Irodalomtörténeti művei

Toldy Ferenc irodalomtörténeti munkássága a szabadságharc bukása után bontakozott ki, de a magyar irodalom múltja iránt kezdettől fogva különös érzéket és érdeklődést tanúsított. Már 1822-ben áttekintést adott a magyar szonett fejlődéséről, majd összeállította a magyar folyóiratok bibliográfiáját, és a húszas évekre esik első nagy tudományos vállalkozása is, a Handbuch der Ungarischen Poesie című kétkötetes költői antológia kiadása (1827– 28) is. A gyűjtemény összeválogatásában barátja, Stettner György is résztvett. A cél az volt, hogy szemelvényesen, részben német nyelvű műfordításokkal, a külföld előtt bemutassák a magyar költészetet, s felkeltsék iránta a magyarul nem tudó hazai arisztokrácia és az asszimilálódni kívánó hazai németség érdeklődését. A válogatás élén Toldy ötíves, német nyelvű összegezésben ismertette a magyar költészet fejlődésének történetét a kezdetektől a maga koráig. Ahol lehetett, a korábbi kezdeményezésekre (Pápay Sámuel: A magyar literatura esmérete, Kazinczy és Horvát István kutatásai, Mailáth János: Magyarische Gedichte, 1825) támaszkodott, de elődei anyagát széleskörű levelezéssel, személyes információikkal egészítette ki, s új, tudományosabb szempontok szerint rendszerezte. Pápay Sámuel nyelvtudományi, nyelvközpontú szemléletével szemben következetesen szépirodalmi szempontot érvényesített, elválasztva a literatúrán belül a tudománytól a szépirodalmat, figyelmét ezen belül is elsősorban a költészetre irányítva, arra a műfajra tehát, amelyben helyesen ismerte fel irodalmunk legfejlettebb ágát. Mailáth történeti áttekintésétől Toldy munkáját leginkább a kortárs irodalom nagyarányú szerepeltetése különbözteti meg; a szerkesztő az egész második kötetet a kortárs irodalom szemelvényei számára tartotta fenn. A régi magyar irodalomban a reformáció jelentőségét Toldy még nem ismerte fel, de rámutatott az idegen hódítókkal folytatott harc és a magyar költészet hazafias szellemének kapcsolatára. A konzervatív ízlés bálványával, Gyöngyösivel szemben a Handbuch bevezetőjének írója Zrínyit ünnepli (mégpedig {521.} mint az első nagy romantikus magyar költőt), ezzel végleg érvényt szerez a Ráday Gedeon, Kazinczy és Kölcsey által kialakított értékelésnek. Az új korszak határát, Kazinczy nyomán, Toldy is Bessenyeinek és kortársainak fellépésétől számítja, a 18. század végét pedig már mint a maga kora irodalmának, az új iskola megjelenésének előzményét tárgyalja. Osztályozása meglehetősen formális: a versformák használata és az idegen hatások szerint különböztet meg deákos, franciás stb. iskolát; ezen a beosztásán csak a legújabb irodalomtörténeti kutatások változtattak. Csokonai megítélésén erősen érezni Kölcsey kritikájának hatását; Kisfaludy Sándort Toldy az első nemzeti hatósugarú költőnek mondja; Katona Józsefet nem említi, s előadásában Berzsenyi és Kölcsey jelentősége is elsikkad némileg. Ennek ellenére, Kazinczy, Kisfaludy Károly és Vörösmarty kiemelésével, nagyjából helyesen érezteti a magyar költészet kibontakozásának fő irányát.

Toldy a szabadságharc után nagy energiával látott hozzá a magyar irodalom történetének átfogó, tudományos alaposságú feldolgozásához. Vállalkozásával hazafias feladatot teljesített: a magyar múlt értékeinek feltárása az önkényuralom éveiben a nemzeti öntudat, a jövőbe vetett hit ébrentartásának fontos eszköze volt. Az egy ember erejét meghaladó, rendkívüli feladatot Toldy csak részben tudta megoldani. Három összefoglaló munkája közül kettő befejezetlen maradt, ám így is a modern magyar irodalomtörténetírás alapjait rakta le velük. A magyar nemzeti irodalomtörténet című szintézisből csak az "Ó- és középkor" készült el két kötetben (1851); Toldy itt a szellemi élet minden mozzanatára kitérve tárgyalta a Mohács előtti századok kultúráját. Egyetemi előadásait foglalta írásba A magyar költészet története Kisfaludy Sándorig című könyvében (1854). Ez Toldy legszebb, legművészibben kidolgozott munkája; tervbevett folytatására nem jutott ideje. Toldy egyetlen olyan műve, mely irodalmunk egészét bemutatja, A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban (1864), iskolai használatra szánt kézikönyv. Irodalmunk történetét négy nagy korszakra osztja: Ókor (a honfoglalásig), középkor (a honfoglalástól a mohácsi vészig), újkor (1526-tól 1772-ig), legújabb kor (Bessenyei fellépésétől 1849-ig). A kisebb első kötetben Toldy Kazinczyig jut el, a terjedelmesebb második kötet szinte teljes egészében a 19. századi irodalmat tárgyalja. Toldy a szépirodalmi alkotásokon kívül a legkülönbözőbb tudományágak történetét is bevonta vizsgálódásai körébe, s irodalomtörténete általános művelődéstörténetté szélesült.

A régi magyar irodalom tárgyalása közben, nacionalista tendenciáknak is engedve, igyekszik a magyar kultúra múltját minél fényesebbnek bemutatni, s önkényesen szerkeszt ősi magyar mondaköröket, elfogadva a hun–magyar azonosság teóriáját. A nemzeti irodalom fogalomkörébe csak "a nemzet nyelvén készült műveket" vonja be, s kirekeszti a középkor és a reneszánsz latin nyelvű irodalmát (melyet 1851-ben kiadott munkájában még behatóan vizsgált). Korábbi tartózkodásával szemben hangsúlyozza a reformáció és a magyar nyelvű irodalom kibontakozásának kapcsolatát. Zrínyit mint a régi magyar irodalom legnagyobb alakját tárgyalja, és kitűnő elemzést ad a Szigeti veszedelemről. Bessenyei fellépésének jelentőségét világosan látja s Kazinczy, Kármán, Csokonai, Kisfaludy Sándor kiemelésével helyesen érezteti az értékek arányát, bár Csokonai "ízléstelenségeinek" kritikája, Kis {522.} János aránytalan magasztalása, Batsányi csaknem teljes mellőzése még Kazinczy véleményének hatását mutatja. A reformkori irodalom kezdeteit Kazinczy fogság utáni működésétől számítja, s ezzel némiképp elhomályosítja Kisfaludy Károly és Vörösmarty fellépésének korszakos újszerűségét. A 19. századi irodalmat két időszakra osztja; az első "A nyelvújítás és szépítés, a költői klasszicizmus kora" (1808–1830), a második: "Széchenyi kora vagy a nyelv, az irodalom egyetemes virágzása életben, tudományban, költészetben" (1831–1849). Ezzel a korszakbeosztással csökkenti a romantika szerepének súlyát, és a klasszicizmus uralmát indokolatlanul kiterjeszti a húszas évekre, rácáfolva ifjúkori kritikáiban kifejtett véleményére. Széchenyi kitartó hívének mutatkozik Toldy, amikor a Hitelt a század legnagyobb eseményének mondja, s úgy véli, hogy Széchenyinek "a Kelet népe óta a forradalomig megjelent írásai képezik a magyar állam- és életbölcsesség legmagasabb termékeit", Kossuthot ellenben, Kemény Zsigmond forradalom utáni nézeteit követve, elmarasztalja. A reformkor fő politikai áramlatainak ilyetén megítélése Toldyt a negyvenes évek irodalmának lebecsüléséhez vezeti. Petőfi, Arany és Tompa költészetét mint "új lendületet" méltatja ugyan, de kifogásolja, hogy ez időben "minden érdekeltséget az irodalomban a politika nyelt el", "a költői eszményiséget a reál objektivitás, az élet arcképezése szállította le, a gyakorlati irány a tiszta szépnek előállítása helyett bizonyos eszméknek a költészet köntösében előadását űzte; még a lírában is a hazafiság már nem úgy, mint a költő dagadozó keblének önkénytelen és szükséges kifakadása lépett fel, hanem szinte gyakorlati, izgató és tanító céllal". A politikai irányzatosság és a realista tendenciák Toldy szerint pongyolasággal, formai felületességgel párosultak, s kezdett "a régi korrektség, tisztaság, választékosság még a prózai költeményekben is eltünni". Ennek ellenére Toldy nem tagadja, hogy a negyvenes évek az irodalomtörténet "egyik nevezetesb fejezetét képezik", Petőfiről azonban fenntartásokkal szól. Méltatja ugyan költészetének frisseségét, és a János vitézt nagyra becsüli, de jelentőségét szűk keretek közé szorítja azáltal, hogy benne csak "népköltőt" hajlandó látni, s ezzel kétségbe vonja költészetének nemzeti jelentőségét, a "demokráciai eszmék és érzelmek", "az el nem rejthető célzatosság", az "egész a lazításig terjedő igazságtalanság és szertelenség", a "pórias zajongás" miatt pedig elítéli. Petőfi tehetségét azonban nem vitatja, s jelentőségét méltányosabban ítéli meg, mint a negyvenes években. Az 1860. évi Berzsenyi-kiadáshoz írott előszavában már azt olvassuk, hogy "Berzsenyi Vörösmartyval és Petőfivel képezi a magyar nemzet legnagyobb lírikusi triászát". Aranyról, talán már Gyulai és Csengery körének hatására, így ír: "Arany a kor csúcsára hágott, melyen ha a jelek nem csalnak, első rangját meg is fogja tartani."

Toldy Ferenc szemtanúja, részese volt irodalmunk több, egymást követő fényes korszakának, s irodalomtörténeti művei, összefoglaló jellegük ellenére, máig is forrásértékűek. Elismerésre méltó e munkáinak anyaggazdagsága; Toldy nemcsak a szépirodalom mozgalmait kíséri figyelemmel, hanem a filozófia és a nyelvtudomány, sőt a természettudományok, matematika, haditudomány, földrajz, teológia, jog- és államtudományok fejlődésére is kitér, ismerteti a kulturális intézmények, egyesületek történetét, s mindezt olyan részletesen, hogy elmosódik a határ a tudományok és a szoro-{523.}san vett irodalom között: mintha Toldy itt visszaesnék egy korábbi irodalomértelmezés szintjére, amely nem határolta el a szépirodalmat az egyéb magyar nyelvű írásos termékektől.

Nagy összefoglaló művei mellett Toldy egy terjedelmes monográfián is dolgozott (Kazinczy Ferenc és kora, 1859–60), amely töredék voltában is híven vall a nagy mester iránti rokonszenvéről. Munkásságának fontos eredményei még szövegkiadásai, továbbá írói arcképeinek, életrajzainak, emlékbeszédeinek hosszú sorozata, mely bővelkedik történelmi és irodalomtörténeti érdekű adatokban. Mindezzel Toldy méltán érdemelte ki "a magyar irodalomtörténetírás atyja" megtisztelő címét.