Életpályája

1776-ban született Egyházashetyén. Családjának nemesi levele 1559-ből való, s a költő büszkén tartotta számon nagynevű őseit. Atyja résztvett a közéletben, szívesen olvasta a latin történetírókat, de a költészetről nem volt jó véleménye. A költő atyjától kapta első ismereteit.

A gimnáziumi tanulmányokra jogosító bizonyítványa 1788-ból való. 1790 táján került a soproni líceumba. Az iskolai fegyelmet nehezen tűrte, a zsúfolt tananyag s a pedagógiai szempontból is kialakulatlan tanítási módszer nem kötötte le túlságosan. Mégis itt szerzi meg műveltségének alapjait, itt ismerkedik meg a korában közkedvelt latin és német költők műveivel. Kis János {301.} visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy néhány tanáruk, akiket Berzsenyi is hallgatott, felvilágosodott szellemben tanított, s a diákok nagy lelkesedéssel olvasták a külföldi és hazai felvilágosodott szerzők műveit. Berzsenyi diákoskodásának idején már működik a magyar nyelv és irodalom ápolására alakult Soproni Magyar Tanuló Társaság. A költő nem volt ugyan tagja, de látogatta a társaság könyvtárát, s minden valószínűség szerint az üléseket is. De Sopronban még inkább rendkívüli testi erejével tűnt ki társai közül, s nem szellemi teljesítményeivel. 1795-ben elhagyta a kollégiumot, Keszthelyen katonának állt. Egyhónapi próbálkozás után búcsút mondott a katonaságnak is. Niklára ment Thulmon János nevű rokonához, aki megismertette a gazdálkodás gondjaival s igyekezett kibékíteni apjával. Négyhónapi niklai tartózkodás után hazatért. 1799-ben feleségül vette Dukai Takács Zsuzsannát, s átköltözött Sömjénbe, majd 1804–1805-ben Niklára. "Ami feleségemet illeti – írja később Kazinczynak – középszerű mindenben; tizennégy éves korában vettem el, együgyűségben találtam és abból fel sem szabadítottam." Kis János 1803-ban fedezte fel, hogy Berzsenyi verseket ír, három költeményt is küldött Kazinczynak. Berzsenyi és Kazinczy levelezése azonban csak hat esztendővel későbben indult meg, amikor Kis János eljuttatta a széphalmi mesterhez a költő verseinek gyűjteményét. Költeményei kiadása ügyében 1810-ben Berzsenyi pesti utazásra szánja el magát, ekkor ismerkedik meg a fővárosban élő írókkal, s kölcsönös csalódásokkal válnak el egymástól. "Berzsenyink itten volt! – jelenti Vitkovics Kazinczynak 1810. április 6-án írt levelében. – Csókoltam őtet, s éjtszakáztam vele. Oly nagy ellenzetet, mint amilyen vagyon az ő külső viselete, tartása, bánásmódja és poézisa közt, lehetetlen csak képzelni is. Lepingáltattuk őt számodra." 1812-ben jár Bécsben is, könyve számára arcképét készítteti. Első költői sikerét 1812-ben aratja: Teleki László főispáni beiktatásán ünnepélyesen felköszöntik. 1813-ban megjelenik verseskötete. A Mondolat támadja mint Kazinczy és a nyelvújítás hívét, a Felelet a Mondolatra című vitairatban kifogásolják műveletlenségét, provincializmusát, stílusának darabosságát. Ez utóbbi támadást rendkívül zokon vette, mivel Kazinczy barátaitól indult. Nyomott kedélyállapotából rövid időre kiemeli az első keszthelyi helikoni ünnepségekre kapott meghívás, 1817-ben. Megindultan írja Kazinczynak: "Midőn egy olyan ember, akinek jövedelme a három millió körül van, egy ilyen ünnepre harminc ezret költ, semmi; de nem semmi az, midőn az ősz Festetich a szegény Berzsenyinek az utcára kalap nélkül elébe szalad ... Egy oly népnél ahol a nagyok az anyanyelvet cigány-nyelvnek nevezik s a magyar írónak nem is köszönnek s a legjobb poétát is legfeljebb jokulátornak nézik, Festetich nagy ember, vagy ami még több, jó ember." Berzsenyi életének és költészetének válságos szakaszát éli ekkor, ezért érthető, hogy Kölcsey bírálata, mely 1817-ben jelent meg a Tudományos Gyűjteményben, teljesen felkavarja nyugalmát. Úgy hiszi, hogy a recenzió Kazinczy beleegyezésével, sőt az ő sugallatára készült, megcsúfolva érzi barátságát, s elszakad Kazinczytól is. 1819–1820-ban Sopronban tartózkodik csaknem egy esztendeig. Verset igen keveset ír, inkább esztétikai stúdiumokkal foglalkozik, hogy méltóképpen megfelelhessen kritikusának. 1830-ban megválasztották az Akadémia filozófiai osztályának rendes tagjává. Tervezte, hogy Pestre költözik, de ez nem valósult meg. Még fel-feljárt az akadémiai ülésekre, néha {302.} hosszabb időt is töltött a fővárosban. 1836-ban halt meg. Az Akadémia Kölcsey engesztelő gyászbeszédével búcsúztatta.

Berzsenyi életpályája folytonos vívódás, telve ellentétekkel, egymásnak ellentmondó eszmékkel és érzelmekkel, melyekről nem ritkán nyíltan is vall. Állandóan javítgatta, alakította verseit – eszmét és formát egyaránt –, mintha soha nem tartotta volna véglegesen késznek őket. Talán ez az egyik oka annak, hogy nem jegyezte fel verseinek keletkezési idejét, s mivel az eredeti kéziratok is elvesztek, nagyon nehéz, sőt csaknem lehetetlen írói pályájának kezdetéről hiteles képet alkotnunk.

Életművében az első korszakhatár természetesen adódik: 1808-ban adja át művei első gyűjteményét, hetvenhat verset Kis Jánosnak. Ez ideig átélte mindazt, amit mint hagyományokhoz ragaszkodó költő átélhetett: eszmékben, képzelt nagyszerű feladatokban, csalódásokban és nyugtalanságban. 1808 az az esztendő, amikor kilép az ismeretlenségből, s ha félszegen is, de tudatosan keresi az utat a közönség, a nyilvánosság felé. Ettől kezdve mondhatja magáénak Kazinczy barátságát. E barátság nyomán új eszmék, új költői célok kialakításának igénye bontakozik ki benne, ennek jegyében telik el néhány esztendő, örömök, nyugtalanságok, nagy nekilendülések és megtorpanások időszaka.

1809-től 1817-ig tart nála az új világnézeti tájékozódás korszaka. Most ismerkedik meg behatóbban – és sajnos későn – a felvilágosodás eszméivel. Új műfajokkal, új formákkal kísérletezik. Megjelenik verseskötete, kétszer is egymás után, ő maga azonban korántsem elégedett és nyugodt. Nem tud hozzánőni az új világhoz és az új feladatokhoz. Hosszú stúdiumok és nekikészülődés után megírja felvilágosodott episztoláit, hogy aztán nyomban el is köszönjön a "hasznos igazságok" hirdetésének műfajától. Kölcsey kritikája csak betetőzése kétségeinek, alkalom és ürügy az elhallgatásra.

1817 után csak ritkán ír verset; esztétikai stúdiumokon fáradozik, s magatartásával és elveivel is körülhatárolja magányát. Kiépíti esztétikai rendszerét, melyben a klasszicizmus elveit követi, de helyet kapnak elméletében a romantika egyes tételei is. E korszakának lényegét azonban nem tanulmányai hordozzák, hanem néhány nagy verse, melyekben sikerül elérnie korábbi költészetének magaslatait, s megrázó őszinteséggel vall műveinek értékéről és magánya bánatáról.