Kritikusi tevékenysége a harmincas-negyvenes években

A romantikus ideológia érzékennyé tette Toldyt a korszerűség iránt. Herder organikus fejlődésszemléletének szabad alkalmazásával Vörösmarty hősi epikájának sikerét a nemzeti "kor" alkalmasságával magyarázta. De már a harmincas évek végén – Szontagh Gusztávval folytatott vitájában, aki továbbra is epikai teljesítményekre tartotta alkalmasnak az időt, s helytelenítette a dráma felé való orientálódást – Toldy az eposzi műfaj avultságát és a dráma korszerűségét hangsúlyozta. (Később, 1843-ban, ismét hiányolja az eposzt, a "magyar Ilias"-t.) Történeti szemlélete azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy a korszerű politikai követelmények megértéséhez segítse. A harmincas években még elfogadta Széchenyi programját, és különösen a polgárosodás gazdasági és kulturális törekvéseiért lelkesedett. 1829–30-ban nyugati utazásán, amelynek érdekes eseménye volt a Goethével és Hegellel való személyes találkozás, megismerkedett a polgárosodás vívmányaival, s hazatérve, tudománynépszerűsítő és tudományszervező munkájával maga is ezt a célt szolgálta. Mint a Tudománytár és a Figyelmező szerkesztője, sokat tett a korszerű tudományos ismeretek terjesztéséért, a "kiművelt emberfők" számának szaporításáért. Számos közgazdasági cikknek is helyet adott, tágítani igyekezett világirodalmi látóhatárunkat, például az orosz irodalom felé, melynek hazánkban egyik első ismertetője volt. A Figyelmezőben írt kritikai cikkeinek nagyobb része tudományos és ismeretterjesztő művekkel foglalkozott. Kritikai ítéletei azonban kezdtek veszíteni jelentőségükből: érdeklődése gyakran másod- és harmadrendű irodalmi alkotásokra irányult, s apránként esztétikája is átalakult. A teremtő géniusz szabadságával, a fantázia, az érzelmek romantikus korláttalanságával szemben egyre inkább a stúdium követelményeit állította fel, kritikáit egyre inkább a műfaji, poétikai normák számonkérése, a költői igazságszolgáltatás aggályos megkövetelése és a grammatikai hibák üldözése jellemezte.

A negyvenes években már messzire eltávolodott Bajzától, Vörösmartytól. Kossuth és Széchenyi vitájában pályatársaival szemben az utóbbi oldalára állt; emlékbeszédeiben (Dessewffy Aurélról, Mednyánszky Alajosról) a "fontolva haladás" mellett nyilatkozott. Ha Tóth Lőrinc azt írta: "Népszabadság dalja nem zeng | A pór ajkain" – Toldy megjegyezte, hogy "e két sor nem forr ki állapotunk, szükségünk helyes érzetébül, mert nemzeti bajaink bibéje egyébben van, mint a pór korlátolt szabadságában". Toldy is szembefordult a francia romantikus drámával, de nem mint Henszlmann, a realizmus igényével, hanem mert az szerinte "a művészetet társasági kérdések vehiculumává, tanok rabjává, demonstrációk eszközévé alacsonyítja". Henszlmann és Erdélyi János az irányzatosságtól a művészi hitelt féltette; {520.} Toldy, különösen A falu jegyzője bírálatában, magával a haladó politikával nem értett egyet, s azt kifogásolta, hogy Eötvös regényében a "társaság alsó rétegeinek" jut a fő érdek s "a tűrő erény glóriája", míg "a kiválóbb állás emberei a nevetségesnek, minden gyarlóság, rosszaság, sőt bűnnek képviselőivé tétetnek". S mivel a Toldytól idegen demokratikus irányzatosság – Petőfi és kortársai felléptével, a népszínművekkel stb. – egyre nagyobb teret hódított, 1845-ben lesújtó képet festett Szépirodalmunk jelen állapotáról. Későbbi irodalomtörténeti felfogása, mely a negyvenes éveket mint irodalmunk hanyatlásának korszakát jelölte meg, nyilvánvalóan ekkor alakult ki benne.

Petőfi első kötetét – tiszta egyszerűségének méltatása mellett – a plebejus témák és hangvétel miatt idegenkedve fogadta, ellenben lelkes elismerésben részesítette és találóan elemezte Arany Toldiját. A jelentkező újat hajlamosabb volt az epikában, mint a lírában elfogadni, a népi szellemet a történeti hagyományba illesztve inkább tudta méltányolni, mint aktuális lírai megnyilatkozásaiban.