Útirajzok Európáról

Pulszky Ferenc (1814–1897) Uti vázolatok című, 1836-ban keletkezett tanulmánya egy nyugat-európai körútról számol be. A szerzőt főleg a képtárak, műgyűjtemények, könyvtárak érdekelték, a művészettörténész, a leendő régész szemével figyelte a látottakat. De mégsem annyira a múltat, mint inkább a jövőt vizsgálni ment nyugatra. Ő is, hasonlóan Szalay Lászlóhoz (Uti naplómból 1839), lelkesedéssel szól arról, hogy Nyugat-Európában milyen nagyarányú a civilizáció haladása. A közlekedés nagy vívmányáról Pulszky tájékoztat először: leírja vasúti utazását Brüsszel és Antwerpen között. Ő veti fel elsőnek a reformkorban sűrűn visszatérő ír problémát is: megrázóan ecseteli az ír nemzeti nyomort, kiszolgáltatottságot, melyet idehaza {576.} Ausztriától való függésünk megfelelőjének tekintettek. – Említést érdemel Trefort Ágoston Utazási töredékek című beszámolója is: a hazainál is nagyobb társadalmi elnyomásról, a cári önkényről először ő tudósít a reformkorban, személyes élmények alapján. 1836-ban járt Oroszországban, s rövid feljegyzéseiben megörökíti a cári bürokrácia rendőri intézkedéseit, az abszolutizmus elnyomó rendszerét.

1840-ben nagy könyvsiker volt Szemere Bertalan (1812–1869) kétkötetes műve, az Utazás külföldön. Öt év múlva újabb kiadásban is megjelent. Szemere, 1849-ben a trónfosztás után megalakult kormány miniszterelnöke, 1834-től tagja volt a pozsonyi országgyűlési ifjak Társadalkodási Egyesületének, rajongó híve Wesselényinek, Kölcseynek. Tartván attól, hogy a Lovassy-perben ő ellene is elfogató parancsot bocsátanak ki, 1836-ban külföldre menekült. Egy évet töltött külföldön, s mint maga írta, Németországban főleg a népiskolákat, Franciaországban a közéletet, Angliában a börtönrendszert, Svájcban a természet szépségeit vizsgálta. Minden érdekelte Szemerét: megfigyelte az utakat, az árvaházakat és iskolamesterképző intézeteket, a takarékpénztárakat, a választási mechanizmusokat, a kölcsönkönyvtárakat és a színházakat, az életbiztosító intézeteket, kisdedóvókat és a temetőket, a parkokat és a Temze dokkjait.

Bölöni Farkas Sándor inkább az ideálok embere volt, a liberális eszmék rajongója, Szemere a gyakorlati tennivalók embere; az még csak vágyott a látottak megvalósítására, Szemere már követeli a reformokat: terveket készít, javaslatokat tesz, a közéleti egyéniség hivatásérzetével. Egy-egy intézmény, szervezet ismertetésekor mindjárt megvizsgálja a hazai alkalmazhatóság feltételeit. Franciaországban megnyerte tetszését az írói foglalkozás megbecsülése, a sajtó- és gondolatszabadság. Német tapasztalatai nyomán alapvető iskolareformot követel, Angliától pedig majd mindent átvenne. Sokszor szinte hangosan gondolkodik: tépelődéseit, problémáit is papírra veti. A tényközlő leírások s a patetikus vallomások közt csapongó lélekből időnként ironikus szikrák pattannak ki, amikor hazai viszonyainkra terelődik a szó (pl. a hazai bíróságok nehézkes ügymenetére).

Szemere Bertalan már nincs annyira elragadtatva a polgárság intézményeitől mint Bölöni Farkas Sándor. Párizsban észreveszi, hogy a kapitalizmussal az osztálytársadalomnak csak a formája változott meg, a kizsákmányolás viszont megmaradt. "Érzéketlenebbet, enzőbbet, bután gőgösbet – írja – a pénzarisztokratiánál Isten nem teremte." A kapitalista gazdaság árnyoldalait Angliában is megfigyelte, mégis itt elsősorban a gazdasági élet és a közigazgatás fejlettsége nyűgözte le. A második kötet túlnyomó részét Angliának szenteli. Szemében az angol föld a munka és szorgalom hazája, az angol nép nagyságát a munka és a cselekvés polgárias erényeiben látja. Ezt szeretné meghonosítani idehaza is, művét is ennek jegyében fejezi be: "Cselekedjünk, mert élet csak a tett, mert csak a tettnek van emlékezete."

Gorove István (1819–1881) és Tóth Lőrincz (1814–1903) 1842 nyarán indultak el nyugati körútjukra. Gorove ekkor huszonhárom éves, az egyetemi ifjúság s az 1839–40-es országgyűlési ifjúság egyik vezéralakja; különösképp a magyar vasút- és csatornahálózat megteremtése foglalkoztatta ekkor. Tóth Lőrinc ez idő tájt a Jelenkor segédszerkesztője, tagja az Athenaeum körül csoportosuló írói körnek, később mindketten a Védegylet vezető funkcioná-{577.}riusai lesznek, Kossuth hívei. Utazásukról egyazon esztendőben, 1844-ben megjelent könyveikben számoltak be.

Gorove Nyugot című útleírásából a cenzúra sokat törölt: sajnos éppen az értékes franciaországi részeket kellett elhagynia. (Ezek csak 1882-ben láthattak napvilágot.) Erős függetlenségi törekvése, szabadságérzése szúrt szemet a cenzúrának. Gorove rajongott a svájci szabadságért, nagy tisztelettel írt Uri kanton népgyűléseiről, a hollandokról, akik meg tudták védeni hazájukat, s az 1830. évi belga forradalom emigránsairól. Útján olyan egyéniségeket látogatott meg, akik a nemzeti önállóság és a liberalizmus nemzetközi tekintélyű képviselői: mint Friedrich List, a védvámrendszer elméletének megalapítója, Karl Theodor Welcker, a Staatslexikon egyik szerzője, Sander, badeni ellenzéki politikus, W. Menzel, német történetíró, O'Connell, az ír függetlenségi mozgalom vezére.

Gorovéra is, társára is Anglia hatott leginkább. Londonban lenyügözi őket a nagyság, a forgalom, a zaj, a polgári civilizáció megannyi újszerű vívmánya: utcaburkolat, csatornázás, rikkancsok, kirakatok, reklámok, plakátok, omnibuszok, liftek, dokkok, az esti gázvilágítás, stb. Fő élményük a vasút; Gorove az angol vasútakban a polgárosodás diadalát látja: "Az angol vasútak nagyszerűsége mellett minden más utak elenyésznek; ama tolongó néptömeg, ez üvöltő gőzösök s szekérvonatok mennyisége, nagyszerűsége az építményeknek, oly sajátságok, melyekből az angol nagyságot nyilván olvashatni".

Gorove munkájának egyik értéke az Angol népnyomor című fejezet. Borzadással és szánalommal írja le a senyvesztő gyermekmunkát, a szörnyű pauperizmust; szentimentalizmus nélkül, hűvös objektivitással érzékelteti a nyomor vonásait. Kiáltó ellentétet rajzol a tőkés és a munkás között: "A gyárnok elhagyja a gyárát s megy a szabadba, a vidékre, de kéménye füstöl, s ezt munkása kénytelen beszívni; az szőnyeges szobáiba, ez penészes üregébe, az kertjébe, ez szennyes utcáira tér." Gorove elolvasta Eugène Buret kétkötetes művét, mely a kapitalizmus éles bírálatát tartalmazza, huszonkét oldalon ismerteti, s vele egyetértésben, orvosszerül a bajokra, szakszervezeteket és progresszív adózást javasol.

Leír egy forró levegőjű chartista gyűlést. Egymásután szólalnak fel a munkások s Gorove ámulva tapasztalja felkészültségüket, megérez valamit az új osztály történelmi elhivatottságából. Megmutatkozik azonban Gorove nemesi korlátozottsága is: a forradalmi mozgalmat elítéli és helyesli az elnyomó rendeleteket. De főként azt értékeli a polgári demokráciában, ami valóban érték: a közélet nyilvánosságát, a sajtószabadságot, a miniszteri felelősséget, az esküdtszékek intézményét; és a pauperizmus látványa sem tántorítja el a polgárosodásért vívott harctól.

Gorove műve inkább értekezés, mint útinapló, inkább szakavatott tanulmány, mint egyéni élménybeszámoló, inkább elemző dolgozat, mint műélményt nyújtó szépírói alkotás.

Útitársa, Tóth Lőrinc fiatal magyar utazók tájékoztatására szánta könyvét. Hat füzetből álló Uti tárcza című munkájában rengeteg adatot, tényt, számot, nevet, látnivalót sorol fel, félig-meddig Baedeker módjára. A füzetek végén közli az állomások, a fogadók, a vasutak listáját, Ennek ellenére: műve még akkor is politikus jellegűvé válnék, ha a látottakhoz semmi kommentárt nem fűzne. Olyan tapasztalatairól számol be, mint a vasútépítés roppant üteme Né-{578.}metországban, a carlsruhei múzeum olvasótermei, impozáns folyóirat-olvasója, az itteni politechnikai intézet, Amszterdam éjszakai közbiztonsága stb. Mindezt ő is szembe állítja a hazai állapotokkal. Az ellentétet Tóth azzal is érzékelteti, hogy elképzeli: mi lenne a londoni Cityben, a "képzelhetetlen tolongás, taszigálás" közt egy hazai táblabíróval! A két ország közti különbséghez még egy adalék: egy angol rab többet kap enni, mint egy magyar paraszt. Rajongással ír a British Museumról, a National Galleryről, a Covent Gardenről; e helyeken "a Corpus Jurison kívül keveset tudó magyarnak szeme-szája eláll" – s mindenütt megkérdi: mikor lesz nekünk ilyen? A szabadságjogokat, a polgári fejlődés vívmányait, a feudális terhek eltörlését a nyugati országokban Tóth Lőrincz is példaadónak tartja a magyar nemzet számára.

Útirajzának eleven része az angliai kapitalista kizsákmányolásról adott helyzetjelentés. Ugyanoly iszonyatos képeket fest a birminghami és manchesteri munkások nyomoráról, mint Gorove; végletes ellentétet lát munkások és tőkések között. Leír egy sztrájkot, mely forrongásra vezetett, s megjósolja, hogy ez a nagy per véresen fog eldőlni. Írországról, "a brit korona undok sebé"-ről a felháborodás hangján szól: koldusok, félholt kisdedek, fonnyadt anyák országa. Franciaországban arról győződik meg, hogy Lajos Fülöp trónja, a pénzarisztokrácia uralma meglehetősen ingatag. Megsejti az 1848-as polgári demokratikus forradalmat.