{63.} Báróczi Sándor (1735–1809)

Erdélyi származású köznemes, aki a nagyszebeni kancelláriánál szolgált, és csak 1761-ben került Mária Terézia magyar nemesi testőrségébe. A szép, szálas fiatalemberek közül kirítt a vézna, rút külsejű ember. S bár az ezredességig vitte, boldogtalan volt, s zord magányában különc szenvedély rabja lett: aranycsinálással foglalkozott. (A mágiára hajlamos szabadkőművesek között mások is hódoltak az alkímiának.) A testőrség életéről készített értékes feljegyzései csak 1936-ban jelentek meg nyomtatásban.

A testőrírók körének ő volt a legjobb stilisztája, aki tudatosan törekedett a magyar nyelv pallérozására. Elveit franciából készített fordításaiban valósította meg. Elsősorban választékosságra törekedett. Megváltoztatta nyelvünk régies gondolat- és szófűzéseit, a terjengős értelmező tolmácsolás helyett tömörség, szabatosság volt az eszményképe, s felismerte a ritmikai, zenei elemek, az arányok szerepét a prózában. Nem nyelvújító abban az értelemben, hogy új szavakat alkot, viszont kétségtelenül és felismerhetően érvényesíti az esztétikai szempontokat a puszta grammatikai követelményekkel szemben. Az "ékesen szólás"-nak ez a hangsúlyozott művelése nyerte meg Kazinczy tetszését, olyannyira, hogy a nyelvművelő mozgalom tulajdonképpeni ősének és példaképének nem Bessenyeit, hanem Báróczit tartotta. Célkitűzéseit egyébként Kazinczy nemcsak elismerte és méltányolta, hanem a maga fordításaiban követte is.

Úgyszólván nincsen eredeti munkája, s ami van, az sem szépirodalmi jellegű, hanem röpirat: A védelmeztetett magyar nyelv (Bécs, 1790). Ebben a nemzeti mozgalom nyelvművelési és irodalmi céljait taglalja meggyőzően, bár a lényeges elveket Bessenyei már korábban és mélyebben kifejtette. Báróczi igazi jelentősége franciából készült fordításainak nyelvi-stiláris példaadásában rejlett: a modernebb próza s általában az új irodalmiság számára nyitotta meg az utat.

Híres és hazánkban is sokat olvasott heroikus regény volt La Calprenède Cassandrája. A fordítás először Bécsben jelent meg: "Kassándra, melyet frantziából fordított Bárótzi Sándor Magyar Nemes Testőrző" (1774). A mű a 17. századi udvari arisztokrácia ízlése szerint komponált kalandos-szerelmes áltörténeti regény, Dárius perzsa király korába helyezett cselekménnyel. Báróczi munkája nem is annyira fordítása, mint inkább tömörített kivonata az eredetinek. Stílusa fejlettebb a Kártigám nyelvezeténél. Báróczi e műve több kortárs tanúsága szerint népszerű volt, az említetten kívül még két kiadása jelent meg.

Fontosabb ennél az Erkölcsi Mesék, "mellyeket frantziából fordított Bárótzi Sándor Magyar Nemes Testőrző" (Bécs, 1775). Eredetije, Marmontel Contes moraux című elbeszélésfüzére, egész Európában nagy sikert aratott, s felvilágosodottabb, modernebb szellemet plántált irodalmunkba, mint a lefordított divatos románok többsége. Egyébként e mű egy részét ugyanebben az évben Kónyi János is lefordította, Marmontel egy másik munkája pedig, a Belisaire (Belizárius), Zalányi Péter fordításában még 1773-ban megjelent. Marmontel csiszolt, elegáns stílusa kiválóan alkalmas volt arra, hogy Báróczi sikeresen próbálja ki rajta műfordítói elveit. Fordítását sokáig a szép magyar próza példájának tartották. Az érzékeny, szentimentális jellegű {64.} szerelmi történetek a szív jogait hirdették, a főúri és népi környezetet egyaránt rajzolták, s az erkölcsi problémák fejtegetése mellől a társadalombírálatra való törekvés sem hiányzik belőlük. Báróczi fordításának egy példányát megküldte Marmontelnak, aki, jellemző módon, afölött fejezte ki örömét, hogy művét most már a "krimiai dámák" is anyanyelvükön olvashatják. Báróczi tevékenysége a magyar prózai stílus kimunkálása közben a nyelvművelés fordítói programjának kibontakozását segítette elő, élvezetes olvasmányokat adott a közönségnek, hajlékony, korszerű prózájával hozzájárult a hagyományossal, régiessel szembenálló stíluseszmény kialakításához.