Lírája

Mint lírikus Kazinczyhoz és Kölcseyhez, továbbá Mathisson, Hölty, Salis, Uhland költészetéhez igazodott. Az édesbús merengés, érzelgős fájdalom húrjait szólaltatta meg, költői képei a völgyi magány, az erdőmélye, a sírdomb körül zokogó patak, a bús esti szél, a borongó őszi alkony, a sejtelmes hold világát idézik fel, pesszimista életérzést sugallnak. A nagy gonddal alakított versekben szinte nincs is olyan elem, ami helyhez, időhöz, konkrét élményhez kötné az elömlő hangulatot. Sem a kor, sem az egyén valósága nem üt át a nyelvileg erősen stilizált sorokon.

De nemcsak ez az epedő-panaszos-érzelmes hangütés jellemző Bajza költészetére. Lírája követte és kifejezte a reformkori kibontakozást, s nagy költőtársa, Vörösmarty példájára egyre közelebb került a retorikus-patetikus lírai romantikához. Bajza költészetében az 1825–27. évi országgyűlés hozott {525.} először modorbeli s mindenekelőtt tematikai változást. Ekkor keletkezett a vidám és hazafias motívumokat egybeszövő, népszerű Borének (a Fóti dal elődje), a Száműzött honszerelmének vallomása, a Mohács emlékét idéző Andalgás, a Kazinczynak hódoló epigramma (Széphalom). Mindezek a nemzeti érzés ihletét mutatják. Az országgyűlés kudarca után, egészen 1832-ig (Vörösmarty fejlődésének is ez a válságos szakasza) kevés verset írt. Lírájában alig-alig mutatkozik annak a népiességnek hatása, amely Kisfaludy Károly, Vörösmarty költészetét ez időben termékenyítette meg, bár a húszas évek végén maga is fontos gondolatokat rögzített a megélénkülő népdal-irodalomról egy Toldyhoz írt levelében (1828. július 31.). Kisfaludy Károly népdalai adták az alkalmat erre a fejtegetésre: "Azt kívánnám a népdalköltő művésztől, hogy ne ő ereszkedjék le a néphez, hanem egy magasabb pontot találjon s oda emelje magához a népet. Vagy, hogy világosan szóljak, ne a költő vetkezze le a maga művészségét, hogy a néphez hasonló legyen, hanem a nép szájában támadt dalt öltöztesse művészi alakba, nemesítse meg művészi gonddal." Bajza eszmefuttatása a művészi népdalról Kölcsey fejtegetéseihez kapcsolódik, s egyik előzménye annak az elméleti irodalomnak, amelynek a negyvenes évek elején legjelentősebb képviselője Erdélyi János lesz. Egyébként Bajzának a népdal iránti érdeklődését tanúsítja az a tény is, hogy Herder népköltési gyűjteményéből lefordított egy skót népballadát, továbbá magyarra ültetett át – németből – egy lengyel népdalt és nyolc szerb népkölteményt.

A dalszerű megformálás Bajza verseiben csak ritkán és távolról emlékeztet a népdalra. Érzelmi finomságával, költői nyelvének ízléses választékosságával, dalszerű szerkezeti formájával tűnik ki a Halászlegény dala, melynek egy-egy strófája költői telitalálat. Például: "Szerelem szép csillaga | Fénylik nyugoton, | Ő vezérli csónakunk | a hullámokon." A halk érzelmesség lírája jellemzi a Lenke dalát, amely Az apácával s több más verssel együtt a helyzetdal mintáit nyújtotta a reformkor költőinek, nem utolsósorban Petőfinek. Más költeményeiben energikusabb lírai hang kap meg, a dalszerűség helyét a vallomás-tónus foglalja el (Hódolás, Hozzá stb.). Bajza lírájának történeti érdeme, hogy meghonosítja az intim lírai közlés, a bensőséges költői érzelemkifejezés, a kedves, meghitt poézis tónusát. Van ezekben a versekben valami emlékkönyv-szerű hangulat, s azt is érezzük, hogy a sorok mögött nem feszül rendkívüli költő-tehetség, de kétségtelen, hogy e Kazinczy s főleg Kölcsey által művelt daltípust Bajza tette népszerűvé. S nemcsak a bánatosan érzelmes dalokat, hanem az efféle üdébb hangokat is:

Más dicsérje a setét,

Sárga, zöld szín kellemét;

A kék szín kedves nekem,

Mint viruló életem.

Kék az esti tünemény,

A szivárvány, a remény,

A kis emlény kelyhe kék,

Melyért a szív lángol, ég;

Kékek a csermelyhabok,

Kikben a szent menny ragyog;

{526.} S kék, szemed, szép Emmike,

Te szív legkedvesbike.

A disztichonos formában írt Emma (1836) megelőzi Vörösmarty és Petőfi rokonképeket villantó verseit:

Volnék bár hegyeken lebegő szél, messze röpülnék,

Messze, hol érzelmim kínja nem érne utol.

Volnék bérci patak, lerohannék sziklatetőkről,

S eltünném a nagy tengerek árja közé.

Felfigyelhetünk Bajza költészetében a lírai belső formának egy-egy olyan változatára is, amely a kezdő Petőfi felé mutat. Például az Emlékezésben:

Bajza költészetét a harmincas évek politikai ihlete lendítette tovább mind eszmei, mind stilisztikai tekintetben. Az Apotheozis (1834) az egész magyar közvéleményt mélyen megrendítő tragikus lengyel szabadságharc magasztalása, a más népek szabadságküzdelmeivel együttérző reformkori hazafiság egyik legszebb lírai dokumentuma, amely megelőzi Vörösmarty lengyel tárgyú verseit. S bár művészi hatására nézve alattuk marad, a zsarnokgyűlöletet, a szabadságharcos optimizmust erőteljesebben fogalmazza meg. A vezér bucsuját is az ész hatalmában, a népjogot védelmezők igazságában való bizakodás hatja át; A rabköltő "a halvány Cassiust", "Brutus véres hadát" s a kor "félistenét", Washingtont szeretné énekelni; a Sóhajtás (1834) a reményért könyörgő, fájdalmas hazaszeretet dalszerű formában kifejezett vallomása, sikerült intonálása ("Multadban nincs öröm, jövődben nincs remény") szállóigévé lett. Az Athenaeum szerkesztésének gondjai közepette Bajza lírája elnémult, és csak 1845-ben szólalt meg újra. Ekkor keletkezett költészetének egyik legmaradandóbb alkotása, a Honfidal, némiképpen a Szózat hatása alatt, de annak retorikus jellegével szemben ez dalszerű, személyes vallomás. A harmincas években Bajza hazafias versei nagyrészt helyzetversek voltak (A száműzött, A vezér bucsuja, A rabköltő), most a Honfidal, az Ébresztő, a Deákhoz írt költemény a személyes lírai megnyilatkozás közvetlen formái.

{527.} A szabadságharc után írt költeményei a maguk korában nem hathattak, de éppen ezek a versek tekintélyes helyet biztosítanak Bajzának a magyar költészetben. Költeményeiben az eltiport ország panasza mellett a zsarnok elleni lázadás és megvetés indulatai kapnak hangot rendkívüli erővel; szilaj gyűlölettel bélyegzik meg a Habsburg-ház vérkutyáját (Haynau-dal), s az eljövendő új forradalom reménységével buzdítanak (Jóslat, 1850), Szolnok, Sarló, Isaszeg dicsőségét idézik fel rajongva.

A haza sorsán érzett fájdalom pályája legérettebb, legköltőibb verseit formálta meg. Egyetlen zokogó felcsuklás Mióta érezek ... kezdetű töredéke:

Mióta érezek,

Mióta gondolok,

Szerettelek hazám!

De most vészben forogsz

Imádott, szent haza,

Most elvesztésedre

Reszketve gondolok.

Mi a magyar hazája most?

Élettelen temető,

Rémes csendű, néma sir! ...

A Fohászkodásban az istennel perlekedve kiáltja szét a költő a bukás okozta kínt: "Állanak templomidnak | Szent oltári még? | Vagy tán a pokol le | Döntögette rég?"

De Bajza nem temetkezett a teljes kétségbeesésbe. A keserűség, a gyötrődés, ha csak egy-egy villanás erejéig is, de helyet adott a bizakodóbb hangnak: "Kelnek újra forradalmak, | Megkezdendők a csatát" (Jóslat). S a mostoha körülmények között, reménye romjain is valami keserű, szomorú, véncigányos bizakodás csendül fel lírájában:

Lenni kell egy jobb világnak

Itt vagy más bolygó tekén:

Ébren alva ezt sugallja

Fájó szívnek a remény.

(Nyugtalanság, 1851)