Az Athenaeum és a Pesti Magyar Színház élén

1837 januárjában Vörösmartyval és Toldyval megindította az Athenaeumot, s folyóiratát, bár az engedélyező okirat eltiltotta a politikai témáktól, a világnézeti irányzatosság és az ellenzéki erjedés fő orgánumává tette. Itt vívta a Hírnökkel és más konzervatív lapokkal az egyre nyíltabban politikai jellegű vitákat. Az Athenaeum új fejezetet nyitott a magyar kritika fejlődésében is. Kritikai melléklapja, a Figyelmező, az olyan rovatok, mint a "Játékszíni Krónika" és a "Lapszemle", honosították meg a rendszeres, elvi alapú, igényes műbírálatot. A harmincas évek elején Bajza nagy polémiái a kritika nyilvánosságának megteremtéséért, jogosultságának elfogadtatásáért folytak; most, az Athenaeum korszakában már a tartalom és a színvonal követelményei léptek előtérbe. Bajza most már nem a kritikát tanítja, hanem kritizálni tanít. Az ellen küzd, hogy a kritika felelőtlen kezekbe kerülve ne árthasson a fiatal magyar irodalomnak, s ezért kötelességükké teszi a bírálóknak "mindenkor a körülményeket is figyelembe venni", vagyis a kritikát alárendeli a hazafias segítő szándéknak, visszakapcsolja rendeltetési helyére: a művészet, a társadalom szolgálatába. Szembeszáll a "puszta személyes tetszés, nemtetszés, az elv- és ok nélküli észrevételekkel" és elvileg megalapozott kritikát követel, "tárgyismeretet és elvek szerinti felfogást". Erre mutat példát a maga kritikai gyakorlatával, amikor Vörösmartyval együtt megteremti az igényes magyar színikritikát.

A színügy kora ifjúságától érdeklődésének középpontjában állt, az Akadémiát is megelőzve ő kezdte el a világirodalmi rangú drámák magyar kiadását, s még a harmincas évek közepén Dramaturgiai és logikai leckékben részesítette a Honművész és a Rajzolatok akadékoskodó színibírálóit. Méltán lett tehát a Pesti Magyar Színháznak 1837–38-ban első, később még egyszer segítségül hívott igazgatója.

Nagy energiával, elvi igényességgel rakta le, súlyos anyagi nehézségek közepette, a színház szervezeti alapjait: kialakította munkarendjét, megteremtette a színészfegyelmet, kidolgozta a műsorpolitika elveit, s mindezt szüntelen vitákban a föléje rendelt választmánnyal, amelynek tagjai, mint írta, "jó falusi gazdák vagy ügyes spekulánsok, derék tábla- vagy szolgabírák, főjegyzők vagy alispánok, de színigazgatáshoz annyit értenek, mint én a bonctudományhoz". Amikor látta, hogy terveit a választmány ellenében nem valósíthatja meg, lemondott az igazgatásról, s munkája tapasztalatait, {533.} további hasznos javaslatait Szózat című röpiratában tette közzé, hogy az 1839–40. évi országgyűlést a végromlásba került színház újjászervezésére hívja fel. Fellépése eredményes volt, a megyei patronátus alatt álló színház országossá, nemzetivé lett, s igazgatója nagyobb függetlenséget nyert az országos választmány felügyelete alatt.

Bajza egyik legnagyobb érdeme, hogy a színház nemzeti szerepének megőrzése végett szembeszállt az idegen operák túlnyomó divatjával, és a főváros megmagyarosítására kiválóan alkalmas drámai színjátszás uralmáért küzdött. A csupán a bevételeket méricskélő választmányi tagokkal és a "zenemámoros arszlánok" nemzetietlenségével szemben ezt az elvet hirdette: "Nekünk mindent alá kell vetnünk ezen fő eszmének: nemzetiség, mindent, igy a müvészetet is ennek gyarapitására használnunk." Bajzát opera-és művészet-ellenességgel vádolták, holott világosan beszélt: "Nem az opera ellen szólok én, hanem a színdarabok ügyét védem, nem a müvészetet akarom elhanyagolni, hanem a müvészettel nemzeti célokat összekötni; nem azt akarom, hogy az opera elnyomassék, hanem hogy az opera ne nyomja el a színmüvet, mert akkor az opera egyenesen nemzeti céljaink ellen dolgozik."

Bajzát elméleti képzettsége és színigazgatói tapasztalatai tették hozzáértő színikritikussá, akinek különösen a színészi játékról volt mindig megszívlelendő mondanivalója. Aprólékos gonddal foglalkozott a színpadi beszéddel, követelte a tiszta, érthető kiejtést, bírálta a régi iskola retorikus, deklamáló modorát, hasznos észrevételeket tett a színészi mozgásra, mimikára, küzdött a gyenge szereptudás, az improvizálás, a taps-vadászat ellen, s figyelmeztetett: "Akarat kell a tehetség mellé és fegyelem és tanulás ... örök, szakadatlan, nem csüggedő szorgalom." Védte a színészek érdekeit is: ellenezte az agyonjátszatást, harcolt önművelésük biztosításáért, hivatásuk és személyük társadalmi megbecsüléséért.

Bajza dramaturgiai írásai és színibírálatai, bár többnyire csak a színészi játékkal foglalkoztak, átgondolt esztétikai álláspontot képviselnek: az üres és hatásvadász német romantikával szemben, a társadalmi mondanivalóra törekvő francia romantika mellett. Már 1833-ban hangsúlyozta, hogy "nemzeti karakterünknek ártalmára van ... a lélek legveszedelmesebb ellensége, a német érzelgés", a Játékszíni Krónikában pedig szűntelenül bírálta, indulatosan gúnyolta "a könnyekben áradozó német drámákat", amelyek "hosszadalmasan korholó tudós értekezésekkel" vannak tele, "melyeket a való élet minden este megcáfol, sőt kinevet", melyekben "a sok tudományoktól nem látni az életet, a csupa teoriától a praxist". Ezzel szemben minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy lándzsát törjön a francia romantikus dráma mellett, amelyet – akárcsak Vörösmarty – életszerű elevenségéért, őszintébb, emberibb erkölcsiségéért dicsért (a francia dráma – elsősorban Victor Hugo – demokratikus irányzatossága mellett ekkor még csak Eötvös emelt szót).

A negyvenes évek elejére Bajzáék törekvése célt ért: háttérbe szorultak a német drámák, s a francia romantika utat nyitott a társadalmi drámának, és a népszínművet is megtermékenyítette. Ekkor azonban már felsejlettek a realizmus igényei is, mindenekelőtt Shakespeare jelszavával. Henszlmann Imre a hegeli esztétikára, Shakespeare műveinek tanulmányozására alapozott cikkekben lépett fel a francia romantika divatja ellen, s többek közt ezt is {534.} felelőssé tette azért, hogy nálunk nem volt még kellő becsülete Shakespeare-nek, s hogy a színpadi gyakorlat túlságosan eltolódott a színihatás keresése felé, s háttérbe szorult a jellemek hitelességének követelménye. Bajza, bár sok nyilatkozata vall arról, milyen nagyra tartotta Shakespeare-t, nem tudta elfogadni az új korszak realista igényét, s továbbra is a francia drámára esküdött. Mint drámabírálataiból kitűnik, Bajza a művészettől nem a valóság tipizáló, hanem eszményítő, idealizáló visszatükrözését várta el, az "anyagi világgal" szemben a "művészi világ", a "mindennapiság országával" szemben a "művészi szép" igényét, a "természettel" szemben a "megnemesített természet"-et követelte. Esztétikai szemléletének e korlátai miatt nem ismerte fel kellőképpen a drámai jellemnek a cselekménnyel legalább is egyenrangú fontosságát, emiatt riadt vissza Shakespeare realizmusának "illetlenségei"-től, és bár hódolt Egressy Gábor nagy tehetségének, realista játékmodorát mint a "mezitlen igazság" visszaadását bírálta. (A vitáról részletesebben az 52. fejezetben szóltunk.)