Új utakon (1808–1817)

"Több ízben történt, hogy hozzámenésemkor őtet az asztalnál dolgozva, s papirosok mellett találtam, mellyeket belépésemkor az asztal fiókba hidort, ugy azonban, hogy apró nyiredékek maradtak kivül. Midőn ez másodszor vagy harmadszor történt, s a nyiredékeken verstöredékecskéket találtam, azt mondám neki nyájasan, hogy valamely különös léleknek kell nála látogatásokat tenni, s kérdém tőle enyelegve, hogy talán versírással múlatja magát. Ő erre határozottan semmit sem felelt, s a beszélgetést tüstént más tárgyra forditá" – írja visszaemlékezéseiben Kis János. Némi szabódás után a költő bevallja, hogy "tréfából efféle bolondsággal múlatja magát", s átad három verset (A magyarokhoz, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás meg a matthissoni ihletésű A reggel), melyeket Kis nyomban továbbít Kazinczynak (1803). Kazinczy kitörő örömmel fogadja a három költeményt, Kis János útján üdvözletét és elismerését küldi, olvasmányokat ajánl, s elsősorban az ódaköltésre biztatja. Berzsenyi egyelőre nem válaszol; talán némi sértődöttség is van hallgatásában, mivel Kazinczy nem egyenesen hozzá intézte levelét; talán nem érezte magát eléggé felkészültnek, költeményeit eléggé csiszoltaknak és éretteknek ahhoz, hogy Kazinczynál közvetlenül jelentkezzék. Csak hat esztendővel később, 1808-tól kezdve kerülnek személyes kapcsolatba, amikor Kis János átadja a Sopronon átutazó Kazinczynak Berzsenyi verseinek gyűjteményét. Kazinczy vállalja a kiadás megszervezésének gondjait s megindítja a levelezést, mely Berzsenyi számára új korszakot nyit meg, magányos és szomorú életének legszebb korszakát. Meghatottsággal elegy zavarral fogadja a mindenkinél jobban tisztelt írótárs közeledését, majd rátalálva a magáról beszélés örömére, félszegsége lassan feloldódik.

{311.} Berzsenyi verselő-kedve megsokszorozódott a baráti figyelem légkörében, 1809-ben váratlanul sok verset ír. A költemények többnyire Kazinczyhoz szólnak, a mesterét szerényen követő tanítvány hódolatát fejezik ki (Ajánlás, 1808; A múzsához, A szonetthez, Kazinczy Ferenchez ... Hol vagy te, Széphalom). Feltűnik Kazinczy klasszicizmusának hatása e versekben: a zsúfolt mitológiai apparátus, a finomkodó költészeti világot idézgető képrendszer, mely elüt korábbi verseinek erővel telített antik elemeitől. Berzsenyi átveszi Kazinczy erkölcsi ideáljait is, korábbi eszméit és a századforduló éveinek közhangulatát hozza összhangba velük. A "Virtus" magasztalása, a szellemi értékek tökéletességének és teljességének hirdetése az esetleges és változó történelmi-társadalmi jelenségekkel szemben: a klasszicizmus erkölcsi tökéletesség-ideáljával hangzanak egybe (Gróf Festetics Lászlóhoz, Orczy árnyékához, A jámborság és középszer).

A klasszicizmus erkölcsi eszméinél jelentősebb volt az a hatás, amely a Kazinczyval váltott levelezés révén a felvilágosodás közelébe vonta Berzsenyit. Ismét kapcsolatba került azzal az eszmevilággal, melyről csak felületes könyvélmények tájékoztathatták. Most megpróbálta valóban világnézetévé tenni, elhagyva korábban igaznak vélt elveit. Először csak a Széphalom–Nikla között járó levelekben indul meg az óvatos közeledés, egyelőre inkább abból az azonosulási vágyból, hogy a mindenek felett becsült nagy férfi eszméihez igazodjék, s méltó lehessen barátságára. Berzeviczy kozmopolita társadalmi haladáseszményéről szólva még a nemesi-rendi konzervatív felfogás jegyében tiltakozik. Nyolc hónappal később egy újabb levélben már kissé szégyenkezik konzervatív gondolkodása miatt, s Kazinczyt kéri, segítsen neki eligazodni a világnézeti problémákban: "Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése: kérlek tehát, esmértesd meg vélem e részben is gondolkozásodat, hogy a józanság princípiumainak mívelésében is követőd lehessek." A következő esztendőkben végigéli a világnézeti és költői útkeresés dilemmáit, a jelleméből folyó magas igényességgel önmagával szemben.

"Én nem tudok szabadulni azon nevetséges bolondságtól, mely engem szüntelen arra ösztönöz, hogy használjak és tanítsak" – írja s költészetét ennek a célnak szolgálatában akarja továbbfejleszteni új utakon, új formai keretben. A példa és minta persze Kazinczy, kinek episztolái nemes versengésre ösztönzik. Úgy találja, hogy ebben a műfajban a használni akarás jegyében együvé olvasztható költészetének eleddig két külön futó ága; úgy látja, hogy itt "az óda felsége, a szelídebb poézis könnyűsége és gráciája a legkedvesebb harmóniával vagynak öszvepárosítva". E két irány a saját költői munkásságában nemcsak külön-külön, hanem egymásnak ellentmondó eszmei alapon keletkezett: a "szelídebb poézis" lírai magaslatait csak akkor éri el, amikor az ódákban magasztalt eszméktől és céloktól történelmi kényszerre el kell fordulnia; s az idilli könnyedség nála mindig a "procul negotiis" keserűségét hordozta. Berzsenyinek nemcsak formai újdonság volt a verses levél (hisz Horatius episztoláit jól ismerte), hanem újfajta költői magatartás lehetőségeit is látta benne.

Az első költői levelet 1809-ben írta Kazinczy Ferenchez. Ebben a felvilágosodott költők hivatástudatával hirdeti az ész, a tudományok művelésének szükségét, mely az erény, a nemzeti nyelv és szokások ápolásának követelésé-{312.}vel együtt hangzik fel. De amíg régebben a felvilágosodásból átvett gondolatok a nemesi világkép kereteiben halványodtak el, most épp fordítva: a régebben vallott eszmék az új világnézet magasabbrendű igazságaival válnak valóban korszerűvé és jelentőssé. Az erény, a nemzeti nyelv és szokások ápolása az ész, a tudomány művelésének parancsával együtt szólal meg, a felvilágosodott költők felelősségtudatára valló erővel:

Az ész minden! s ebből foly minden jó,

Nincs e nélkül virtus, sem semmi boldogság.

Azért becsűli minden józan nép

Az ész szövétnekét gyújtó Minervát

S annak minden munkás tolmácsait;

Azért formálja a saját nyelvet,

Azért avatja azt Pallas szentségébe:

Mert a nélkül remélni sem meri,

Hogy a józanság istenibb szavát

Az elbutult község megfoghassa.

Berzsenyi az újfajta költői magatartásnak és az új formának inkább csak lehetőségeit érzi, a megvalósítás útjait kevésbé. Stílus-bizonytalanság jellemző erre az első költői levelére: az értekező-társalgó hang, a komor és dísztelen pátosz, a gúny és a harag kifejezéseit kissé egyenetlenül váltogatja benne. Pedig Kazinczy eleganciájához méregette szavait, mint kísérő-levelében bevallja. Később elméletben is megfogalmazta kételyeit: nem tudta eldönteni, hogy az "elmésség" vagy a "komoly pathos" hangja illik-e inkább az episztolához. Műveletlenségének érzése is bántotta: "Neked sajátod a nagyvilág nyelve" – írta az episztolában Kazinczynak.

Az episztola-írásban elbizonytalanodva ellankad alkotói kedve, ritkán ír és nehezen; megpróbál visszatérni a számára otthonosabb költői világba, az ódaköltéshez. Csakhogy az ódák hangját már nem lehet úgy megszólaltatni, mint 1805–1807-ben, s Berzsenyi egyre tudatosabban éli át az ódákat ihlető eszmék tartalmatlanná és időszerűtlenné válását. Ódái most nem országos érdekű eseményekről szólnak, hanem személyekhez írott versek, nemzetet mozgósító eszmék nélkül. De még ebben a körben sem folytathatja régebbi alkalmi költeményeinek hagyományait, osztálya történelmi nimbusza odaveszett Győrnél, a bukás árnyéka rávetődik egyes személyiségeire is. A Wesselényi hamvaihoz, a Báró Prónay Sándorhoz vagy a Teleki Lászlóhoz címzett ódák hatásos versek ugyan, de maga a költő is elégedetlen velük.

A "lyrica Muzsától" ebben a nyugtalan, útkereső időszakaszban egyetlen időtálló ajándékot kapott: 1810-ben készült el többszöri átdolgozás után A magyarokhoz (Romlásnak indult. ..) végleges formája. A korszerűtlenné való rendi gondolatok keretéből kinőve itt emelkedik nemzeti és egyetemes jelentőségre a hazafiúi szenvedély, de ez a felemelkedés már eszmei tisztulás, új világnézeti tájékozódás s nem utolsósorban a kivételes költői erő eredménye. Tragikus pátoszát a történelmi igazság szentesíti, a nemzeti önvád és pusztulás nagyerejű képeiben összegeződött korábbi nemesi eszméinek és hazafias ideáljainak végső tarthatatlansága. A többszörös átdolgozás lassú folyamatában válik ódája korszerűvé és maradandóvá. (Nem indokolatlan {313.} az a feltevés, hogy a vers első változata a legkorábbi próbálkozások közül való, harcos és egyöntetű nemesi világképével elüt a felvilágosodás hatását sejtető Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, A tizennyolcadik század című ódáktól.) Ítéletet tart ebben az első változatban "Zápolya öldöklő századja", Bethlen és Rákóczi "vérengző haragja" fölött, a "vallástalanság rút szüleményeit", a fegyverforgató hazafiság, a harcos erények elfajulását siratja, s amit a módizásról, elpuhultságról mond, pontosan egybehangzik mindazzal, amit Orczy "városi" romlottságként kárhoztatott. Az Orczy eszméivel rokon gondolatsort már a második változatból is elhagyta, az egyetemesebb jelentésű mondanivaló kifejezésére törekszik már itt is, s még inkább a harmadik kidolgozásban. Átírással, rövidítéssel és szerkezeti átcsoportosítással egyre erőteljesebben hangsúlyozza az általánosan érvényes eszméket. Rákóczi "vérengző haragja" helyett a visszavonás bűnét ostorozza, s ha a "spártai férfikar" hanyatlásáról ír, óhatatlanul jelene történelmi kudarcára is utalnak sorai. Az egyetemesség igényével elhangzó mondanivaló kibontakozásához új nézőpontok, új ideák kellettek, melyek csak most, a harmadik és végső fogalmazás idején hatottak rá átalakító erővel. A századforduló eszmevilágának erkölcs-központú értékrendszerében Berzsenyi intelme most kap igazi jelentőséget, de csakis ebben a sallangtalan, nemesi aktualitásoktól megszabadított fogalmazásban. Elhagyja a gvadányias–orczyas eszméket mind, csupán a nyelv védelmének új korszerűséggel telt programját hirdeti hangsúlyosan. Az erkölcs hanyatlása, a "nemzeti bélyeg" megtagadása a nemesi eszmék kiegészítő magyarázata nélkül az egyetemes elmúlást idézi.

Noha a gondolat leverőbb, mint bármely eddigi kidolgozásban, mégis így tartozik leginkább nagy hazafias verseink körébe és így csatlakozik Berzsenyi nagy ódáihoz. Mert ez a pesszimizmus reális és történelmileg indokolt, végletességében is korának és osztályának reménytelenségéről szóló tanúbizonyság. De ez már ítélet és nemzeti önvád, nem nagy tettekre mozgósító parancs; s egyszersmind válasz a költői magatartás és stíluskeresés dilemmájára. Ebben a korban a régi öntudattal, s a régi eszmék hirdetésével a nemzethez szólni ezen az ódai szinten nem lehet. Berzsenyi teljes mélységében éli át a problémát, s most is, mint mindig, a teljesség igényével próbál kialakítani egy újfajta írói magatartást, új alkotói módszerekkel. A korábbi nagy ódákhoz képest, lírája belső változásaival összhangban a forma és a stílus egyszerűsödését figyelhetjük meg verseiben. Megritkulnak a mitológiai hivatkozások, nyelvhasználata közelebb kerül az élő nyelvhez.

"Verseket most tőlem ne várj, mert most szünet nélkül tanulok" – írja 1811-ben Kazinczynak. Plutarkhoszt és Platónt olvassa, Montesquieu és Montaigne véleményét idézgeti. Hatással volt rá Engel Der Philosoph für die Welt című munkája is, ennek a műnek a felvilágosodással egybehangzó nézetei episztoláiban is megszólalnak; fordított is tőle: A tudományok és A pók című prózatöredék Engel nyomán készült. Berzsenyi eseménytelen életében 1810–14 különben is mozgalmas időszakasz, sok gonddal, bajjal, de örömökkel is. 1811-ben, a nyelvjárások és irodalmi provincializmusok kérdésében szólalkozik össze először komolyabban Kazinczyval. Egyelőre következmények nélkül. A pesti utazás, találkozása Kazinczy barátaival sem hagy benne kedvező benyomásokat. A pesti írókat meglepte Berzsenyi vidékies külseje és viselkedése. Szemere Pál leírásából tudjuk, hogy Bihari {314.} cigánymuzsikája kedvéért otthagyta a tiszteletére összegyűlt társaságot, s amikor a búcsúzásnál megkérdezték, mikor látják egymást, állítólag azt felelte, hogy levelekből látja egymást igazán az ember. Családi és anyagi bajok is keserítik, leginkább talán az, hogy az 1811. évi pénzdevalvációban megkárosodva le kellett mondania arról, hogy elköltözzék Somogyból, "számkivetésének helyéről". Kárpótlásként és kiegyenlítésül ezek az évek hozzák meg költői sikereit. 1813-ban megjelenik verseskötete, sok bosszankodás után, tudta nélkül tett javításokkal, de a könyv elkel, s barátai már a második kiadás tervét szövik. Kazinczy révén megnő ismeretségi köre, már nemcsak Széphalomra küldözgeti verseit. A Mondolatban őt is megtámadják, de ez még nem érinti érzékenyebben. Új meg új próbálkozásokba fogva, féleredményekkel ugyan, de továbbhalad a világnézeti és költészeti átalakulás nehéz útján.

Ebben a nyugtalan, útkereső időszakaszban két új műfajjal is kísérletezik; jellemző, hogy mind a kettőben csak töredéket alkot. 1812-ben kezdi írni vallástörténeti tanulmányát A pogány Religiók Eredete és Harmóniája címmel, Volney Les ruines című könyve nyomán. Ebben a vallások keletkezését a deizmus elvei szerint magyarázza. Úgy fogja fel, mint az emberrel veleszületett ideát, mint józan okosságot, szükséges voltát pedig a tudományok tekintélyének hiányából vezeti le. A vallás tehát a tudományok szolgálatában állott, majd teljességgel fölébe kerekedett a tudásnak és az emberi józanságnak, s "örökös princípiumává tette az okosságnak üldözését". Deduktív történeti módszerrel tárgyalja az egyes vallások kialakulását, a kereszténység keletkezésének taglalásánál azonban félbeszakad a mű. Ahogy leveleiben írja, nem akarta "szent religiónkat illetni", s hivatkozik arra is, hogy a cenzúra úgysem engedélyezné kiadását.

1814-ben jelenik meg az Erdélyi Muzeumban a pályázati felhívás történeti tárgyú szomorújátékra. Berzsenyi belefog egy drámába, mely István és a lázadó Kupa küzdelméről szól (Kupa támadása). István a fejlettebb társadalmi rend és a kultúra érdekében vállalja a vérontást is, idegen csapatok segítségével; a másik oldalon viszont az ősi szabadság és a nemzeti jogok követelése hangzik fel. Berzsenyi állásfoglalása nem egészen egyértelmű, s mint vallástörténeti értekezésében, itt is lemond a kérdések következetes kifejtéséről. "Későn vettem észre, hogy itt a religióról és országlásról kell szólani, melyekről okosat mondani keserves. Bánom, hogy belekaptam" – írja Kazinczynak 1816-ban s hamarosan abba is hagyja az írást.

A világnézeti útkeresés eredményeiről nemcsak e töredék-írások tanuskodnak, hanem sokkal inkább költői művei. A Napoleonhoz (1814) címzett vers dísztelen, csaknem tárgyilagos stílusával az episztolaírás problémáit idézi: itt sem akarta a "komoly igazságot cifra ruhába öltöztetni". S most valóban "komoly igazságot", történelmi ítéletet hirdet a "szent emberiség" nevében. Napóleonra hárítja a történelmi felelősséget a népek szent ügyéért, s az egész emberiség sorsának elárulásával vádolja. A magasrendű költői felelősségtudat pátosza hat stílusának sallangtalan egyszerűségében. A másik epigramma, a Báró Wesselényi Miklós képe inkább ódáihoz áll közelebb. Az ifjabb Wesselényi 1814-ben meglátogatta Berzsenyit; a költő a maga erkölcsi-hazafiúi eszményét látja megtestesülve benne, azt az eszményt, melyet személyhez szóló ódáiban csak tanítva-feddve állíthatott a címben {315.} dicsért főrangú vershősök elé. Ezért most elragadtatott elismerés hevíti át a verset, s a szigorú szerkezetű, gondosan felépített epigramma megtelik ódai pátosszal és romantikus képekkel. "Mint az egekbe merült Aetnának az alja virányos" – ilyen ódába kívánkozó nagylendületű képpel kezdi a verset. A hatás fokozódik a zárósor történelmi jóslatot sugalló intésében, mely ismét az egyetemesebb jelentőség felé szélesíti a mondanivalót: "Erdély!: mennyköveid forrnak bent, esküszöm, áldozz!" A Napoleonhoz írott epigramma méltó párja: ott az egyéni bűn felett ítélkezik az általános történelmi igazság nevében; itt az egyéni érdem felett utal a nemzeti közösség magasabbrendű céljaira.

Az élet végső kérdésein töprengő versei most nagyobb biztonságot és derűsebb tanulságokat tükröznek. Az Életfilozófia című költeménye az egyetlen, mely a sorssal való megbékélésnek nemcsak a tételét hirdeti, hanem a rezignáción átdereng a derű is. A temetőben az emberi élet egységes folyamatához kapcsolja a halál gondolatát; a halállal való sztoikus szembenézést hirdeti, ami az életnek emberi méltósággal való elviselésére képesít. Az ódaiságnak valami fátyolozottabb, lágyabb változata ez a költemény.

Legjelentősebb költői alkotásai e korszakból az 1815 körül keletkezett episztolák, melyek pontos képet adnak arról, meddig jutott el világnézetének újjáalakításában, s megvilágítják azt is, hogy a múlt eszmei örökségén akkor sem tudott egészen túlemelkedni. A Barátnémhoz címzett költői levél szubjektív mondanivalójával és szomorú hangulatvilágával még elégiáihoz áll közel. A Vandal bölcsesség című episztolája viszont már társadalmi problémát fejteget. Arról az alapvető történelmi és világnézeti kérdésről szól, mellyel a századforduló gondolkodóinak s a romantika jegyében felvirágzó irodalomnak szembe kellett néznie: mi a tudomány haszna, mennyit ér az ész hatalma, ha társadalmi katasztrófákhoz vezet; mi menthető át mégis mindabból, amit a felvilágosodás igaznak és érvényesnek hirdetett? Berzsenyi egyértelmű igenléssel szól a tudományok igaza mellett – s egyértelmű elutasítással az erőszakról, a forradalmi erőszakról is. Történelmi példáinak sorozatával azt akarja bizonyítani, hogy az erőszak a józanság, az ész ellenében pusztított. A törvényszerűségek keresésében és védelmében, a vitatkozva meggyőzés és tanítás szándékában talán ez az episztola a "legepisztolaibb" az összes költői levelek közül. Mindenesetre a legdísztelenebb is, eszméjét csupán az igazság szenvedélyének erejével akarja hatásossá tenni. Itt már nem akarja utánozni a Horatius–Kazinczy-féle elegáns és "elmés" stílust s lemond a nagyerejű ódai képekről is. "Valóban, nehéz a komoly igazságot cifra ruhába öltöztetni, csak úgy akar és szeret ő mindenkor megjelenni, mint a mezitlábos Cato a világ trónusán" – írta még 1812-ben; s episztoláiban többnyire ezt a stíluseszményt követi.

A Dukai Takács Judithoz címzett episztola is társadalmi érdekű problémát fejteget, racionalista józansággal és a közösségi költő mindenkihez szóló igényével. Önmaga felett is ítélkezik s régebben vallott nézeteivel szemben most a nők művelésének fontosságát hirdeti, Bessenyei és Kármán kulturális programjának szellemében. Magasztalja a költőnő-rokon nemes bátorságát és törekvéseit, de aztán a végső tanulságban arról beszél, hogy a költészet-adta mélység és magasság megismerésének végletes örömeinél több az okos, minden küzdelemtől mentes nyugalom.

{316.} Mintegy folytatása e versnek a Vitkovics Mihályhoz írott költői levél (1815). Osztálya ébredő lelkiismeretének és önvádjának ad hangot, s a verejtékező munkából elvett javak keserűségéről beszél. Hosszú magányossága után megértő barátokra, cselekvőbb, vidámabb életformára vágyódik:

Rendeltetésünk nem magános élet

S örök komolyság és elmélkedés,

Hanem barátság és társalkodás.

S nem a világi jókat megtagadni,

De józan ésszel vélek élni tudni

A bölcseségnek titka és jele.

De végül ez a felismerés is "bölcs" tanulságba torkollik, mely a megelégedés örömét hirdeti.

Legjelentősebb episztoláját a versei kiadását elősegítő kispapokhoz, A pesti magyar társasághoz írta. Az ész dicsérete most hitvallásként hangzik:

Az ész az isten, mely minket vezet,

Az ő szavára minden meghajul,

Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,

S örök helyéből a tenger kikél;

Ez alkot minden szépet és dicsőt,

Az egyes embert, mint a milliókat,

Ez áldja s égi boldogságra inti.

Beleszövi a versbe vallástörténeti tanulmányának tételét is: (az emberiség minden bűne az ostobaságból eredt), s a vakbuzgóságot és a vallási viszályokat kárhoztatva most már nem kíméli a kereszténységet sem. Hitet tesz a "minden népeket" egyesítő ráció győzelme mellett, s "Delphi égi kincseinek" terjesztését jelöli meg követendő programul, – ő azonban csak idillikus alkotásaival akar részt venni a küzdelemben.

Berzsenyi a kor nagy kulturális küzdelmeiben, a nyelvújítási harcban magára maradt. Költészetét mindkét félről érte bírálat, ő pedig tudatosan különítette el magát mindkét tábortól. Kölcseyék támadása igen érzékenyen érintette, s ennek verseiben is nyoma van. A Döbrentei Gáborhoz címzett episztolában arról beszél, hogy ha írását nem értheti meg mindenki, csak a kiválasztott keveseknek, barátainak akar tetszeni. Az írói kudarc érzése és magányosságának tudata egyre erősebben gyökeret ver benne; elveszi kedvét az episztolaírástól. "Oh elvadulnak a komoly szemektől Áon mosolygó gyönge szűzei" – panaszolja Helmeczi Mihályhoz írott episztolájában.

A költői levelek a felvilágosodásra tekintő Berzsenyi arcát mutatják meg az utókornak. Vitathatatlan, hogy ezek a költemények nemcsak tartalmi gazdagodást, hanem eszmei emelkedést is jelentenek pályáján. Ezekben a versekben néz szembe a költő az emberi haladás korszerű gondolataival. Ám a progresszív eszmék felé fordulás nem eredményez automatikusan művészi emelkedést. A felvilágosodott episztolák művészi ereje, költői gazdagsága nem szárnyalja túl a korábbi korszak ódáit és elégiáit. Nemcsak azért, mert az episztola puritánabb, dísztelenebb műfaj, mint az elé-{317.}gia vagy az óda. Inkább arról beszélhetünk, hogy az ódák és elégiák háttere sokkal szélesebb és mélyebb volt Berzsenyiben, mint a jóformán csak gondolati élményként kapott felvilágosodásé; továbbá a gondolati költészet lehetőségeit keresve Berzsenyi sokkal gyérebb hazai hagyományra figyelhetett, mint a lírai nemekben.

1817-ben Berzsenyi részt vesz a Keszthelyen rendezett Helikoni ünnepélyeken, ahová Kazinczyt nem hívták meg. Berzsenyit meghatja Festetics főúri bőkezűsége és elismerése, igen lelkesen számol be az eseményekről a sértődött Kazinczynak. "Nem illesz Keszthelyre. Én sem. De annyira tisztelem a jót, akármi színben legyen az öltöztetve, hogy én Neked is alig merém ezt kimondani." A Helikoni ünnepélyek ihlették a Himnusz Keszthely isteneihez című ódáját. Már nem akar a világ nagy történelmi eseményeinek dalnoka lenni, megtér a "szelídebb égiek" nyájas költészeti világához. Vallástörténeti tanulmányainak és episztoláinak történeti áttekintésében az ész diadalát hirdette a vadság és sötétség fölött, most – Schiller nyomán – a költészet elsőségét fejtegeti. A Barátaimhoz (Engem is üldöz ...) címzett verse leplezetlenül mutatja, hogy a személyét ért támadásokat nem tudta úgy tekinteni, mint a kor kulturális küzdelmeinek részét. A közösségi feladatoktól elszakadva kiszolgáltatta magát végletességre hajlamos indulatainak. S már most "halottas énekét" harsogja, lemondva az egyéniségéhez és tehetségéhez méltó nagy költői feladatokról. Az történt vele, amit maga megjövendölt még 1812-ben: "Én mindent meg szoktam próbálni, s gyakran sokat vesztek, vagy látszom vesztni; mert hiszen mit veszthet az, aki tudja, hogy ma vagy holnap magát is el fogja veszteni?"