A romantika elméleti úttörője

Toldy Ferenc az asszimilálódó városi német polgárság gyermeke. Kevésbé hatott rá a rendi ellenállás szelleme, mint kortársaira, a nemzeti függetlenség eszméjéből jobbára csak a magyar nyelv- és irodalomért való lelkesedést tette magáévá. A felvilágosodás irodalmát még a szülői házban megismerte, racionalista szemléletét orvostudományi tanulmányai is erősítették. Mindez megóvta attól, hogy a romantikus ideológia reakciós elemeit elfogadja, s lehetővé tette, hogy a felvilágosodás értékeit átmentő magyar romantika első nagy propagátora legyen. A magyar nyelv- és irodalomért fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki, felismerte nemzeti jelentőségét, de érzéketlen maradt az irodalom társadalmi funkciója iránt, s mennél nagyobb tért hódított irodalmunkban a politika és a demokratikus szellem, Toldy kritikusi hangja annál többet vesztett erejéből.

Bajza a húszas, harmincas években az irodalmi élet megtisztításáért, elvi alapjaiért vívta nagy polémiáit; Toldy ugyanez időben az Aurora-kör kritikusának szerepét vállalta. Ő érvényesítette a műbírálói gyakorlatban Kisfaludy Károlynak és követőinek romantikus esztétikáját. Teleki József tanulmánya (A régi és az uj költés különbségeiről, Tudományos Gyűjtemény, 1818) még a magyar irodalomtól elvonatkoztatott romantikus tételek rendszere volt, és a romantikus szemlélet még Kölcseynél is inkább csak elméleti jelleggel vagy külföldi alkotásokra alkalmazva érvényesült; Toldy a romantikus esztétikát már a kortárs magyar irodalom legjelentősebb műveire alkalmazta. A Tudományos Gyűjtemény 1826–27. évi köteteiben, majd önállóan is megjelent Aesthetikai levelek című munkájában a Zalán futása, a Cserhalom és a Tündérvölgy harmincegy levélből álló elemzését nyújtotta. Vörösmarty e műveit Toldy mint az "új iskola", a romantikus költészet reprezentatív alkotásait ünnepelte. A terjedelmes műelemzést Kisfaludy Károly felszólítására dolgozta ki, hogy "minél több utakon gerjessze azt a figyelmet, amelyre oly művek, mint Vörösmartyéi, érdemesek". Toldyt a romantika német elméletíróin nevelkedett ízlése alkalmassá tette, hogy sok vonatkozásban találóan jellemezze Vörösmarty epikáját. Helyesen emelte ki az epikus műveken elömlő szubjektivitást, méltatta a fantázia nagy szerepét, hódolt a szabadon alkotó géniusz teremtő önkénye előtt, és a ro-{518.}mantika individualizáló igényének megfelelő tüzetességgel vizsgálta a "karakter-festést". Felhívta a figyelmet a Zalán klasszikus konvencióktól elütő előhangjára, találóan állapította meg, hogy "az a ragyogó tündérélet, melyet költőnk ezen eposzban elénk idéz, egyik legsajátabb érdeme ... s poézisünk legkényesebb produktumai közé tartozik". A honfoglalási eposz elégikus hangvételét a költőnek korához való viszonyából magyarázta: "A tárgy hősi, dicső végzetű, boldog következésű: de a mai költő hasonlítgat s minél mélyebb kontrasztot lel a hőskor s a ma között, annál mélyebb fájdalma keblén. Ez a fájdalom pedig a körülmények következtében nem törhet ki haragra, hanem panaszra olvad fel, s így tónusa nem héroszi, hanem elégiai." Egyetérthetünk Toldyval abban is, hogy a Cserhalomban a kun vitéz és László epizódja az, amely által "Vörösmarty mindeneken a romantikának lelkét hagyhatá elömleni"; a Tündérvölgy régies formái, Zrínyi-reminiszcenciái mögött jó érzékkel vette észre a romantikus képzelet munkáját: "Fabula, személyek szabadon lebegnek az ég alatt egy költött, bűbájos világban, mely fantasztikus teremtésekkel teli, tulajdon törvényeknek hódol." Más kritikai műveiben is a korabeli költészet ujdonságainak bírálatát tekintette legfontosabb feladatának, ő vállalkozott az Aurora 1828, 1829, 1830. évi köteteinek részletes bírálatára, hirdette az almanach esztétikai elveinek újszerűségét, dicsérte csiszolt nyelvét, műfaji sokoldalúságát, támogatta irodalomszervező és közönségnevelő szerepét.

Emellett szenvedélyesen avatkozott be az irodalmi élet harcaiba is. Tisztelettel, de éles hangon, elvi nyíltsággal támadta meg Kazinczyt, amiért Pyrker német nyelvű vallásos eposzát magyarra s ráadásul prózában kezdte fordítani. Amikor az 1833. évi akadémiai nagyjutalmat megosztották Kisfaludy Sándor és Vörösmarty közt, és Dessewffy József az idősebb költő mellett állt ki egy elavult ízlés szószólójaként, Toldy vitairatot írt ellene. Szembeállította Kisfaludy Sándor lírájának egyhúrúságát Vörösmarty műfaji változatosságával, annak "kedves Musácskáját" az ifjabb költő "nagyszerű Jupiter istenével", s így vonta le a tanulságot: Kisfaludy Sándor csak olvasót szaporított, "mi bizonyosan nagy, felette nagy érdem, Vörösmarty művészségünk körét tágította, annak új fordulatot adott, benne új időszakot kezdett ..."

Toldy kritikai tevékenységének ez az első szakasza a legjelentősebb, de későbbi elbizonytalanodásának, téves ítéleteinek okait már itt kitapinthatjuk. Esztétikájának nem vált vezérelvévé az irodalom nemzeti funkciójának felismerése. Vörösmarty eposzainak a nemzeti öntudatra ébresztésben betöltött szerepére nem figyelt föl, pusztán esztétikai jellegű elemzéssel pedig nem juthatott el lényeges mondanivalójuk megértéséig. Egyes részleteket tévesen értelmezett, a Tündérvölgyet, a Két szomszédvárt túlbecsülte. Az Aesthetikai levelek helyenként nem is annyira valódi műelemzés, mint inkább a német romantikus elméletírók (elsősorban Jean Paul) ars poeticájának kifejtése Vörösmarty epikája ürügyén. A tartalom nemzeti jelentésének elhanyagolása miatt nem tudta Toldy minden tekintetben kielégítően elemezni Vörösmarty műveit. Módszere az Aesthetikai levelekben is, formalista: mivel Toldy számára a romantika individualizáló hajlandósága a vezető szempont, hosszasan, egyenként analizálja a Zalán szereplőinek jellemét, s vizsgálódásainak "fő rezultátuma" az, hogy "Vörösmarty epikusaink közt {519.} mindeddig a legnagyobb karakterisztikus". És mert a romantikus teória a fantázia korlátlanságára esküszik, Toldy épp abban látja Zrínyi hátrányát, amiért Vörösmarty irigyelte és vezérköltőnek tartotta. "Midőn Zrínyit megítéljük, jól észre kell vennünk, hogy midőn ő írt, mindazon körülmények, melyek a Zrínyiászban festetnek, befolyásokat szüntelen rajt is gyakorolták, s azért Zrínyi fantáziáját a külső valóság szorongatta."