A tanulmányíró és a Kritikai Lapok szerkesztője

Bajza életművének nagyobb és jelentősebb részét irodalomszervező, folyóiratszerkesztő tevékenysége és kritikai polémái teszik.

Az a tény, hogy társadalmi viszonyaink fejletlensége miatt a felvilágosodás irodalmának elsősorban a magyar nyelv ápolására, új irodalmi formák kialakítására kellett törekednie, sokáig rányomta bélyegét a kritika jellegére és elméleti színvonalára. Az irodalom tartalmi, világnézeti kérdései nem kerül-{528.}hettek előtérbe, a kritikai megjegyzések elsősorban nyelvi-formai problémákkal foglalkoztak, és a színvonal emelését is csak óvatosan tűzhették napirendre, mert a közvélemény szemében az irodalom művelése hazafias cselekedet volt, amiért dicséret, nem pedig éles bírálat jár. A 19. század harmadik évtizedében az irodalmi termés erősen megnövekedett, elszaporodtak az értéktelen, dilettáns munkák, a közönség igénytelenségével visszaélő, üzleti haszonra spekuláló kiadványok. Másfelől kialakult, megszerveződött az igazi irodalom tűzhelye, az Aurora köre. Ekkor, a húszas években vetődött fel Kisfaludy Károly fiatal íróbarátaiban a bíráló szellem meghonosításának és egy kritikai folyóirat megindításának gondolata. A végrehajtást Bajzára bízták, aki Az epigramma teoriája című tanulmányában (1828) már bebizonyította elméleti felkészültségét és kritikusi képességeit. A csaknem ötíves munka terjedelme, anyag-gazdagsága jelzi Bajza nagy tudományos felkészültségét. A nagyobb részében Lessing és Herder nyomán összeállított, kissé aprólékos dolgozat igazi értéke azokban a megjegyzésekben van, amelyek az irodalmi kritika számára készítették az utat. Bevezetőül az íróra és közönségre nézve egyaránt szükséges elméleti képzettséget ajánlotta. Bajza az egész magyar irodalmi életet jellemző "teóriátlanság" ellen vette fel a harcot. "Teória nélkül nem készülhet tökéletes mű." Értekezésének száraz, elméleti tónusa szónokivá színesedik, amikor hazái literatúránkról szól: "Nézzünk szét valahára, mint az igazság részrehajlatlan szeretete kivánja, elvakulás nélkül embereink között, kiket művészi cimmel tisztelnek meg ... s látni fogjuk, ha azok emelték e literaturánk becsét, kik a zseni törvényt nem ismerő bizakodásával futották a pályát, vagy azok, kik studiummal nemesítették a születéstől kapott tehetséget." Értekezése befejező részében kritikai áttekintést adott a magyar epigramma-irodalomról, személyes érzékenységre való tekintet nélkül. "Éreztem, hogy teoriai vizsgálataim sokakat fognak fejemre lázitani" – s gyanúja nem volt alaptalan,. Az egyik tollhegyre vett író, Szentmiklóssy Alajos sértődötten "cáfolta és igazította" Bajzát, aki lesújtó fölénnyel válaszolt: megszületett első vitairata Az epigramma teoriája ügyében. Ez a polémia világosan mutatta, hogy esztétikai elveken nyugvó kritikai életre még nem értek meg irodalmi közállapotaink, először tehát magának a kritikának kellett polgárjogot biztosítani, mivel az írók nem hajlottak a kritika elfogadására, a műbírálatot személyes sértésnek vették és személyeskedő éllel verték vissza. A műbírálatból "pör", "baj", polémia lett, irodalmi életünk polgárosodásának e jellegzetesen átmeneti, a kritikának utat törő műfaja. Ez a helyzet határozta meg az 1830-ban megindult Kritikai Lapok szerepét és jellegét, mely a tehetségtelenség száműzését, a kritika jogának elismertetését tűzte ki célul. Ezt hirdette meg a szerkesztő, Bajza, Vezérszavában: "Kritika kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény kritika, de részrehajlatlan, de igazságos. Ki kell irtanunk a hizelkedést, a szolgai csuszás lelkét; ledöntögetnünk szobrait a bálványozásnak; elrettentenünk a lelketlenséget; kimutogatnunk egymás vétkeit, botlásait, kimutatnunk az utat, melyen nagy nemzetek példájaként a tökély magas pontjához vergődhetünk." Kevéssé méltatott, bár jelentős és jellemző bajzai mű A románköltésről írott értekezés ("Töredékek"), amely a Kritikai Lapok 1833-as évfolyamának III. füzetében jelent meg. A kritikus Bajza legjobb erényeinek érvényesülését figyelhetjük meg ebben a tanulmányban. Jól ismeri a műfaj elméletének {529.} teoretikus világirodalmát, jó esztétikai érzékkel vonzódik a valóban értékes regényekhez (Goethe, Walter Scott stb.), elemző kedve nem ragadja öncélú, elvont, hatástalan elmélet-faragásra, hanem éppen ellenkezőleg: elméleti készségét anyag-közeiben tartja lényeglátó, a valóságot érzékelő irodalomszemlélete. Magának a regény műfajának, mint megvilágításra váró művészi problémának a felvetése (1833-ban!) is széleslátókörű és a fejlődés ritmusát jól érző kritikusra vall. A regény műfajának vizsgálata így nem is válhat lombik-műveletté az ő gondolati műhelyében: valóságos irodalompolitikai, ízlést-orientáló stúdiummá teljesedik. Bajza számára a regény a magyar szellemi élet összefüggései között válik eleven problémává. Éles szavakkal utasítja el az érzelgős német románt. "Ha a román alatt oly művet kell érteni, melynek célja egyedül időtöltés, mely semmi lelki táplálékot nem nyújt, hanem csak azért készült, hogy szívünket érzelgéshez szoktassa ... melyeknek sem tudományi, sem művészi, sem semmi életbeli alapjok nincs ... akkor igen is méltó a panasz a románok ellen. Mert vajon a német érzelgést minek lehet köszönni, ha e románok által támadt s lassanként elragadott lelki bujálkodásnak nem?" Az ilyen művek ellen – buzdít Bajza – "mint erkölcs – s általában minden szépnek és nagynak, mit a természet a lélekbe letett, elrontó, mételyes ragadványai ellen, négyfalközt és nyilván kikelni szoros kötelesség; nálunk magyaroknál pedig annál inkább az, minthogy legújabb korunk is mutat írókat, kik ... a német földnek ezen veszedelmes termékeit ... újra életre és divatba hozni ügyekeznek." Bajza következetes kritikushoz méltóan elítéli azokat a "művészi tekintetben" vétkes regényeket is, amelyek "az embert mint angyalt vagy mint ördögöt festik, hogy ennek képében a rényt szerettessék meg, amazéban pedig a vétket"útáltassák el". Bajza szembeszáll e "morál prédikátori" irányzattal, azt hangsúlyozván, hogy a "művészetnek célja egyedül a művészet legyen közvetlenül; mihelyt ennek megfelelt, teljesíté közvetve a másikat is: az erkölcsit". A bajzai gondolat lényege – az első mondatrész fogalmazásának látszata ellenére – nem a a művészi öncélúság hirdetése, hanem a művészet ember-nemesítő funkciójának féltése a didaktikus moralizálástól, a művészi színvonalú "tanítás" védelme. "Igen is – folytatja Bajza – tanít a poézis, tanít a román s tanítson is minden nagyra, nemesre, szépre; de csak úgy mint az a nyíló és hervadó virág, mely némán beszél s szótlan ábrázolja képét a leányka szépségének". Az elméleti megállapítás értelmét és értékét a gyakorlati alkalmazás határozza meg pontosan. Bajza örömmel zárja tanulmányát annak a ténynek a konstatálásával, hogy "A Dugonicsok, Gvadányiak ... el vannak feledve ..." A regény, a novella új korszakát az ő szemében Kisfaludy Károly és Fáy művei fémjelzik, s ha megemlíti is a feledésbe merült Bártfay László és Paziazi Mihály nevét, bízvást elmondhatjuk, hogy Jósika jelentkezése előtt Bajza pontosan rátapintott a magyar széppróza fejlődésének fő vonalára. A lényegét tekintve jelentős és helyes irányba mutató tanulmány részletei azonban jelzik, hogy Bajza még nem jutott el az ábrázolás tipikusságának kategóriájához, nem ismerte még fel ideálisnak és valónak a dialektikáját, amit majd a következő évtizedben, a 40-es években, kezd meghódítani a magyar kritikai gondolkodás számára Erdélyi János.

Az irodalmi élet elmaradottsága miatt a Kritikai Lapok nem lehetett mai értelemben vett kritikai orgánum. Voltak ugyan benne, az eredeti szándéknak {530.} megfelelően, gyenge munkákat könyörtelenül támadó gúnyos recenziók és fontos elvi tanulmányok (Kölcseynek a kritikáról, Bajzának a regényköltészetről szóló írása), de a Kritikai Lapok történeti jelentősége abban rejlett, hogy nagy pörök, polémiák fórumává – ahogyan Kölcsey némi nehezteléssel nevezte –, csatapiaccá lett. A Pyrker- és a lexikoni pör, a Horvát Istvánnal vívott "baj", az Aurora tulajdonjoga körül fellángolt harc a feudális béklyóiból kibontakozó irodalmi élet egy-egy fontos elvi kérdését tisztázta, a polgárosult irodalmi morálnak útját egyengette. A Pyrker-ügyben az öreg Kazinczy arisztokrata-tiszteletét és "kozmopolitizmusát" támadta az új nemzedék hazafias irodalomfelfogása és demokratikusabb szemlélete, mely nem tudta elnézni, hogy a széphalmi mester Pyrker egri érsek német nyelvű vallásos eposzának magyarra fordítására fecsérelte idejét. A Conversations Lexikon-i per egy régen várt fontos vállalkozás, egy magyar nyelvű lexikon szervezése körül robbant ki. A hanyag előkészületek, a kiadó felhívásának dicsekedő hangja, a mutatványcikkek tartalmi és stiláris fogyatékosságai, az intrikus Döbrentei Gábor irányító szerepe arra mutattak, hogy a magyar közművelődés szempontjából oly fontos vállalkozás az irodalmi és politikai konzervativizmus, a hozzá nem értés és üzleti mohóság kezébe kerül. A vitairatok közül kiemelkedik Bajza három nagy hatású polemikus műve: a kiadóhoz írt Figyelmeztetés, a Döbrentei s a védelmére kelt gróf Dessewffy érveit megsemmisítő Válasz és az Észrevételek. Bajza az ítélni még képtelen (ahogy ő mondta: "homályból most fejlődő") olvasókat védte a "felületes tudomány" üzleti szellemű terjesztőitől. Horvát Istvánnal, a rendi nacionalizmus illúzióit képviselő történettudóssal folytatott vitájában az oknyomozó tudomány elvi követelményeinek szerzett érvényt. Az Aurora-pörben "az elmeszüleményi jussok és tulajdonok törvényének" nálunk még ismeretlen egész "filozófiáját" fejtette ki. Leszögezte, hogy "minden elmeszülemény eredetileg azé, kinek szelleme által létrehozatott"; elhatárolta egymástól az addig következetlenül használt szerző, szerkesztő, kiadó, tulajdonos szavakat s rendet teremtett az irodalom tulajdonjogi és erkölcsi fogalmai közt.

E pörök mindegyikét az a törekvés hatotta át, mely az irodalom és tudomány világát függetleníteni kívánta a feudális tekintélyi elvtől, és "irodalmi respublikát" óhajtott teremteni. Bajza sokat tett azért, hogy az irodalmi élet megszabaduljon a feudális előítéletektől, a kegyúri patronálástól, a mecénási beavatkozástól. Bajza mondotta ki először, hogy az irodalomban mindenki egyenlő, s "nemes vagy báró, gróf vagy herceg ... egyforma jussal bir,". Republikanizmus volt ez, mely nem tűrt az észen kívül más tekintélyt, és feltétlen egyenlőséget követelt; persze csak irodalmi republikanizmus. Amit a francia forradalom a politikai életben hajtott végre: az arisztokratikus elv megdöntését és a polgári egyenlőség megvalósítását – azt a mi körülményeink között csak az irodalom területén lehetett kivívni. Ez azonban nem csekély eredmény, hiszen az irodalomnak megkülönböztetett szerepe volt nálunk a felvilágosodás és nyelvújítás idején: haladó politikai közélet híján legfőbb hordozója volt a nemzeti függetlenség és társadalmi átalakulás eszméinek. Bessenyei nyelvi szempontú, Kazinczy szépirodalmi felfogású, Kármán nemzeti igényű irodalomszemlélete után Bajza volt, az irodalmi élet és erkölcs szintjén, a demokratizmus első meghirdetője. "Ők azt hiszik – írta Kazinczynak a lexikoni per kellős közepén, Dessewffy beavatkozásának hírére – hogy írói respub-{531.}likában grófi auktoritásokkal lehet valakit elnémítani. Meglássuk, üdvözitendi-e őket ezen hit. Még Magyarországban senki sem keveredett gróffal tollcsatába, én leszek most reá kényszerítve. Fegyvereimet ugy fogom használni, hogy grófoknak szolgáljon tanulságul." S Dessewffy lekicsinylő gúnyolódó vitairatára olyan választ adott, amelynek olvastára "a gróf káromkodott kínjában". Bajza nemcsak kimondta véleményét, de egy viszonylag erős és egységes irodalmi fronttal maga mögött érvényt is tudott szerezni az elveknek: "Megtanultam igenis a társasági élet viszonyait tisztelni; tudom, hogy ott herceg és gróf, báró és nemes, polgár és paraszt van; mivel tartozom mindeniknek, egyenként és együtt, értem, de értem viszont azt is, igen jól, hogy ezen tartozás, ezen kötelék csak a polgári kör határáig nyúlnak, s ott hol az írói respublika kezdődik, hol a tudomány országába lépünk, hol a társalkodási konvencióknak vége, ezek is megszakadnak. Itt nem érdem, nem születés, nem hivatal többé, egyedül okok, egyedül ész adnak elsőséget, s én ezeknek szoktam, ezeknek tudok térdet és fejet hajtani, nem semmi auktoritásnak, nem semmi grófi méltóságnak."

Bajza felismerte, hogy az irodalom dolgait kevesek gondjából közüggyé tenni: az írói respublika kialakításának egyik legfontosabb feltétele. Pöreit nem a maga, hanem az olvasók nevében vívta, s ezzel nevelte elvi szemléletre, igényességre a publikumot. Gyakran hivatkozott az opinio publicára, és bízott is a közvéleményben. A Kritikai Lapok megindításával az volt a szándeka, hogy "az egész nemzet figyelmetessé tétessék" irodalmunk elmaradottságára. Bajza vitastílusát is a nyilvánosság erejére számító öntudat jellemzi. Eleve megvolt benne a hajlandóság a vitatkozásra, érzékenyen szisszent fel minden ostobaságra és nagyképűségre. Személyes tulajdonságai szerencsésen harmonizáltak a Hitel korának követelményeivel, köztük az áltekintélyek megsemmisítésének feladatával. Ellenfelei rettegtek tőle, kegyetlennek, szívtelennek, dölyfösnek hirdették, s tehetetlen gyűlöletükben személyeskedéssel, hatalomratöréssel, áskálódó hajlammal vádolták. Bajza ritkán válaszolt a személyét illető gyalázkodásokra, ilyenkor azonban a Petőfiére emlékeztető republikánus öntudattal: "Nem az egyenetlenség istenasszonya, hanem az egyenességé hordoz engem; ez sugallja nekem, hogy ott, hol a szót hasznosnak, néha kötelességnek tartom, ne hallgassak." Bajza számára az örökös csatázás korántsem kedvtöltés, hanem a jónak felismert ügy szolgálata és kötelesség volt: "Küzdeni kell az elvekért is, üldöztetést kiállni, tudni, mint Galilei és meghalni tudni, mint a vértanuk." Ellenfeleinek nem az ő hitvitákra emlékeztető vitamodorában vágott vissza, tartózkodott a személyeskedéstől. Ha "szamár, irigy, kuvasz, bolond, korpavár cenk"-nek szidalmazták, ő megmaradt az elvek vitatásának szintjén, és ha személyes sebeket osztogatott is, mindig a jogos gúny fegyvereivel. Azokkal szemben, akik azzal vádolták, hogy visszavonást kelt, egyenetlenséget szít magyar és magyar közt, Bajza azt vallotta, hogy "polemizálni célszerüleg, azaz igazságok kifejtése miatt nemcsak nem vétkes, hanem a legdicséretesebb emberi szenvedély" s hogy "oppositio által jutott a világ a legszebb igazságok ismeretére".

Bajza Széchenyi fellépésével egyidőben vívta nagy tollcsatáit, és joggal írta róla a Nemzeti Társalkodó: "Bajza a literaturában az, ami gróf Széchenyi a politikai pályán." Felismerte ezt az eszmei rokonságot Bajza is, és a Hitelről {532.} méltató recenziót szándékozott írni: "aki ... a Hitelre haragudni fog, az ellenem is mind felzúdul." Ez az írása, úgy látszik, nem készült el, de a Kritikai Lapokban szembeszállt Dessewffyvel, a Hitel bírálójával, és azt írta Taglalatáról, hogy az "széles és haszonvehetetlen, parlag és sovány, mint, a kecskeméti homoksíkok". Irodalmi polémiáinak politikai tartalmára maga Bajza hívta fel a közönség figyelmét: "A haladás elve az, miket az új iskola rendithetetlenül elvének vall, az új iskola, melyhez nemcsak nyelvi vagy literátori, hanem általában minden haladás barátai tartoznak." Bajza az irodalmat a társadalmi élet részének tekintette, vitairatait a reformkori haladásvágy politikai pátosza hatja át.