő szavát hallatja:

Nyomd bé fiam a süveged, jól,

S rettentő kardod magyarán markodba szorítván,

Rajta vitéz!

Még inkább rávall a lezárás: a csata hevében égő harcosból feltör az emberséges ember:

Nagy szíved után, nagy lelked azonban,

Mely a győzöttön könyörűlő, nyomba kövessen.

Más hang ez, mint a Feltette hatalmas császárunk ... roham-leírásáé, amelyben közömbös könyörtelenséggel vágják a janicsárt "mint a kaszás a répce-virágot". A kibontakozó nemesi ellenállás és a francia forradalom hatása Fazekast sem hagyta érintetlenül. Flandriában a forradalom hadseregei ellen harcolt, kapcsolatba került a francia nyelvvel, a felvilágosodás eszméivel, és bár a jakobinus terrortól visszaborzadt, a lovastiszti gavallériánál több az a megértés, amellyel az ellenfélhez közeledik. Fogoly francia tiszttel köt barátságot, a szabadrablás alatt megment egy polgár-családot. Eközben jut el, Barcsay Ábrahámmal szinte egyidőben, a katonasággal való szakításig, a háborut kárhoztató, felvilágosodott versekig.

{248.} Az Egy véres ütközet estvéjén serkent gondolatokban Barcsay, Bessenyei rokon helyeinél is több van egy gondolattal:

Nyúgosznak immár a mai nap baján

Áttört vitézek, durva veszély között

Görcsökre vont képek vonásit

Hogy szedi rendbe az édes álom!

Lengj, lengj körültök kellemes estveli

Szellő! legyezd el tőlök az érdemelt

Nyúgalmat is felháborító

Ostoba képzetek álmodásit.

E versnek a közkatonák iránti részvéttel teli szavaira visszhangzik csaknem három évtizednyi távolból a Nyári esti dalnak a törődött aratómunkást gyöngéden simogató, hasonló képe:

A nap éles fényje sullyán,

Minthogy untig szenvedett

A kaszás, a szűre ujján

Alva tisztel tégedet.

Ó palolj rá csendes este

Nyugtató lehelletet,

Hogy törődött vére, teste,

Újra nyerjen életet.

Kell-e jobb bizonyíték, hogy demokratizmusát, népiességének érzelmi alapjait vitézi éveiből hozta magával, amikor mint közlegény és altiszt évekig maga is élte a jobbágysorból befogott katonák nehéz sorsát?

A hadi életnek hetykén jókedvű ritmusokkal int búcsút, elítélve a háborúskodás ostobáit, a Búcsúzás a hadi élettől. Meglep formai újdonsága: a szokványos műfaj, a bombasztokkal lelkesítő, barokkos katonainduló szellemes visszájára fordítása. A verset olvasva lehetetlen nem hallanunk a lovassági mars jellegzetes ritmusát, majdhogynem dallamát. Valóban ilyen zenére íródott; kottája fennmaradt. A vers lüktetése olyan pontossággal követi a metrikus dallam ütemezését, amilyenre ekkor még csak Csokonainál találunk példát.

Fazekas Mihály két szerelmi élménye katona-éveire esik. Ruszándát, a "moldvai szép"-et, az egyszerű román parasztleányt – akárcsak Margarétáját a nagy katona-költő előd, Balassi – "havasok aljába" szerette meg. Az emberi egyenlőség mélyen gyökerező tudata kellett ahhoz, hogy a daliás huszártiszt ne úgy tekintsen az idegen szép lányra, mint zsákmányra, hanem ideállá emelje, sőt versben is vallani merjen róla, mégpedig szabályos rokokó udvarló versben (A csermelyhez), amilyent addig csak kényes úri dámákhoz írtak. Ezt a stílust azonban hamar elhagyja Fazekas Mihály. Ruszánda moldvai szép című költeményében a megénekelt leány már nem a rokokó légies, elvont ideálalakja, hanem élő egyéniség, aki magán viseli a couleur {249.} locale jegyeit. Még ott is, ahol a humanista udvarlóköltészet kelléktárához folyamodik a költő, a frázist a való körülményekkel – a foksányi csatában kapott sebével – kombinálja: "Most is a török puskája | Nem lőtt meg oly mérgessen | Mint egy oláh kis lyánykája | Rám tekintvén édessen."

A költő másik, egész életre szóló nagy szerelme: Ámeli. Francia, flamand, esetleg német leány lehetett, a francia háboruk sodorták őket egymás közelébe. A költeményekben kirajzolódó képe elmosódottabb, mint Ruszándáé, mivel a hozzá írt versek "líraibbak": inkább a belső élmények felé fordulnak. Nem mintha Fazekas testetlen ködképpel helyettesítené kedvese valóságos alakját. Az öröm tűndérsége elevenen rajzolja meg a kegyes Ámelit, s a szokványos rokokó enyelgés mögött élethűen érzékelteti a fiatal lány virgonc kedvét. Természetes nyelven beszél a szerelemről; a szerelmi évődés leírásának meghitt humora s a záró kép ("Látta az esthajnal miként csókolódtunk"), mely kedves-naivul a nagy természettel olvasztja össze a szerelmesek csókjait, a népdalok egészséges és erkölcsös erotikájával rokon. 1796 márciusában megjelent Ámelihez című költeményében már a leány elvesztését siratja a költő. A humor, a derű többé nem is csillan fel róla írt verseiben. Visszafájó emléknek maradt meg Ámeli (Éljen a barátság! Álom). A Végbúcsú Ámelitől póz és sablon nélkül szólaltatja meg a szenvedély bánattól fátyolozott szavát. Hangnemét a szép és jóságos teremtés iránt érzett gyöngéd vágyakozás és embertársi megbecsülés sugallja. A költő az érzések hullámzásának finom rajzát tudja adni. Szentimentális hatások érték, s finoman gyöngéd hangot, mélyebb érzelmi anatómiát tanult belőlük. A versforma is a vers hangulatteremtő erejét szolgálja. Egy glikoni és egy aszklepiadészi sorból összetett rímtelen párvers, amely az első sor végén, a második közepén és végén szünetet kényszerít az olvasóra: a maga el-elakadó vontatottságával lemondást, bánatot éreztet. E szelíd szépségű vers után igazi kis remekművet is érlel ez a bánat (Mint mikor a nap ...). "Tartózkodásával, egyszerűségével megrázóbb, színesebb költeményt keveset ismerek – írja róla Illyés Gyula –. Megdöbbent és lenyűgöz a látomás, mikor a naphoz hasonlított nő búcsúzásul némán mellét érinti, s aztán elfordul; a kép szinte olajnyomatszerű, itt mégis zseniálisan költői." E költőiséget elsősorban a végső sűrítettség teszi: ritka erény Gyöngyösi bőven csobogó beszédén iskolázott régibb irodalmunkban. Egyetlen nagyméretű, pompásan konstruált hasonlatba fogja össze mondanivalóját. A képek leheletfinom és varázsosan szemléletes, már-már impresszionista festőisége ("A már barnuló erdőkre veresses arany szint" leggyentő "aranygyapjas felhők"; "az arany festést" letörlő "sűrűségből kibukott árnyék) kivételes érzelmi mélységet ad ennek a lírai darabnak.