Az 1841. évi korszakhatár

Az 1840-es évek elején egy új szakasz politikai és irodalmi kezdőpontjai tűnnek fel a reformkori mozgalmakban. A Kossuth-szerkesztette Pesti Hirlap 1841 január elején indult meg, a magyar sajtó történetében addig páratlan érdeklődést támasztva. A Pesti Hirlap tulajdonképpen az első modern hírlap-jellegű politikai orgánuma a liberális törekvéseknek; közvéleményt teremt és formál, a nemzeti progresszió erejét jelzi.

Az 1841-es évnek mint egy nagyobb korszakot tagoló határnak a megjelölése az áttekintés érdekében szükséges egyszerűsítés. Az irodalomtörténetírásban úgyszólván minden esztendőre pontos korszakhatár kényszer-megoldás. Ezek az évszámok sohasem a jelenségek halvány kezdeteit, sohasem az előkészületeket jelzik, hanem a lappangó vagy addig halvány tendenciák felszínre törését. S nem is a politikai-kulturális-szellemi folyamat teljes szélességben való áttörését jelöli a korszakhatár, hanem a folyamat egyik-másik tényezőjének fejlődésbeli robbanását. Jelen esetben arról van szó, hogy az az energikus, ellenzéki politikai szellem, amely már az 1832–36. évi országgyűlésen bontogatta szárnyait, a hatalom visszavágásai után végül is Kossuth Pesti Hirlapjában kapott új erőre, szerzett legalitást egy határozott és harcos nemesi liberalizmus jegyében. A fejlődésnek ez a vitathatatlan mozzanata jelzi azt a határozottságot, amellyel a magyar történelem a 48-hoz vezető útra lépett. A Pesti Hirlap olyan szellemiséget pezsdít meg, amely sürgeti az új minőséget hozó irodalmi fejlődést. Ha figyelembe vesszük, hogy Petőfi 1844-ben érkezik költői pályájának első magaslatára, ha látjuk, hogy Erdélyi János 1842-ben kezdi meg a nyilvánosság előtt agitációját a népdal-kultusz érdekében, ha érzékeljük Vörösmarty lírai magatartásának változását, amely 1844-ben új klasszikus eredményeket hoz, ha figyelembe vesszük az új divatlapok indulását 1844-ben, akkor azt mondhatjuk, hogy 1841 és 1844 között zajlik le politikai és irodalmi életünkben az a "fordulat", amely összegezve a harmincas évek törekvéseit, az új körülmények között már 48 felé mutat. A fordulat osztálytartalmát a politikában egyelőre a nemességen belüli eltolódás jelzi: megerősödik, vezető pozícióra tesz szert a polgári haladás ügyét vállaló középnemesi réteg. Emellett mind nagyobb szerephez jut a politizáló értelmiség. Az irodalomban a változás osztálytartalma részleges osztályváltás is: Petőfivel, Arannyal (mellettük Erdélyivel) a nép küldöttei indulnak {550.} el a szellemi hegemónia felé emelkedő úton, népi tartalmak képviselőiként. Ám a negyvenes évek elején Bécs is "eszmélni" kezd: a Magyarországon növekvő feszültség lentről kezdeményezett mozgalommal fenyeget, ennek elhárítására Metternich bizonyos korlátozott, fenti kezdeményezéseket javasol. "Itt segélyre van szükség! És honnan jöjjön az? Ha az felülről nem jő, úgy az országnak csak egy út marad nyitva, bajaiból szabadulni: a szociális forradalom útja ..." – írta József nádornak. Nem sokkal később egy királyi leiratban ezt olvassuk: "Magyarországomnak jelenlegi viszonyai kétségkívül alapos megfontolást igényelnek, melynek célja ugyan a magyar alaptörvények fenntartása legyen, de amelynek eredményei által a kormány elevenítő s megvédő tettereje biztosíttassék, az anarchiával határos mostani állapotnak vége vettessék ... E fontos feladat sikerítésére sürgetőleg szükséges, hogy az annak megoldására irányzandó terv a kormány által felkaroltassék, életbe léptessék s az ország konzervatív pártjának segélyével keresztülvitessék." A bécsi ellenállás meghiúsította az 1843–44. évi országgyűlés reformtörekvéseit, csak a magyar nyelv hivatalossá tételéért vívott harc vezetett eredményhez. Az ellenzéki megyék megfékezése végett Bécs bevezette az adminisztrátori rendszert, s 1846-ban új, hatékonyabb pártalakulásra szövetkeztek a konzervatív erők. A Habsburgok és Magyarország, a progresszív erők és a konzervatívok között fokozatosan éleződtek az ellentétek, amelyek végül a forradalom és a szabadságharc kirobbanásához vezettek. Bécs és az arisztokrata-konzervatív erők támadásai és ellentámadásai már nem törhették meg a haladó mozgalmakat. Kossuthot megfoszthatták ugyan a Pesti Hirlaptól, de megszervezte a Védegyletet (amely 1844. október 6.-án tartotta alakuló közgyűlését), ezt a gazdasági célkitűzésű, de politikai rendeltetésű társadalmi mozgalmat. Eszméinek fóruma lett a Hetilap, miközben a Pesti Hirlap szerkesztése a centralisták kezébe került. (Szalay László, majd Csengery Antal szerkesztette.) Az ellenzéki erők 1846-tól kezdve alakítják ki tevékenységük pártkereteit, ideiglenesen megszüntetik a vitát a kossuthi liberalizmus és a centralisták között. A konzervatív szervezetek ellenében megalakul a progresszív Ellenzéki Kör, amelynek megbízásából Bajza 1847-ben külföldön megjelenteti az Ellenőr című politikai zsebkönyvet, Kossuth, Petőfi, Vörösmarty, Lukács Móric és mások írásaival. A kispolgári radikálisok és a plebejus demokraták nem alkotnak külön pártot; tevékenységük a baloldali ellenőrzés és sarkallás szerepét tölti be az ellenzéki fronton belül. Reformkori történelmünkben az 1832–36. évi országgyűlési fiatalság, a Lovassy-vezette Társalkodási Egylet illegális tevékenysége a radikális demokratizmus első kísérlete. Ezt folytatja és köti össze Petőfi korával és körével Kazinczy Gábor irodalmi szervezkedése. Petőfi a Tizek Társaságában eszmeileg korántsem egységes, de politikai irányzatukat tekintve demokratikus írókból csoportosulást hoz létre. Szervezetileg még nem kapcsolódik össze az írók mozgalmával Vasvári Pál tevékenysége, amely az évtized közepén a pesti egyetem köreiben kezd kibontakozni, később pedig a lapokban és pedagógiai téren, a nyilvánosság szélesebb fórumain. Külön vonulatát képviseli a demokratizmusnak már a harmincas évektől kezdve Táncsics Mihály, s a negyvenes években jelentkező Horárik János. Mindezek a szálak 1848-ban, a politikai cselekvésben találkoznak össze. A forradalmi baloldal szerepe és hatóköre 1848 márciusában és a forradalmi események későbbi fordulataiban megnőtt, ez {551.} azonban nem jelenti azt, hogy – eltekintve márciustól és a szeptemberi fordulattól – a plebejus demokraták politikai vezetői voltak 1848–49-nek. Ők képviselték a legkövetkezetesebb forradalmi és nemzeti álláspontot, ők jártak a forradalmi haladás élén, de a történelmi-politikai vezetőerőt – a forradalmi fordulópontok előtt és után – a középnemesi liberálisok jelentették. A forradalmi plebejus álláspont leghatékonyabb képviselője és legklasszikusabb kifejezője Petőfi Sándor volt.

A kor szellemi arculatát egyre közvetlenebbül érintik a fejlettebb nyugati országok filozófiai, közgazdasági, jogi nézetei. Benyomul szellemi életünkbe – amint arról az előző fejezetben szóltunk – Hegel filozófiája; a hazai baloldali hegeliánusok sorában olyan egyéniségeket találunk, mint Tarczy Lajos, Erdélyi János. A negyvenes évek sajtójában már Feuerbach és Bruno Bauer nevével is találkozunk. A reformkori közgazdasági gondolkodás elsősorban a liberalizmus, a klasszikus polgári közgazdaságtan tanításaiból merít. Széchenyi, akire leginkább Bentham utilitarizmusa hatott, jól ismeri Smith és Ricardo munkásságát. Kossuth is az angol közgazdászok művein nevelődik, de a negyvenes évek elején a német Friedrich List közgazdasági elveit teszi magáévá, amelyek a korlátlan szabadkereskedelemmel szemben a védvámos kapitalizmust hirdetik. Ezeknek az elveknek jelentős szerepük volt Kossuth védegylet-koncepciójának kialakításában. List munkáját ekkor magyarra is lefordítják; nézetei sűrűn szerepelnek a korabeli sajtóban, védve és vitatva. A liberális "közismereteket" külföldről elsősorban Rotteck és Welcker Staatslexikonából merítik a tájékozódást igénylők. Közreműködött a liberális eszmék terjesztésében az Augsburger Allgemeine Zeitung. Nagy hatást gyakorolt a reformkori progresszióra a liberális francia történetírók munkássága, mely az osztályharcok történelemformáló erejére irányította a figyelmet. A harmincas évektől kezdik ismertetni Saint-Simon majd Owen, Fourier utópista szocialista elméleteit, s a 40-es években hatnak Louis Blanc és Cabet elképzelései is (Táncsics, Vasvári). Úgyszólván az egész reformkoron végigvonul a Sismondi nézetei iránt tanusított figyelem; a romantikus svájci polgári közgazdász az idealizált kisárutermelés alapjáról nyújtotta a kapitalizmus éles bírálatát, gyakran érintkezve az utópista szocialisták diagnózisával. Élénk hatást gyakorolt a radikalizálódó fiatalságra Lamennais abbé szocialisztikus-fideista ideológiája. A szocialisztikus nézetek reformkori jelentkezését – a puszta ismertető szándékon túl – három főok magyarázza. Először: a feudális antikapitalizmus olykor segítségül hívta ezeket a nézeteket a maga igazának erősítésére. Másodszor: a polgári átalakulás eszméinek nagy felkészültségű képviselői, a centralisták, a maguk feudalizmus-bírálatához hívták szövetségesül az utópisták egyik-másik gondolatát; vagy éppen a polgárosulás távlataival kapcsolatos dilemmáik aktivizálták nálunk az utópista eszméket. Harmadszor: a radikális, plebejus baloldal egyre nyíltabban közeledett az utópisztikus elvekhez. A szocialisztikus nézetek nem váltak uralkodóvá a reformkor ideológiai térképén, de jelen voltak ezen a térképen, hatottak és ellenhatásokat váltottak ki az egyre élénkebben politizálódó közgondolkodásban.