Vita a hegeli filozófiáról

A polgárosulás szellemi viszonyai között a korábbi mellőzöttségből ha nem is az érdeklődés előterébe, de terébe került a filozófia. Jelentős filozófiai törekvésekkel (Apácai Csere, Bessenyei stb.) korábban is találkozhattunk történelmünkben. De most kerülnek először a filozófia kérdései a szélesebb nyilvánosság elé. Nem zártkörű szaklapokban zajlik a vita, hanem a reformkori irodalom legfontosabb orgánumaiban, az Athenaeum, a Figyelmező, a Tudományos Gyűjtemény hasábjain. Az akadémiai triumvirátus nem az elvont elméleti, módszertani kérdések iránti rokonszenvből adott helyet a filozófiai vitáknak. Nem a lét és tudat közti viszony vagy a megismerés más problémái izgatták őket. Sokkal inkább a bölcseleti polémiákból levonható politikai, társadalmi, világnézeti következtetések, a nemzeti és szociális átalakulás ideológiai érvei.

Néhány köznemesi származású, német egyetemeken tanult protestáns paptanáré a kezdeményező szerep: ők kezdik megismertetni a hazai közvéleménnyel a hegeli filozófia alapelveit. Tarczy Lajos (1807–1881), Taubner Károly (1809–?), Warga János (1804–1875) és Szeremlei Gábor voltak idehaza Hegel első követői. Az első három az úgynevezett baloldali hegeliánusokhoz tartozott, mesterüktől elsősorban gondolkodása dialektikáját vették át s próbálták alkalmazni azt a tudomány területén. Szeremlei viszont a jobboldali hegelianizmust közvetítette: Hegel filozófiájában a keresztény hit igazolását látta, célja a vallás és a tudomány elveinek egyeztetése volt. A magyar baloldali hegeliánusok azonban nem voltak annyira radikális felfogásúak, mint német társaik. Ezek ateista következtetéseket vonnak le a hegeli filozófiából; a hazai baloldali hegelistáknál ez fel sem merült.

Tarczy Lajos és társai 1832–1837 között a berlini egyetemen tanultak; innen hozták magukkal Hegel tanításait. Idehaza neves kollégiumokban tanítottak: Tarczy Pápán, Taubner a pesti evangélikus gimnáziumban, Warga {544.} Nagykőrösön, Szeremlei Patakon, s főleg a természettudományos tárgyak oktatásában adták elő a hegeli elveket. Csakhamar megindult ellenük a támadás: Vecsey József debreceni lelkész volt a megindítója, első cikke e tárgyban a Tudományos Gyűjtemény 1833. évfolyamában jelent meg. Vecsey érthetetlennek, fellengzősnek, következetlennek nevezi Hegelt, s azzal vádolja, hogy tagadja a tételes vallást. Az ő nyomán egy N. J. monogramú szerző megbírálja Tarczy Lajos Észtan című főiskolai jegyzetét. Gúnyosan "magyar Hegel"-nek nevezi a pápai professzort, mivel Tarczy azt tanítja, hogy a tárgyi világban mindenütt élet, mozgás, fejlődés, különbségek, nyugtalanság, ellentétek vannak. Tarczy Ellenbírálat című tanulmányával válaszolt (1836). Kifejti, hogy ő is a vallás alapján áll, de az emberiséggel együtt az egész valóság megismerésére törekszik. Módszere az összefüggések elismerésén alapul. Hegel beható tanulányozását ajánlja ellenfeleinek, akik sohasem olvasták Hegelt.

Tarczy Philosophiai vázolatok című tanulmánya a hegelianizmus egyik legértékesebb hazai dokumentuma. Az emberi ész és akarat teljes elismerése jellemzi a vallási fideizmussal, a világ megismerhetetlenségének tanításával szemben. Ellentétel című fejezete kimagasló jelentőségű; ebben kifejti, hogy ahol élet van, ott "ellentétel, küzdés, csatázás" van, az ellentét határozza meg az élet összes szféráját, még a családi életet is. Történelemben, filozófiában is az ellentét a meghatározó elem, épp ezért a "rendszerezett ellenzék", a törvényhozásban nagyon is szükséges: az emberi ész állandóan fejlődik a jelenlegi fejlettségi állapotokba beletörődni sosem szabad. E dialektikus elveknek az akkori politikai helyzettel való összefüggése, az ellenzéki harcokat serkentő hatása nyilvánvaló. "Nincs kör vagy viszony az életben – olvassuk Tarczy tanulmányában –, melyben ellentétel helyet nem foglalna, higyjük el, hogy az magunkra szintúgy, mint a közjóra nézve egyáltalában szükséges; – a küzdés élet, a nyugalom halál, s amely nép örök nyugalomban él, az vagy gyermek, vagy agg; amaz boldogabb, mert életre számolhat, emez csak sírjába temetkezni készüljön."

Hasonlóképpen értékes művek Taubner Károly tanulmányai, mindenekelőtt a Párhuzam Aristoteles és Hegel közt (1839), melyben összeveti a két gondolkodó tanításait, s amelynek középpontjában a hegeli fejlődéselv történeti volta áll. Hegelt védve kiemeli módszere történetiségét, a történeti változások dialektikájának felfedezését, azt, hogy a megelőző filozófiát mint történeti fejlődés során szervesen alakult tudományt tekinti. "Ekként magyarázza Hegel ... – írja Taubner –, hogy minden filozófiai rendszer nem tünemény magának, hanem csak az idő által föltételezett s a filozófiának szakadatlan haladásától függő eredménye minden előbbi vizsgálatoknak, láncszem a kifejtőzésnek hosszú sorában." Bírálati vizsgálat Hegel bölcselkedése felett című önállóan megjelent füzetében (1838) világosan kifejti és összefoglalóan rendszerezi a közönség számára a hegeli dialektika alapelveit. Sorra tárgyalja a dialektika fő tételeit: a lét és a semmi, az azonosság és a különbség, a rész és az egész, az egyes és az egész, az egyes és az egyetemes, a véges és a végtelen, az egyén és a természet ellentétpárjait. Taubner hangsúlyozza (s ebben emelkedik ki társai közül), hogy a dialektika ("vetélyesség") kidolgozását tartja Hegel halhatatlan érdemének. Másik, A lélekeszme bölcsészet–történeti –bírálati szempontból különös tekintettel Hegelre című, figyelmet érdemlő {545.} könyvében (1839) elsőnek ad módszeres filozófiatörténeti áttekintést, s ennek során összefoglalóan ismerteti a legújabb német idealista áramlatokat, Kant, Fichte, Schelling, végül Hegel filozófiáját.

Akárcsak Tarczy, Warga János is erőteljesen kiállt Hegel elvei mellett D. J. Schaller filozófiai munkájáról szóló beszámolójában (1837). Szerinte a filozófia szerepe, feladata, funkciója "az ellenzeteknek a legelemibb adaton kezdve folyvást emelkedő, tartalmas, egymásból szakadatlanul mozgó, dialecticus közvetítésében" áll. A filozófia teljesen más, mint a teológia, számára önálló szerepet követel. Hegel érdeme szerinte az, hogy rendszere a legszorosabb összefüggéseken alapul: az elemiből s a közvetlenből emelkedik az egyetemesig és az általánosig.

A Vecsey József körül felsorakozó reakcióval szemben a jobboldali hegeliánus Szeremlei Gábor is felvette a küzdelmet. Ő azonban nem Hegel dialektikáját, hanem idealista rendszerét védte meg s e rendszer "jámborságát" bizonygatta. Azt állította, hogy a hegeli lét fogalma nem más, mint a bibliai teremtő fogalma, s hogy Hegel a logika–természetfilozófia–szellemfilozófia hármas felosztásával csupán a kereszténység atya-fiú-szentlélek hármasságát akarta bizonyítani filozófiai eszközökkel. Hegel tanításai szerinte általában a biblia tanításait illusztrálják, pl. a határtalanról egyszerre a határozottra való ugrás Mózesnek a mennyről a földre való szökése (Hegel a mint van; 1838). Szeremlei fideista spekulációival Warga János szállt szembe.

A magyar baloldali hegeliánusok a csatát, míg az filozófiai vonatkozásban folyt, sikerrel vívták meg. Ekkor azonban a konzervatív csoport politikai támadást indított, denunciálta a hatóságoknál a hegeliánusokat. (Tarczyt már előzőleg felfüggesztették állásából.) Lugossy József A hegelismus a status és egyház szempontjából című tanulmányában (1839) társadalomfelforgatással és istentelenséggel vádolta meg Hegel követőit. Szerinte a júliusi forradalom óta Hegel tana az egyház biztos támaszából a radikalizmus fő fegyverévé lett: veszélyesebb minden korábbi ideológiánál, megrontja az embereket, felbomlasztja a társadalmi rendet és a kereszténységet.

Ez a durva támadás visszavonulásra késztette a baloldali hegeliánusokat. Működésük ellenhatásaképpen ekkortájt alakult ki hazánkban az úgynevezett egyezményes filozófia, mely az éles, sőt forradalmi változásoktól sem idegenkedő hegeli tanítás helyett jobban megfelelt a legfeljebb reformokra, egyezkedésre hajlandó köznemességnek.