Poétai világ a somogyi birtokon (1808-ig)

Költői pályája indulásáról a biztos kronológiai rend hiányában nem alkothatunk határozott képet. Vallomásai, olvasmányai és maguk a versek azt a feltevést erősítik meg, hogy egyszerre kísérletezett a klasszikus mértékkel és a rímes dalformával, egyszerre próbálta utánozni Horatiust és a német szentimentális költészetet, főként Matthissont.

Korainak tekinthető dalai meglehetősen sablonszerűek, ismétlődő leírások a lánykák szépségéről. A mitológiai hasonlatok jellegtelenségében elhalványodik a megénekelt érzelem s az ihlető nőalakok rajza (Lollihoz, Chloe). A lány szépségének vagy a saját érzelmeinek festése után rendszerint oktatás következik, például arról, hogy a szépség csak az erénnyel párosulva igazi érték.

{303.} Sajátos vonásuk e korai verseknek, hogy az érzelmek kifejezésére Berzsenyi többnyire a drámaihoz közelálló, jelenetező formát választja. Ha bánatáról ír, akkor mintegy ábrázolja magát a bánat cselekvéseiben, magányos, búsongó sétákon és álmatlan éjszakáin (Szerelmes bánkódás, Fannim emléke). Ha kedvese szépségét festi, őt is főként cselekedeteiben mutatja be: szép, mikor feléje jön, szép, amikor szól, szép, mikor hallgat, szép, ha elpirul, szép minden tettében (Lollihoz, Chloe, Az én kegyesem, Egy leánykához). A tulajdonképpeni dalformát mindössze két versében sikerül megközelítenie: az egyik Az elválás reménye, a másik a később átdolgozott Nacámhoz.

A szentimentális dal különben nem Berzsenyihez illő lírai forma. Élmény és költészet között nála sohasem közvetlen a kapcsolat, a művé formálódás útja hosszú, sokszor gyötrelmes. Bánatának, vágyódásának, örömének sokszor ismételt leírása csak ott telik meg költői erővel, ahol az emlékezés varázsa látomásokban formálja a múltból jelenné az élményt (Az első szerelem). Az emlékezés pedig mindig hordoz már valami értelmi, reflexív elemet, s olyan magatartásformát feltételez, amely majd elégiában teljesedik ki.

Sokkal sikerültebbek 1808 előtt keletkezett gondolati költeményei. Ezek az általános igazságokat hirdető, elmélkedő versek többet vallanak a költőről, mint a szubjektív szerelmi költemények. A felvilágosodás hatására csak nagy óvatossággal utalhatunk. Például A Halál című versének felvilágosodott színezetű tanulsága (boldog, ki életét "Az erkölcsnek s észnek szenteli") vallásos eszmékkel vegyül. Életelveiben Orczy "bölcsesség"-ének folytatója.

Nem kér kínai pamlagot,

Sem márványpalotát a Megelégedés.

Többszer múlatoz a szegény

Földmíves küszöbén s durva darócain

Mint a dáma kigyöngyözött

Keblén s ambroziás mellypatyolatjain.

– írja A megelégedés című versében. De az efféle elvek nem adnak számára tartós nyugalmat, erről vallanak legszemélyesebb versei. Az Osztályrészem idillinek szánt képei után szinte segélykérő felkiáltással fohászkodik a múzsa enyhülést és feledést nyújtó ajándékáért. Az idilli körülmények halmozódó nyomatékai a versben ("Béke már részem"; "Van arany kalásszal Biztató földem" stb.) tulajdonképpen csak azt szolgálják, hogy a külső béke és biztonság képeivel szemben monumentálisabban, megrázóbban jelentkezzék a belső igény. A költemény logikai menetéből az a gondolat magasodik fel, hogy csak a jósló és ihlető istennő, Camoena (a Múzsa latin megfelelője) kegye adhatja meg az igazi békét, szabadságot, biztonságot. E kegynek az értékét az ellentétes képekkel hangsúlyozza Berzsenyi:

Essem a Grönland örökös havára,

Essem a forró szerecsen homokra:

Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,

Itt hives ernyőd.

{304.} A szerelem, Magányosság, A melancholia, A múzsához című költeményei is arra az állandó nyugtalanságra figyelmeztetnek, amely a szűkös életviszonyokon túl keresi a szabad teret, egyénisége kibontakozásához. A nemesi-birtokosi lét, mint számára egyetlen megélhetési alap, megkötötte más lehetőségeket kereső vágyait – ha ugyan voltak ilyen vágyai ezekben az esztendőkben. Berzsenyi elfogadta az életmódot, melyet az elődök hosszú sora mintegy történelmileg szentesített, s megpróbálta igazolni is a konzervativizmus kényelmes érveivel. Zavaros idők riasztó történelmi élményei, egy félelemmel és félemlítéssel emlegetett forradalom, egy elbukott hazai politikai mozgalom, melynek igazát nem, csak a nyomában járó politikai sötétséget ismerte, még inkább lezárták körülötte az osztályszemlélet szűk horizontját. A felvilágosodás felületesen megismert tanai még nem nyitottak távlatokat előtte, s elégedetlensége csak mint be nem vallott, meg nem értett nyugtalanság vibrál verseiben. A zavaros közélet látványa megerősíti világképének vélt igazában s a nemesi életforma viszonylagos nyugalmát valódi menedéknek érzi. Az ódák hangosszavú múzsáját elutasítja magától. "Nem gondom", hogy mi történik a világban, – írja az Amathus című költeményében.

Múzsám mosolygóbb tájakon andalog,

A csendes erdő boltjaiban szeret

Víg lantja zengni, s rettegéssel

Néz az erős hadak istenére.

(Melisszához)

Nem tudni pontosan, hogy mikor írta le ezeket a költészeti elveket, feltehető, hogy az első ódák próbálkozásai után, amelyek nem tartoznak sikerült alkotásai közé. E korai ódákban nem nagy, nemzeti érdekű események ihlették tollát. A táborba szálló nemesi hadak s a dicsőséges múlt eseményei szolgáltatnak számára tárgyat (A felkölt nemességhez; Él még ...). A közösségi mondanivaló itt még csak egy osztályhoz, a nemességhez szól. Halványan és felemásan, a nemesi szemléletmódnak alárendelve kapnak hangot itt-ott a felvilágosodás eszméi. Hirdeti, hogy a műveltség áldásaiból fakad az emberiség boldogsága, "ez oldott a butaság alól", nemzetek hírét ez emelte égig s ez mentheti meg süllyedéséből "a durvaságban veszni tért" országot (Herceg Eszterházy Miklóshoz, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás). A felvilágosodás hatására valló gondolatok szervetlenül kerülnek együvé az ősök és a bajnoki erények nemesi szemléletű dicséretével. Berzsenyi lojalitása a békét biztosító uralkodó-dinasztiának szól, mely a pusztulástól óvta meg a nemzetet, s "A szent rokonvér nem kiáltott | A babonák tüze közt az égre" (A tizennyolcadik század). A béke és a kultúra tisztelete hatotta át a felvilágosodott költők Mária Teréziához írt műveit is, csakhogy ez az elismerés több joggal szólalt meg a hetvenes években, az egyetem Budára helyezése idején, mint Berzsenyi korában, Ferenc uralkodása alatt.

A század első éveiben írta s 1810-ben öntötte végleges formába Berzsenyi a Fohászkodás című alkaiosi metrumú ódát. A hívő Berzsenyi hangja ez, de a roppant imádat nem az egyházi istennek szól, hanem egy minden dogmától független teljhatalmú felső lénynek, akinek jellemzésében az erő hatalom stiláris érzékeltetése uralkodik. A monumentális, robusztus és a {305.} képek, metaforák s művészi célzatú ellentéteik: a kicsiny, kisméretű – természeti – jelenségek itt is tökéletes egységet alkotnak. "A szélveszek bús harca, az égi láng Villáma" mellett a "harmatcsepp, virágszál", a "legmagasb menny s aether Uránjai" mellett a "láthatatlan férgek" a hatalom méreteit, teljességét hivatottak költőileg megsejtetni. A költemény második felében (5–7. strófa) teret kap a rezignált személyesség: az elmúlás gondolata s a halálban való megnyugvás vallásos színezetű, de eredeti hangon kifejezett békéje. Ha a nagyerejű óda műhelytitkaiba tekintünk, azt tapasztaljuk, hogy a nagy erőt hordozó képek némelyike nem a vers-élmény szülötte, nem primer jelenség, hanem költői sablon, amelyet más költeményéből illesztett Berzsenyi a Fohászkodásba. Ez az eljárás egyébként – amint arra Vargha Balázs rámutatott – többször is előfordul poétánknál. Elégedjünk meg itt egyetlen példa idézésével:

Népek születnek, trónusok omlanak

Lehelleteddel, s a te szemöldököd

Világokat ronthat s teremthet

A nagy idők folyamit vezérlvén. –

olvassuk A tizennyolcadik század című költeményében. A később keletkezett Fohászkodásban pedig:

Te hoztad a nagy Minden ezer nemét

A semmiségből, a te szemöldöked

Ronthat s teremthet száz világot

S a nagy idők folyamit kiméri.

Berzsenyi világnézetének fejlődése szempontjából nem érdektelen az az ellentét, amely e vers kapcsán közte és Kazinczy között támadt. Kazinczy ezt a költeményt ki akarta hagyatni Berzsenyi megjelenendő könyvéből, mivel – noha a vers szép – "Berzsenyi ... nem volt religiosus Poeta", ezért nem illik e vers sem a költőhöz, sem a gyűjtemény jellegéhez. Berzsenyi ekkor nem nyilatkozott a "religiosusság" kérdéséről, de a verset felvette gyűjteményébe. Később azonban, mint látni fogjuk, nézetei módosultak: megírja felvilágosult értekezését A religiók eredete és harmóniájáról, s ő, aki most ilyen megszólítással kezdi versét: "Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér", később azt hirdeti: "Az ész az Isten, mely minket vezet."

A korai ódák közül a Magyarország, A Balaton és a Keszthely című mutatják leginkább, hogy Berzsenyi élményeiből még nem futja nagy ódákra. A Matthissontól átvett díszletek: várromokkal ékített hegyfokok, a "századokat látott vadonok" inkább a német költő iránti tiszteletéről adnak képet, mint a dunántúli tájról. A költészeti példák követése nem párosul a saját élmény megformálásának igényével, s a szentimentális vagy klasszikus elemeket Berzsenyi még nem tudja magához lényegíteni.

Pedig a klasszikus irodalom követése a századforduló táján nemcsak nyelvgazdagító, versforma-gyarapító törekvés. Az antik költészet iránti érdeklődés szervesen kapcsolódik ahhoz a válsághangulathoz, mely 1795 után uralkodik el a közéletben. A költők az emberi magatartás és az alkotás lehetőségeinek keresése közben leltek rá a klasszikusok fényesnek és simának tetsző {306.} útjára, s úgy vélték, hogy ez vezet el azokhoz az értékekhez, melyek a politikai viharok és megpróbáltatások közepette is állandók és maradandók. Erényt, bölcsességet hirdettek, a csak önmagában bízó, csak önmaga erejére építő ember önbizalmát erősítették az elbizonytalanodó világban; oly eszméket magasztaltak, amelyeket egy örökérvényű költészet avatott időtlen értékké és követendő mintaképpé. Magyarországon a századforduló történelmi helyzete hívta életre a klasszicizmust. A klasszikus triász próbálkozása főként a verstani és verselméleti előkészítés hálátlan munkáját végezte el; Virág Benedek is elsősorban a klasszikus versformák és a hozzájuk illő nyelv finomításában, Horatius közvetítésében szerzett érdemeket; Kazinczy erkölcsi és esztétikai elveinek klasszikus igényéből sem keletkeztek nagy irodalmi művek. A teljes értékű alkotás képességével leginkább Berzsenyi közeledett az antik irodalomhoz, őt azonban egyénisége, életkörülményei, elvei kizárták a klasszikus értelemben vett harmónia és nyugalom derűs világából. Nem tudott beleilleszkedni a római eszmények megszabta keretbe; képei, mondatai elemi erővel feszítik szét az antik formák zártságát, s megmutatják az elrejtőzni akaró költő takargatott belső nyugtalanságát. A Horatiushoz címzett vers ellentétpárjai feszültséget éreztetnek, nagy távolságot kettejük poétai világa között. Az, amit Horatiusban magasztal, számára csak meg nem valósult ideál, melyet tanítványi alázattal csak követni és csodálni tud mérhetetlen távolságból, de elérni, sőt megközelíteni soha. Egyik legszemélyesebb verse ez Berzsenyinek, a nagy előd felmagasztalásába foglalta bele emberi és költői útkeresésének minden nyugtalanságát. Taníts meg engem az igaz erényt megtalálni és eldalolni, taníts meg engem tüzes lelkesedésre, taníts bölcsen örülni, taníts megelégedésre, taníts meg élni az idővel, taníts meg elrejtőzni a vad viharok üldözésétől, a mulandó dicsőségnél biztosabb, örökérvényűbb virtus és költészet régióiba – tehát mindarra, ami nem adatott meg Berzsenyi számára. Azaz: a kérő-esdeklő szenvedélyben Berzsenyi kezdi magához lényegíteni Horatiust, olyan adományokra kérvén őt, melyek voltaképpen nem is a nagy latinra, hanem Berzsenyire jellemzőek. A "nyugodt megelégedés", a "szép öröm" valóban horatiusi vonások. De a "tüzes ömledés" inkább Berzsenyire jellemző. A kétféle emberi temperamentum, lelki alkat, életlátás minőségeinek összekeveredése a versben úgy mutatja Berzsenyi Horatius-rajongását, mint aki a tanulásvágy szerénysége mögé a maga autonóm egyéniségét rejti:

Ott taníts: nyúgodt megelégedéssel

A dicső virtus menedéköléből

A vad orkánok s habok üldözését

Nézni mosolygva.

Senki sem tudta jobban Berzsenyinél, hogy éppen ő az, aki képtelen "nézni mosolygva".

Költészetének legigazibb hangjai a napóleoni háborúk idején szólalnak meg. Noha a nemesi felkelés csak a költő tudatában és verseiben emelkedett történelmi jelentőségűvé, valójában csupán parádés felvonulás volt, s mint 1797-ben a campoformiói béke, most a pozsonyi békekötés megmenti a gyü-{307.}lekező hadakat az igazi erőpróbától. Berzsenyi mégis valóságos eseményből meríthet ihletet, mely ódaköltészetének csúcsaira emeli.

A felkölt nemességhez (Mint majd midőn ...) címzett ódája mintegy előhangja az utána következő másik kettőnek. A táborba szálló sereg indulását a végítélet riadásához hasonlítja; a dobpergésben rohanó bajnokok seregszemléjébe a föltámadó ősök látomását vegyíti; csupa mozgás és indulat az egész költemény. Felidézi Báthoryt, Kinizsit, a honfoglaló ősök diadalmas hódításait, a Bécs tornyait leigázó Hunyadi Mátyást; kedvelt képei ezek a nemesi múltszemléletnek. A vers Mária Terézia magasztalásával és a magyar nemesség hűségének bizonyításával végződik, természeti-mitológiai záróképe pedig ismét a hadba rohanó sereget mutatja, s mintegy összefogja a győzelmet biztosító emberi és természetfeletti erőket. Mindhárom nagy ódája ezzel az összefoglaló szerkezettel záródik tökéletessé.

Az ulmai ütközet (1805) az elemek tombolását festő kezdetével, szaggatott mondataival, a vereség elrettentő valóságát látomássá fokozó rémületével már bizonytalan, gyászos jövőt sejtet. Ebben a versben a múltról is leválik a hódítások dicsőségének nemesi sallangja, a költő inkább nehéz harcra serkentő példát keres benne ("Gígászerővel harcra szegült karod, | Vívtál ezerszer többel ezer csatát"), s az önfeláldozó hazafiasság hősére, Zrínyire hivatkozik. A verszáradékban illuzórikus remények nélkül szólítja fel a nemzetet a történelmi feladatra; továbbhullámzó indulatai pedig általánosságban és örök érvényre szólóan beszélnek a helytállás hazafias erényéről:

Merj! a merészség a fene fátumok

Mozdíthatatlan zárait átüti,

S a mennybe gyémánt fegyverével

Fényes utat tusakodva tör s nyit.

A magyarokhoz (Forr a világ ...) mintegy betetőzése a másik kettőnek, eszméiben, szerkezeti felépítésében Az ulmai ütközet című ódához áll közel. Hatalmas erejű képsora a világegyetem háborgásához méri az eseményeket, a vérrel festett tengerek, a zivatarban álló hegycsúcsok, a dörgő hegyláncok a világméretekre felnagyított veszedelmet éreztetik. A felsorolt történelmi események a mitológiai nevek köntösében, de konkrét helyrajzi utalásokkal szinte az egész emberiség élet-halál harcát éreztetik. Nemzeti múltunk idézése most egyetlen versszakba tömörül, s a viharok közt is megmaradásra képes nemzet erejét példázza, biztató reménységül. A záróstrófa világtörténeti események tanulságával szólít a kötelesség vállalására. A költemény plasztikus bizonysága Berzsenyi vers-építő művészetének. Az első három strófa kozmikusan mozgalmas képei után mitológiás méretek között de halkítva a hangot, csillapítva a mozgást, fordul nemzetéhez a költő. A halkulás, csillapítás művészi célzata a következő strófa riadójában, új és fokozódó mozgalmasságában, tudatosan növelt hangerejében teljesedik ki: folytatás és kontraszt a negyedik strófa, alliterációjával, az "r" hang ismétlődésének zenei aláfestésével, harci képével:

{308.} Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély;

Nem félek. A kürt harsogását,

A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom ...

Ám ez a strófa már egy új, esztétikai érdekű minőséget is belesodor a versbe: a "Nem félek" egyes szám első személyét, a költő személyes jelenlétét. A hatodik strófa zengő deklarációjának is belső támasza ez a személyesség:

... Nem sokaság, hanem

Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

A történelmi események zajlása Berzsenyi egyéni sorsának igen szomorú változásával esik egybe. 1804 második felében, esetleg 1805-ben a sömjéni birtokról Nikiára költözik. Az elválás szülőföldjétől, ifjúkorának élményekben gazdag, szép korszakát zárja le, s a búcsúzásról szóló versek egy félbeszakadt szerelem bánatáról is vallanak. Az új otthon sivárságával és gondjaival szinte száműzetési hely. Elszakítva a szeretett lénytől, az emlékekkel és költői ábrándokkal benépesített tájéktól, magányérzete és melankóliája, az elmúlás egyetemességének érzése erősödik meg benne. A történelmi események gyászos fordulata sem a konkrét valóság közvetlenségével válik nála költészetté, hanem mint az emberi magatartás válsága, lírává párolódó lemondás, az elmúlás érzésének rezignált elfogadása, megrendült hit az élet tovatűnő, tehát bizonytalan értékű örömeiben és a költészetben.

A korai szerelmi költeményeiben kedvelt jelenetezést most is gyakran alkalmazza, s a helyzetkép pontosságával adja meg a versek keretét. Korai költészetében ezek a sablonos jelenetek a spontán líraiság kerékkötőjévé váltak, szinte azt a hatást keltették, hogy az elképzelt jelenetekhez hozzáerőlködte az érzelmeket. Nem így a nagy elégiákban; ezek közül különösen a Búcsúzás Kemenes-Aljától és a Levéltöredék barátnémhoz a jelenetezést őszinte érzelemmel tölti meg. A szülőföldjétől búcsúzó költő ifjúsága eltűnt örömeinek idézésével zárja emlékké a kedves tájat, mely minden elmúlt és elszalasztott örömnek jelképévé válik. A Levéltöredék barátnémhoz tökélyre viszi ezt a formát. A vallomással felérő s csendes vallomásban folytatódó "Ne kérdezd, barátném!" egy olyan elégia intonációja, amelyben tökéletes egységet alkot a leíró önszemlélet, a tárgyiasabb ábrázolás s a mélyről felhullámzó mélabú.

A költemény egész hangszerelését meghatározza az élet konkrét képeit körüllengő rezignált hangulat, az elmúlás melankóliája. E hangulat azonban nem annyira a halálhoz közel álló ember rezignációja, sokkal inkább jellemző erre a hangulatra a címzett kedvestől való elszakadás fájdalma, az új környezetben jelentkező magány-érzés, s mindennek melankolikus tudomásulvétele. Ennek megfelelően nem az életet összegező filozófia, nem az öreges bölcselkedés a költemény jellemzője, hanem a hangulatiság. Nyelve is a nagy elégiaköltő erényeit csillogtatja: a nagyerejű ódai nyelvet teremtő Berzsenyi itt a személyesség, az intim hangulatok halk és finom stílusát nyújtja. Különö-{309.}sen az érdemel figyelmet, milyen érett nyelvi készlettel, milyen árnyalatos stiláris megoldásokkal fejezi ki Berzsenyi az önszemlélő személyességet, amelynek ekkor még meglehetősen gyérek líránkban az előzményei.

Leplembe burkolva könyökömre dűlök,

Kanócom pislogó lángjait szemlélem,

A képzelet égi álmába merűlök,

S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Vagy:

Az őszi bogárnak búsongó hangjai

Felköltik lelkemnek minden érzéseit ...

Berzsenyi mesterien szövi eggyé a konkrét képet és a lelki világot: az "őszi bogár" képét az "emlékezetnek repdező szárnyai" lebegtetik tovább a versben, a "bogár búsongó hangjai"-val pedig "éltem eltünt örömei" harmonizálnak. A vers formája (keresztrímes tizenkettősök, az utolsó strófában toldaléksorral) jól érzékelteti a hangulat rezignált, szemlélődő jellegét. Egyébként Berzsenyi 1803 és 1808 között változatosan alkalmazza a magyaros versalakokat, majd 1809-ben újra visszatér a klasszikus formákhoz és csak ritkán nyúl a rímes szerkezethez.

Berzsenyi ismert és kedvelt verstechnikája szerint zárul a költemény, összefoglalással, de most sem mondja ki versének rejtegetett lényegét, hanem jelképpé, végérvényesen igaz tétellé sűríti az egész verset átható hangulatot. Elmúlik minden öröm, minden boldogság visszavonhatatlanul, hirdeti egyre általánosabb érvénnyel (Barátomhoz, Az élet dele); a megsemmisülés örök törvényétől semmi sem óvja az embert. Erről szól egyik legszebb elégiája, A közelítő tél. Horváth János találó kifejezése szerint az elégia "negatív festéssel" indul, a természet tűnt díszeinek megidézése érzékelteti az elmúlást. De a "közelítő tél" képei egyre nyomasztóbban hatalmasodnak rá az elmúlt vígság és szépség emlékeire. Amikor pedig a költő (a harmadik strófában) mintegy summázza a múlt és jelen ellentétét, a természet képeiből átlendül a vers az életfilozófiába, a hangulati előkészítés és jelképes értelem funkciójába utalva az előzményeket. Az örök és mindenre kiterjedő elmúlás rezignált konstatálását a fájdalmas személyes vallomás követi: "Itt hágy szép tavaszom ..." Az elégikus személyességnek két záróstrófája tulajdonképpen csak legintimebb változata a versben az önkifejezésnek, mely a tájfestés erős hangulatiságától a rezignált bölcselkedésen át érik közvetlen vallomássá.

A tiszta lírává emelkedő csalódottságot és keserűséget megrendítő történelmi élmények ihletik, amelyekről elégiái (Barátimhoz, e címmel két darab) vallanak. Az első ("Én is éreztem ..." kezdetű) még közvetlenül kapcsolódik az átélt csalódáshoz, nem az események pontos számbavételével, nem is hazafias búsongással, hanem azzal a megrendítő tanulsággal, amit költészete számára nyújtott a nagy ódák keletkezésének történelmi jelentőségű időszaka. Berzsenyi itt nemcsak a szerelem és vidámság tüzes dalaitól búcsúzik, hanem a nagy célokat szolgáló, nagy eszmékért hevülő költészet szárnyalásától is; "A nap útján túl" csapongó "szilaj lélek" magasbatörő lendülete már csak szomorú emlék. Nemcsak a szerelmek és örömök tünékenységéről beszél, általánosabb és egyetemesebb érvényű megrendülésről vall:

{310.} Látja a Virtust letapodva nyögni,

Látja a Bűnnek koronás hatalmát,

Sokrates méregpoharát s Tibérnek

Trónusa mocskát;

Látja és keblét szomorún bezárja.

Nem szeret semmit, de nem is gyülölhet;

Szíve óhajt még, de üres vadonban

Hal ki nyögése.

A másik, azonos című versben ("Már-már félreteszem ..." kezdetű) levonja a reménytelen életérzés konzekvenciáját, nincs tárgy, sem vidám, sem nagyszerű, mely megszólaltatná lantját:

Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy,

Sem nagyság ragyogó nimbusza, sem Chloém

Andalgó szemein gerjedező hevem.

Az örökkévalóságra számító tudatossággal értékeli és zárja le most költészetét, szerencsére nem végleg, de mindenképpen egy korszak végén.