Realizmus és népiesség a romantikában

A romantika térhódításával egyidejűleg bontakozik ki és teremti meg első remekműveit a kritikai realizmus, melyet főként a széles társadalomrajz, a lélektani elemzés s a fennálló társadalom mélyreható bírálata jellemez. Romantika és realizmus nem mindig állanak szöges ellentétben egymással, irányzataik gyakran, áthatják egymást, módszereik keverednek, Stendhal (1783–1842) például a romantika védelmezőjeként lép fel, de ő romantikán a korszerű irodalmat érti, s az eladdig ismeretlen pontosságú lélekrajz és a társadalmi erőviszonyok hiteles ábrázolása, a sallangtalan, elemző stílus műveit a realizmus kategóriájába sorolja. A reformkor még nem ismerte, hazájában is csak a század második felében kezdték értékelni. Balzac (1799–1850), aki az Emberi színjáték regénysorozatában a pénzre és hatalmi harcra épült francia társadalom totális képét adta, és akit a kritikai realizmus mintaképének szokás tekinteni, maga sem vetette meg a cselekménybonyolítás romantikus fogásait. Őróla már tudomást szerezhetett a korabeli magyar közönség: Grandet Eugénia című regényét Jakab István már 1843-ban lefordította. A realista alapfelfogást érzelmes-romantikus elemek színezik Dickens (1812–1870) műveiben is, melyek a társadalombírálat hangját realisztikus jelenetekben és romantikus meseszövéssel, maró iróniával és érzelmes részvéttel szólaltatták meg. Petőfi nagy elismeréssel nyilatkozott róla, és népszerű volt a magyar olvasóközönség körében is; erről három nagy művének egymást követő korai fordítása tanúskodik (Martin Chuzzlewit, 1842; Twist Oliver, 1843; Karácsonyi ének, 1846). Vázlatszerű, könnyed, humoros irodalmi rajzaival az életkép műfajának kialakulására hatott. A realista szemlélet és ábrázolás elemei, különösen a negyvenes években, gyakran feltűnnek a magyar romantikus irodalomban is, s vannak művek, amelyekben uralkodóvá válnak. Ilyenek elsősorban Eötvös társadalombíráló, irányzatos regényei, egyes szatírák stb. Illyés Gyula, szellemes hasonlattal, Petőfi némely epikus költeménye (pl. A táblabíró) és a nagy orosz realisták (Gogol, Goncsarov) között lát "titkos hajszálcsövesség"-et, természetesen anélkül, hogy közvetlen hatásra gondolna. (Hasonló vonásokat a magyar és az orosz irodalom realizmusa között Gyulai Pál már a múlt században észrevett.) A romantikus kor magyar irodalmának realista színezete általában hazai fejlemény, a társadalombírálat igénye hozta létre.

A realizmus tendenciáival összefonódva különleges szerepet tölt be a reformkori magyar irodalom, arculatának kialakításában az irodalmi népiesség. Az elnevezés, amelyet Horváth János kiváló monográfiája honosított meg, némileg félrevezető. A népiesség ugyanis nem pusztán irodalmi jelenség, hanem a nép (a parasztság) társadalmi súlyának, növekvő politikai szerepének irodalmi {372.} vetülete. Jelentkezése a felvilágosodás és a nyelvújítás korában, kibontakozása a reformkorban elválaszthatatlan a polgári nemzettudat kialakulásának történelmi folyamatától. Esztétikai értékét a mögötte rejlő nemzet-értelmezés haladó, illetve korlátozott volta szabja meg. A magyar nemzettudat kialakulásának jellemző sajátossága, hogy benne a parasztinak nagy szerep jutott. A polgári átalakulás vezető ereje, a feudális kötöttségű nemesség, függetlenségi törekvéseiben a 18. század végétől kezdve nemzeti jellegének hangsúlyozása végett is a nép (parasztság) kultúrájához, művészetéhez fordult. Eleinte ez még nem volt politikai jellegű érdeklődés, és ha hozott is esztétikai eredményeket (Dugonics szó- és kifejezéskészlete, népi táj és élet egyes elemeinek irodalmi megjelenítése Orczynál, Kisfaludy Sándornál stb.), patriarkális, provinciális elemei voltak túlnyomóak. Éppen ezért a felvilágosodás kimagasló írói, mint Kazinczy, s kezdetben Kölcsey, fenntartásokkal fogadták. Csokonai és Fazekas kísérelte meg – klasszikus eredménnyel – a népiesség összekapcsolását a társadalmi haladás felvilágosodott szellemével. A 19. század harmadik évtizedében a népiességnek új szakasza kezdődött. A korábbi spontán törekvést kiegészítette a romantikának a népmese iránti érdeklődése. A romantika ebben a műfajban a fantázia korlátlanságának világát csodálta. Ez a romantikus népiesség nálunk főleg Vörösmarty epikájának tündéries alkotásaiban érvényesült. Erős hatása mutatkozik nálunk Herder munkásságának is, aki a népköltészetet a régivel és a nemzeti esztétikum karakterével kötötte össze. A népdalok felfedezése, gyűjtése e korban világjelenség; a szerb népi énekeket olyan írók mutatják be Európának, mint Goethe, Mérimée. Velük egyidőben Kölcsey a magyar népdal "tónját" igyekszik, fáradságos munkával, elsajátítani; Nemzeti hagyományok című tanulmányában a népiesség irodalmi szerepének elméletét dolgozza ki, irodalmunk tartalmi és esztétikai megújulásának, kifejlesztendő nemzeti karakterének alapját és forrását a népi hagyományban jelölve meg. ("A való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni.")

A népdalírásnak kétféle elmélete és költői gyakorlata alakult ki ekkor. Kölcsey a parasztdal szellemét, szerkezetét, belső formáit "találgatta", hogy a maga érzéseit, mondanivalóját, a népdal esztétikai inspirációja szerint önthesse formába. Kisfaludy Károly nem a követni-akarás, hanem a jóindulatú leereszkedés gesztusával közeledett a népköltészethez: nem tanulni akart tőle, inkább tanítani akarta, nem a műköltészetet kívánta a népivel megtermékenyíteni, hanem a műköltői magatartás alkalmazásával szerette volna a népdalt megnemesíteni. Kölcsey gyakorlatát elméletileg Bajza, Kisfaludy Károly népdalfelfogását Toldy Ferenc támogatta. Vörösmarty mindkét módszerrel élt: egyaránt írt népies helyzetdalokat és népi hangon megszólaló, személyes mondanivalójú műköltői szerzeményeket. Az irodalmi népiesség elbeszélő költészetünket is megtermékenyítette. Dugonics a régit a paraszti visszavetítésével kísérelte meg rekonstruálni, s nyomában mind nagyobb érdeklődés támadt fel a régiség s a populáris ízlés, a krónikás- és ponyvairodalom hagyományai iránt. Ennek az inspirációnak legmagasabbrendű kifejezései a Csongor és Tünde és a Toldi. Behatolt a népiesség a prózába is (alföldi alakok, jelenetek), a német romantikus drámák haramiái nálunk betyárrá változtak át, a színművekben népdalbetéteket kezdtek énekelni, s a Peleskei nótáriussal a Hortobágy atmoszférája a színpadon is megelevenedett. {373.} A Kisfaludy Társaság 1841-ben kitűzött pályatételének címe – Mit értünk nemzetiség és népiesség (Volkstümlichkeit) alatt a költészetben? – azt mutatja, milyen erősen foglalkoztatta e kor íróit a népi és nemzeti összefüggése. A kérdésre azonban nem a beérkezett pályaművek adták meg a leghelyesebb választ, hanem a bírálóbizottság tagjának, Szontagh Gusztávnak véleménye, mely az irodalmi népiességet a magyar társadalom politikai fejlődésével, a nemzetfogalom szélesedésével állította párhuzamba. Találó megállapítása szerint Kisfaludy Sándor számára a nemzetet csak a nemesség jelentette, öccse Károly már a népet is beleértette e fogalomba, Vörösmarty az egész nemzetet tartotta számon, "Krizát végre a democratiai állásponton találjuk; ő már felszabadító népevangéliumáról szól, hogy a szegény magyar parasztgyereknek is legyen hazája". Erdélyi János tanulmányaiban az az újszerű, hogy a népköltészetben az egyetemes "legtisztábban emberinek" jelenlétét hangsúlyozta, és nemcsak mint a nemzeti formák letéteményesét elemezte mindenkinél behatóbban, hanem gazdag tematikájának, valóság-szemléletének, "átlátszó tiszta nemes előadásának" tanulságait mint a realizmus elméleti alapját igyekezett beilleszteni esztétikai rendszerébe. A romantikus eszményítéssel szemben a népköltészetre hivatkozott: "szeretnők látni ... miképpen fogják besorolhatni esztétikájuk és a költészet körébe a nép költészetét azok, kik az idealizmus vallói ..." S eljutott a következtetésig: "Tanulni a népet, az életet, beállni e tengerbe ... ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége ... Tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz aki őt hallgassa." Erdélyi János elmélete és népdalköltészete már Petőfi felfogásának és gyakorlatának közvetlen előzménye. A János vitézben és Arany Toldijában a nép már megszűnt "paraszt" lenni, nemzetté vált. Arról, hogy Petőfi hogyan értelmezte a népiesség történelmi szerepét irodalomban és politikában, a legvilágosabban Aranyhoz írt levelének program-adó szavai tanúskodnak: "A népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek."