Irinyi József (1822–1859)

A reformkor legkiemelkedőbb útleírása, Irinyi József (1822–1859) Német-francia- és angolországi uti jegyzetek című könyve külföldön, Halléban jelent meg 1846-ban. Idehaza a cenzúra miatt nem kerülhetett kiadásra. Irinyi, a centralista politikus, a Pesti Hirlap külpolitikai rovatvezetője, a márciusi ifjúság későbbi vezéralakja, a tizenkét pont megfogalmazója, húszéves korában, 1842 tavaszán utazott el nyugatra. Egy évet töltött el a műve címében megnevezett országokban és mint a polgári demokrácia meggyőződéses híve s a polgárosult, központi államigazgatás egyik első hirdetője érkezett haza. A centralistáktól abban különbözik, hogy demokratizmusa radikálisabb Eötvösénél, Szalayénál, továbbá Irinyi a nemzeti függetlenség kérdésében Kossuth álláspontján állott, s vállalta 1849-ben a trónfosztást is. Irinyit az ellenzék mindkét fő csoportja a magáénak számíthatta.

Műve voltaképp nem útleírás, hanem politikai cikkek, nagyobb tanulmányok gyűjteménye (A népnevelésről, A pártok állása Franciaországban, Az időszaki sajtóról ... stb.) Nem azt akarta leírni, amit látott, hanem amit gondolt: nem beszámol tehát, hanem értekezik, meditál, elemez. Utazási élmények helyett politikai körképet ad az egykorú Európáról, behatóan ismerteti az akkori német, francia, angol társadalmi helyzetet.

A demokratikus, sőt forradalmi eszméknek valóságos tárháza ez a könyv. Az Irodalmi Őr egykorú kritikája szerint munkája "annyi szokatlan, bátor, új, gyökeres eszmét s nézetet foglal magában, hogy az ilyenhez nálunk nem szokott olvasó szinte belefárad ... Szerzőtől genialitást, élességet, praecisiót megtagadni nem lehet".

Irinyi a forradalmi Párizsért lelkesedik; a német állapotokról megvetéssel szól. A németek iránti ellenszenve mögött a feudalizmus gyűlölete, fran-{579.}cia-imádata mögött a felvilágosodás, a demokrácia, a nagy francia forradalom tisztelete húzódik meg. Áradozik, ha a párizsi élet pezsgéséről írhat. Szemében a forradalmak városa a francia főváros. A Place de la Concorde-ról megjegyzi: itt lehet leginkább elmondani: "a nép szava Isten szava!". A francia forradalmat megvédi rágalmazóitól: "Mindenek felett kimondhatatlan sokat használt a francia a szabadság ügyének, különösen az 1789-i forradalom által ... A forradalom alatt nem a kicsapongásokat, gyilkolásokat kell érteni, hanem kiválólag a legnevezetesebb reformi eszmék életbelépésének történetét." Irinyi a francia forradalmat a kereszténység mozgalmával egyenrangúsítja, a feudális önkényei szemben jogosnak, ismeri el a forradalmat. A francia forradalomról szóló fejezet utolsó mondata fenyegetően hangzik: "És mindenekfelett ne feledjük, miszerint az 1789-ben megkezdett forradalomnak még nincsen vége."

Irinyi politikai programjának alapelve a népfelség. Választójogot, polgári egyenlőséget, szabad sajtót, esküdtszékeket, az úrbériség eltörlését követeli a tömegek számára. Mindenekelőtt pedig felelős minisztériumot, mely köteles beszámolni az országgyűlésnek.

Az angolok irányában meglehetősen hűvös magatartást tanúsít Irinyi. Csodálja képességeiket, építőmunkájuk eredményeit, például a londoni Temze-alagutat, mégis idegenkedik az országtól, mert ott – ellentétben Franciaországgal – még élnek a kiváltságok. Irinyi pedig semmit sem gyűlöl annyira, mint az arisztokratikus előjogokat, kiváltságokat. A nemesség kifonnyadt váz – írja –, melynek kiszáradt csontjai kolompolnak, csörömpölnek, de amelyben többé élet és velő nincsen. Ilyen megvetéssel a nemességről ekkor csak Petőfi és Táncsics írt hazánkban. Szemében minden baj alapoka a nemesség privilegizált helyzete. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékának a jobbágyfelszabadítást tekinti: "A haza függetlenségének és belcsendének ... nincs nagyobb veszedelme, mint midőn a nagyobb résznek nincs mit féltenie."

Az 1847-ben kiadott "Ellenzéki Nyilatkozat" előtt Irinyi kötete az egyik legrendszeresebb ellenzéki reformprogram, a polgári átalakulás legalaposabb kívánságlistája. Stílusában nincs szóvirág, retorikus stiláris ékítmény, patetikus sallang, a dagályt kerüli, racionális, meggyőző előadásra törekszik. Irinyi útikönyvét oda állíthatjuk Petőfi 1847-es nagy versei, a bujdosó Táncsics röpiratai, Vasvári történetfilozófiai tanulmányai mellé. 1848 előhírnöke volt: jelezte a közelgő forradalmat.

Irinyi 1847-ben röpiratot írt Az országgyűlés rendezéséről. Szépirodalmi igényeiről A táblabíró című írása és két regénye (Béla, 1853; Dicső napok, 1857) tanúskodnak. Lefordította Beecher Stowe-tól a Tamás bátya kunyhóját.

Az itt ismertetett útleírások a legjobb képviselői ennek a reformkorban népszerűvé vált műfajnak. Mellettük számos egyéb útleíró munka is megjelent, nem is szólva a lapokban, folyóiratokban napvilágot látott utazási beszámolókról. Tessedik Ferenc Utazása Franciaország déli részeiben 1831-ben jelent meg Pesten. Hrabovszky Dávid Kassán adta ki útleírását, 1837-ben (Utazási rajzok Némethonban a keleti tenger körül látott és érzett életképek szerint). Az arisztokrata körökhöz vonzódó Császár Ferenc olaszországi útijegyzeteiben (Utazás Olaszországban, 1844) is a felsőbb körök ízléséhez iga-{580.}zodott. Jelentősek Erdélyi János hatalmas műveltségi anyagot tartalmazó útinaplói és útilevelei, amelyeknek egy része napvilágot látott a 40-es évek sajtójában, de a teljes szöveg csak 1951-ben jelent meg könyvalakban. Folytathatnánk még a különböző célzatú és jellegű útirajzok felsorolását. De talán az eddigiek is meggyőznek arról, hogy Pulszky Ferenc találóan írta úti vázlatainak bevezetésében: "Különös, hogy a mostani időben oly számosak az utazási leírások, s kritikák, úgy látszik, hogy az egész literatúra útnak indult, hogy ítéljen arról, mit látott s nem látott. Ez is egy karakterizáló jelenete időnknek, mely a múltban nem létezett, a megelégületlenség elhajtja most az embert a honi tűzhelyről, általfutják a világot, szerencsét, boldogságot keresve ..." Pulszky 1836-ban írta ezt, de az egész reformkornak egyik jellemző vonására tapintott rá. Reformkori útirajz-irodalmunk java az emelkedő, polgárosuló nemzet boldogság- és boldogulás-keresésének jegyében született.