{292.} Szemere Pál (1785–1861)

1785-ben Pécelen született, középbirtokos nemesi családból. Iskoláit Budán, Pozsonyban és Sárospatakon végezte. Megszerezte az ügyvédi oklevelet, de nem folytatott jogi gyakorlatot; Pesten teljesen az irodalomnak akart élni. Alkalmi versei már 1802-től megjelentek, majd 1806-ban kiadta Poetai zsengéit. 1807-ben az Árkádia-perben Kazinczy mellett szólalt fel a Hazai Tudósítások Toldalékába írt cikkében. Ettől kezdve állandóan levelezett a széphalmi mesterrel, aki Szemerét leghívebb tanítványának tartotta; még kézírásuk is hasonló. Első nagyobb verse egy episztola a magyar színészetet támogató Vida Lászlóhoz; ezt már Kazinczy jóváhagyása alapján adta ki 1810-ben. A triász folyóiratalapító tervezgetéseinek Szemere a lelke, később is irodalomszervezési gondok foglalkoztatják. A nyelvújítás vitáiban ő volt Kazinczy legharcosabb híve. Az ortológus pesti egyetemi tanár, Czinke Ferenc Uj Holmi című írását szellemes gúnnyal bírálta Képlaki Wilhelm álnéven. 1810-ben három szonettet írt, Kazinczy nagy lelkesedéssel fogadta őket, különösen az Emlékezet címűt; erről azt írta, hogy ennél "szebb dalt a magyar Muzsa még senkinek sem sugallt". A következő évben e versek Kazinczy három szonettjével együtt Horvát István gondozásában meg is jelentek és Szemere nevét ismertté tették. Ez időben ismerkedett meg Berzsenyivel, Kisfaludy Károllyal és Kölcseyvel, aki haláláig meleg barátsággal ragaszkodott hozzá. A szonettnek a magyar irodalom számára való meghódítását a széphalmi ízlés diadalaként könyvelték el, a Hat szonett című gyűjtemény körül egy egész kis irodalom keletkezett, és megindult a szonettírás divatja, mely a romantika teljes uralomra jutásáig tartott. A szonettekben Szemere bebizonyította verstechnikai ügyességét. Sima verselés, Kazinczy eszményei szerint kifinomított nyelv jellemzi azokat a kisebb – nagyrészt németből fordított – lírai darabokat is, amelyeket Szemere 1812 és 1813 folyamán adott ki Dalok azoknak akik szeretnek címmel.

1812-ben meghalt apja, s Szemere átvette péceli birtokának kezelését. Két év múlva feleségül vette távoli rokonát, Szemere Krisztinát, aki már leánykorában is verselgetett, majd később meséket és rövidebb költeményeket írt Képlaki Vilma álnéven. Szemere hozzá írt versei közt jelentősebb két szonett: a jegyességük alatt szerzett Remény s a későbbi, a homályosságig finomított Bájviola, melyre Vilma szonettel válaszolt. A Szemere-házaspár többször vendégül látta és lelkileg támogatta a tépelődő Kölcseyt, aki Szemeréné halála alkalmával Vilma című elmélkedésében állított neki emléket. 1814-ben Kölcsey és Szemere együtt folytattak nyelvészeti tanulmányokat, akkor készítették a Feleletet a Mondolatra, mely a következő évben került a nyilvánosság elé.

1818-ban Szemere a Teleki Lászlóné irányításával működő pesti nőegylet felkérésére drámai jambusokban lefordította Körner Zrínyijét, melyet előbb műkedvelők, majd a következő évben a székesfehérvári színészek adtak elő. Az egyébként gyenge dráma fordításának nyelve gondos, kicsiszolt, sokszor költői, a verselés technikája is sikerült. E fordításnak komoly érdeme van a drámai jambus magyarországi meghonosításában.

Szemere évek óta tervezte egy folyóirat megindítását, melyet elsősorban esztétikai-kritikai jellegűnek szánt. E tervét 1826-ban tudta megvalósítani {293.} Kölcsey segítségével. Az Élet és Literatura két kötete még ez évben napvilágot látott, majd másfél éves szünet után jelent meg a harmadik és a negyedik kötet, ezek már a Muzárion nevet viselték. 1833-ban Uj folyamot indított, ebben ízetlenül és zavarosan bírálta Bajza kritikusi tevékenységét, és furcsa szerkesztési elveivel magára vonta a Kritikai Lapok éles bírálatát. (Szemere folyóiratában a legellentétesebb vélemények szerepeltek egymás mellett a szerkesztő bármiféle észrevétele nélkül, a cikkek jó része cím nélkül jelent meg stb.)

Szemere viszonya az Aurora-kör tagjaival eleinte baráti; Szemere hozta össze őket Kölcseyvel, és Bártfay társaskörének mindvégig lelkes látogatója maradt. Bajzáék polémiáit azonban nem helyeselte, fel is szólalt ellenük. Viszonyuk az Aurora-pör idején éleződött ki, amikor Bajza, Kisfaludy jogutódja az Aurora 1834. évi kötetének kiadására Trattner Károly helyett Kiliánt kérte fel. A régi kiadó erre egy ellen-Aurorát adott ki Szemere szerkesztésében Horvát István támogatásával, mire Bajza hevesen tiltakozott a cím eltulajdonítása miatt. Két évig tartó vitatkozás után Szemere megbékült a romantikus írói csoporttal és cikkeket írt az általuk szerkesztett Athenaeumba és Figyelmezőbe (Vörösmarty verseit elemzi, Mű és élv című tanulmányában esztétikai értekezést szentel Eötvös A karthausijának).

Szemere a harmincas évektől kezdve már a régi irányzat embereként szerepel, noha fogékony az újabb költői törekvések iránt is. Támogatja a fiatal írókat, Eötvöst, Szalayt. Petőfi fellépését is megértő örömmel köszönti, bátorítja a Honderü támadásai idején, és meghívja péceli birtokára. Petőfi verssel köszöni meg a biztatást (Szemere Pálhoz). A negyvenes-ötvenes években Szemere esztétikával és műelemzésekkel foglalkozik. E dolgozatai különösek, gyakran nehezen érthetők. A verseket szavanként szedi széjjel, így tesz Vörösmarty Fóti dalával is, melyről csaknem ötezer soros tankölteményt szerez Tandithyramb és talány ábrándok címmel. Nyolcvanhat magyar költő verseiről készített műelemzéseket, bonyolult, túlságosan részletező fejtegetései érdekes esztétikai megjegyzéseket is tartalmaznak, s érdemük, hogy nemcsak saját korának, a Kazinczy-kornak látja meg értékeit, hanem a következő nemzedékeket is érteni akarja Vörösmartyt, de Petőfit, Aranyt, sőt Vajdát is a lelkes műélvező együttérzésével elemzi (Dalverseny). 1861-ben halt meg.

Szemere mint költő Kazinczy elveinek szigorú követője. Nem annyira alkotásaival tűnt ki, inkább mint szervező, mint az irodalmi élet egyik mozgatója jelentős, a legtartósabb hatást pedig mint nyelvújító érte el. Egyike volt a legmerészebb és legszerencsésebb szóalkotóknak. Kazinczy elvei vezették ebben is: az esztétikum, a szó szép hangzása fontosabb volt számára, mint a grammatikai szabály. Új szavait leveleiben beszélte meg a széphalmi mesterrel. Legtöbbjük ma is közkincse nyelvünknek. Az általa alkotott szavak nélkül (ábránd, dalnok, divat, eszmény, ellenőr, elnök, erély, ipar, irodalom, jellem, kedély, modor, máglya, regény, színész, telep, titkár, ünnepély stb.) ma már elképzelhetetlen volna nyelvünk.