Zene és képzőművészet
A romantika mint korszakmeghatározó, általános művészeti irányzat természetesen nemcsak az irodalmat hatotta át. A 19. század a romantikus zene és művészet százada Európában és nálunk egyaránt. Sajátos vonása a romantikának, hogy a különböző kifejezési módok és műfajok összeolvasztására, a romantikus életérzésnek valamiféle általános művészi kifejezésére törekedett ("Gesamtkunst" – Wagner elnevezése szerint). A költői és a zenei mondanivaló egyesítésének igénye érvényesül Berlioz és Liszt programzenéjében is. A romantikának nemzeti formára való törekvését a zenében Chopin és Liszt valósította meg. Liszt pályafutása buzdító példa a reformkori magyar írók és művészek számára. A nemzeti zene megteremtésére irányuló szándék jellemzi a korszak dalszerzőit (Rózsavölgyi Márk, Egressy Béni) és a lassan kibontakozó magyar operairodalmat. Az első magyar daljáték Ruzicska {374.} József: Béla futása (1822). A nemzeti opera első sikerei Erkel Ferenc nevéhez fűződnek. Hunyadi László című operáját, mely Tóth Lőrinc drámája alapján készült, 1844-ben mutatták be. Egyidejűleg tért hódítottak a hazai színpadon a külföldi romantikus operaszerzők (Rossini, Bellini, Donizetti, Weber, Meyerbeer, Verdi) alkotásai. Népies zene és irodalom találkoztak a negyvenes évek népszínműveiben. Mint a Nemzeti Színház zeneigazgatója és zenekritikus nagy mértékben elősegítette reformkori zenekultúránk kifejlődését Mátray (Rothkrepf) Gábor, a Regélő és a Honművész szerkesztője. A képzőművészetekben a fejlődés csak lassan indult meg nálunk. A 19. század első felében még a klasszicizmus az építészet uralkodó stílusa, és csak a negyvenes évek végén jelennek meg itt-ott a romantikára jellemző neogótikus motívumok. A magyar klasszicista építészet nemcsak sikerült művészi alkotásokat hozott létre, Pesten éppúgy, mint vidéken, hanem nagyszabású középületek alkotásával a nemzeti öntudatot is hatásosan erősítette. Legnagyobb képviselői a bécsi eredetű, de magyarrá lett Pollack Mihály (1773–1855), akinek a nemzet életerejét és méltóságát kifejező alkotásai a Nemzeti Múzeum és a régi Vigadó; az első pesti szépészeti bizottság építészvezetőjének fia, Hild József (1789–1867), aki főleg az 1838. évi árvíz után játszott nagy szerepet az újjáépítésben. Szobrászatunk is a klasszicizmus szellemében kezd kibontakozni. Ferenczy István (1792–1856) Itáliában tanult a klasszicizmus mestereitől (Canova, Thorwaldsen) és még ott készítette el két nagy művét (Csokonai mellszobra és a Pásztorlányka). Itthon Vörösmarty és a magyar írók támogatták nagyszabású tervét (Mátyás király emlékműve), melyet Széchenyi nagyzolónak tartott; a terv végül is nem valósult meg. Ferenczy István műve Kisfaludy Károly és Kölcsey emlékszobra; a költségeket társadalmi gyűjtésből fedezték. A romantikus festészet éles színellentétekre, gazdag koloritra, tematikában a szenvedélyes és megrázó mozzanatok ábrázolására törekedett (Géricault, Delacroix) és alkalmas volt forradalmi eszmények kifejezésére is; kedvelte a történelmi témákat, később a müncheni iskola (Piloty) munkásságában a romantikus múltidézés teátrális ábrázolásba merevedett. A magyar festészet a 19. század első felében a klasszicizmus és a romantika közti átmenetet mutatja. A megrendelők elsősorban arcképeket várnak a festőktől; nagyarányú történelmi kompozíciókra csak az 1850 utáni időszakban kerül sor. A kor reprezentatív művésze Barabás Miklós (1810–1898), megfestette a kor csaknem minden jelentős közszereplőjét. Életképei az irodalmi életkép műfajával állíthatók párhuzamba; az egyikhez (Cigánykaraván) Petőfi írt verset. Nagyobb mértékben mutat romantikus vonásokat Kisfaludy Károly festészete (Tengeri vihar, Éjjeli szélvész). A kor nagy tájképfestője Markó Károly (1791–1860). Borsos József (1821–1883) szintén arcképeivel aratott sikert. A kor romantikus művészeti ízlésének jellemző eszközei (és formálói) azok a rézmetszetek, melyek az irodalmi almanachokat díszítették.