A természet énekese

Fazekas Mihály kiábrándultan tért haza Debrecenbe. Visszahúzódva él maszszív építésű cívis-házában. Nem dúskál a földi javakban, de annyija van, hogy a maga ura lehessen. Debreceni Candide-ként műveli növényritkaságairól csakhamar elhíresült kertjét. A természet harmóniája ad enyhületet neki. Katonás keménységgel rejti el a világ szeme elől érzékeny, álmodozásra is {250.} hajlamos természetét. Gyakran forgatja Rousseau Nouvelle Héloïse-át, a szentimentalizmus e bibliáját.

Ekkor tájban fordítja le La Harpe Az alpesi bölcs című költeményét. Csokonai Lilla-dalainak mottója is ebből való; mindketten fontos műnek érezhették. Az átültetés meglehetősen szabad, de szárnyaló, s egy csöppet sem érzik fordításnak. Vérbeli rousseau-i vers. Hőse az Alpok csúcsairól, ahol "a nyilt okosság, a nemes értelem | Útálatos járomba nem jár", tekint le a gonosz világi tülekedésre, s megvetéssel szemléli "tetteit ez vagy amaz királynak". Hűen fejezi ki Fazekas ekkori válságos lelkiállapotát, mely a magányban már súlyos politikai gondolatokat, szabadság-eszméket érlel. A vers a művészi szabadság elvét vallja: "csupa szerszabással ellenkező dalt" vernek ki a húron a költő ujjai "és csupán Rólad, ki nem tudsz semmi erőltetést, Természet". Rousseau tanaiban gyökerező ars poetica ez: szakít a klasszicizmus zártságával, a rokokó mesterkéltségével, s eredetiséget követel. Fazekasnál azonban csak múló epizód a szentimentalizmus, nem is ihleti maradandó alkotásokra, s azokba is be-betör egy darabka nyersebb valóság vagy némi gyakorlatias moralizálás (Egy férje elestén kesergő özvegy, Egy gerlice keserve, Éljen a barátság!, Álom, A kétségbeesett szerelem). Fejlődésében mégis fontos fokozat ez. A felvilágosodás racionalizmusán kívül a szentimentalizmus segíti ahhoz, mint nem egy kortársát, elsősorban Kármánt, hogy a "semmi erőltetést nem tudó" természet énekese legyen: mindinkább a realista ábrázolás felé közeledjék.

Megkapta ő is a rokokó anakreontika divat-betegségét, de kellemkedő dalaiban – éppúgy, mint Csokonainál – nem a rokokó affektáció a lényeg. A Cicázás címűben a "kecs" valódi bájjá nemesül, mert az ábrázolt helyzet a valósághoz kapcsolódik: játszadozó kislányokról szól, a gyermek-vershez közeledik, s ez indokolttá teszi az édeskedő-gügyögő hangot. Másutt a népnyelv nyersebb hangzású fordulatai tűnnek fel; elcsépelt frázisok helyett Fazekas benci szőlőjében valóban megesett borozgatások évődő kurjantásai csapják meg a fület.

Az antik versformákon már jó ideje biztosan uralkodik. Mindvégig ezeket kedveli, többnyire ezekkel él, de Földi egyeztető elveihez híven a nemzeti verselés rangját is elismeri (Az én poézisom). Ám klasszikus mértékű verseiben is mindig marad valami vaskos és reális; ez színezi Baróti Szabóéra emlékeztető telt pátoszát a debreceni tűzvész (1802) alkalmával írt versében:

Sem a tatárok, vagy törökök, sem a

Rossz nyíri pajkos nép riha tábora

Nem tettek ennyi kárt közöttünk

Mint ihol a ravasz elpuhulás.

Vagy rokokó-klasszicista hangú versben, a Csokonai neve napjára címűben:

Már a lanyha zefir páfusi lantodon ...

... gubbaszkodva voná magát

Vénus hóna alá ...

{251.} Sértőek a fülnek ezek a stílustörések: a magyar népi realizmus nyelvének első mozdulásai az idegen közegben. Ez a nyelvi-népi realizmus jellemzi Fazekas egy műfordítását is (Vergilius első eclogája). A latin költő urbánus ál-pásztorait mindvégig keresettség és stilizáltság nélkül, igazi népnyelven beszélteti, s a hexameterek már csaknem olyan természetes magyarsággal peregnek, mint a Lúdas Matyiban.

A megelégedés című versében a középszer dicséretének horatiusi ódai hagyományát a meg nem elégedés énekévé fordítja vissza. Fazekas Mihálynak nagyon is valóságos okai vannak erre. A papok között "sok ördögök cselédit kelle valóba" találnia, hiába megy a király elébe is, az sem tölti be hivatását; és a következő sorban Fazekas legfőbb politikai mondanivalójának első határozott megfogalmazását kapjuk:

Sok a porig nyomattatott nép ...

Hasonló eszmékhez vezet Fazekas verseinek egy másik csoportja: természetlírája (Ének a hosszú télhez, A tavaszhoz estendén, Az első olvasztó szellőhöz, Az én kis kertem). Eleinte csak menedék és vígasz a kert, a természet. Az évszakok megnyugtató körforgása csendességgel tölti el a költő szívét. Apró remekműveket ír. Csipkefinomságú, harmatos, igénytelen bájuk, a szinte mikroszkopikus közelből megfigyelt részletek, a játszi hang, a szín-hang-, íz-, illat- és tapintás-élményekre egyaránt fogékony érzékelés mohó és mégis gyöngéd szenzualizmusa, a könnyed dallamosság: e versek rokokó fogantatásáról vallanak. De míg a rokokó hamisítva szépít, s mitológiával népesíti be a tájat, Fazekas, a szabad levegőhöz szokott katona és gyakorlati gazda, hajszálpontosan ábrázol, a költőiséget magából a tárgyból lomboztatja ki.

Hangja leginkább ezekben a versekben rokon Csokonaiéval; itt látni igazán, mennyit tanult tőle. Egy-egy fordulatát is visszahangozza, mégsem epigon. Költészete nem ismeri barátja természetleírásainak lírai szenvedélyességét, pazarló pompáját, hiányzik nála minden, ami a díszítő fantázia terméke; de ez a hiány többlet is: Fazekas Mihály közelebb kerül a realista természetlírához. Legkedvesebb témája a zsendülő élet, a koratavasz. Ha téli tájat fest, mindig ott érzik a közelítő tavasz földszaggal fűszeresedő lehelete. A tavasz nem az ábrándos szerelem évadja Fazekas költészetében, hanem a születés, a megújúlás ünnepe. Végtelen áhítattal figyeli meg az igénytelen növények életre-ébredését, s élménye oly mély, hogy lírája legszebb sorait fakasztja:

Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti

A nyálkás avarok leple alól fejét,

És pelyhes koszorúját

Lassanként nyitogatja ki.

Jer lágy szél jer! öleld, és nyalogasd körül

A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas

Fény megverje szemével,

Vonj enyhébb levegőt reá.

(A tavaszhoz)

{252.} A rousseau-i magányban töltött válságos éveket mintegy lezárja A tavasz eleje című írása, amelyet négy kis természetleíró remeke köré komponált. Prózájában is csillognak verseinek erényei; csobog zeneiségük. A megfigyelés pontossága még nagyobb is, mint költeményeiben. Panteista áhítat hatja át ezt az írását; az istenhitet örökre lelkébe véste a kollégiumi nevelés, de a felvilágosodás eszméi lerombolták a dogmákat. A természet a szabadság világos jelképe lesz: Petőfi felé hajlik az út. Megjelenik a tájban az ember, akinek a bőkezű és szabad természet ölén nyomorultul senyvednie és raboskodnia kell. Az eldurvult pásztor, a verejtékező szántóvető. Távolról mind boldognak látszik a maga együgyűségében, de kerüljünk csak a közelébe: "Bizony, az erőszak szántotta jő képére a durva barázdákat; nem lát ő örömöt a viduló időbe, mely nyomorúságinak kapuját nyitá ki; végigképzeli csorgandó izzadságait, melyeknek jutalmára a huza-vona tátott szájjal ásitozik; elbúsulva dörgöli le ingujjával első verejtékét és sóhajtva fekszik neki a gondatlan munkának." Milyen pontos kép! Mily megértő szeretete a parasztnak, mily világos felismerése kiuzsorázottságának: villámló iróniájú visszafordítása a nemesi költészet, az Orczyak Rousseau-t kiforgató paraszt-idilljének.