Nyelvújítás a tudományokban

A Bessenyei által meghirdetett program – hogy a magyar a maga nyelvén legyen tudóssá – fontos kezdemények után a reformkorban lépett a megvalósulás stádiumába. Ehhez magyar szaknyelv megteremtésére volt szükség. Miután a nyelvújítás a szépirodalomban kivívta győzelmét, a tudományos és a politikai-publicisztikai nyelv megmagyarosítására került a sor.

{581.} A tudományos neológia egyik legjelentősebb képviselője Bugát Pál (1793– 1865), a pesti egyetem orvoskarának tanára, az Aurora íróinak barátja volt. Bugát elsősorban az orvosi és természettudományi műnyelv megújítója: magyarul adott elő az egyetemen, s már 1828-ban, egy bonctani mű fordításában, sok új szót alkotott (Az egészséges emberi test bonctudományának körvonalai). 1844-ben Természettudományi szóhalmaz című munkájában nem kevesebb mint negyvenezer új szó bevezetését javasolta. Ezek nagy része mesterkélt, nem vált be, de számos szóalkotásával ma is él az orvosi és a köznyelv (roham, rovar, sejt, tanár, vegytan stb.). Törekvéseit főként Toldy Ferenc támogatta, aki így fogalmazta meg jelentőségét: "Helyesen szólani Révai, szépen Kazinczy, műszabatosan Bugát Pál tanították a nemzetet." A szabadságharc után Bugát teljesen a mesterséges szócsinálás útjára lépett, túlzó elveit Szócsintan című könyvében fejtette ki, melynek kiadására már sem Toldy, sem az Akadémia nem vállalkozott.

A tudományos műnyelv kialakításában a természettudomány sok más művelője is részt vett. Az írók közül különösen Vajda Péter, Növénytudományával (1836) és Cuvier-fordításával (Állatország, 1841). A vegytan magyar szakkifejezéseit Irinyi János (?–1895) alkotta meg (A vegytan elemei, 1847); sokat köszönhet tudományos műnyelvünk Hanák János (1812–1849) munkáinak (A természetrajz elemei, 1845; Természetrajz, 1846–48). Kiemelkedő természettudományos műveket írt magyar nyelven Tarczy Lajos, aki 1838-ban megjelent Természettanáért akadémiai nagyjutalmat kapott, és Berde Áron (1819–1892), aki 1847-ben adta ki – címével is a nyelvújítóra valló – Légtüneménytanát. A Bolyaiak – apa és fiú (Bolyai Farkas, 1775–1856; Bolyai János, 1802–1860) még latinul művelték a matematikát; Győry Sándor (1795–1870) már magyarul tette közzé matematikai, mérnöki (és közgazdasági) szakcikkeit. Az orvostudomány szókészletét Almási Balogh Pál (1794–1867) és Toldy Ferenc is fejlesztette; mindketten Hahnemann homoeopatikus, hasonszenvi gyógymódját népszerűsítették. E korban indultak meg az első magyar nyelvű természettudományi folyóiratok. Bugát és Toldy az Orvosi tárt indította meg (1831), Berde Áron és Takács János (1813– 1881) a Természetbarátot, (1846–48), melynek szerkesztésében később a polihisztor Brassai Sámuel (1800–1897) is részt vett. A Tudománytár is bőven közölt természettudományi cikkeket; e rovatot Almási Balogh Pál szerkesztette.

A természettudományok fejlődésének és népszerűsítésének nagy lendületet adott 1841-ben a Természettudományi Társulat megalapítása. Bugát már 1840-ben felvetette egy ilyen társulás gondolatát a Tudománytárban, idősb Bene Ferenc pesti egyetemi tanár pedig 1841. május 20-án az egyetem nagytermében megrendezte a hazai természetbúvárok első találkozóját, melyet az eleinte évenként, majd ritkábban tartott Magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlései követtek. E gyűlések munkálatai könyvalakban is megjelentek Bugát Pál szerkesztésében, aki a Természettudományi Társulatban az elnöki tisztet töltötte be. A titkár Vajda Péter lett.

A technikai tudományok fejlődésének Széchenyi vállalkozásai adtak lökést. Beszédes József (1787–1852) vízépítő mérnök, a magyar nyelvű műszaki irodalom egyik úttörője, elkísérte Széchenyit aldunai útjára, és Széchenyi szellemében működött a reformkor legnagyobb, költők által megénekelt {582.} mérnöki tehetsége, Vásárhelyi Pál (1795–1846) is. Amikor a kormány elrendelte a Duna pontos feltérképezését, a munkálatokban Vásárhelyi is részt vett, majd Széchenyi kísérőjeként Angliában tanulmányozta a vízszabályozás kérdéseit, hogy szakismereteit a Vaskapu szabályozásánál és egyéb nagy vállalkozásoknál kamatoztassa. Szakcikkeit az Athenaeum is szívesen közölte, korábban a Közhasznú Esmeretek Tára technikai munkatársa volt. A nagy építkezések, folyószabályozások a lassanként kibontakozó gyáripar szükségessé tették a mérnökképzés biztosítását, ezért az 1832–36 évi országgyűlés – Széchenyi javaslatára – a politechnikum felállítását határozta el. A királyi szentesítés 1844-ig váratott magára, noha Vállas Antal (1809–1869) már 1841-ben kidolgozta tervezetét (Egy felállítandó magyar központi műegyetemről). Az iskola csak 1846-ban kezdhette meg működését mint a nádor emlékére elnevezett József-ipartanoda.

A korszak nyelvi erőfeszítéseit számos nyelvtudományi munka támogatta. Az Akadémia pályázatokat írt ki a magyar szóképzés, a gyökérszavak és a szókötés kérdéseinek kidolgozására (Csató Pál, Nagy János, Fábián István, Szilágyi István pályamunkái). Egyéni kezdeményezésekkel is gyakran találkozunk. A költő Kunoss Endre számos új szót tett közismertté népszerű kiadványaiban (Szófüzér, 1834; Gyalulat, 1835), Táncsics Mihály sokoldalú munkássága is kiterjeszkedett a nyelvtanírásra: Magyar nyelvtudományt írt "kisdedek" (1840), "nagyobb tanulók" (1840), majd "idősebbek" számára (1842); ez utóbbi nem kevesebb mint kilenc kiadást ért meg. A kor nyelvészkedése – bár főként gyakorlati célját, a nyelv gazdagítását szolgálta – olykor kalandos elméletek vágányára tévedt, mint Fogarasi Jánosnak, (1801–1878) az ún. nyelvbölcseleti irány hívének 1843-ban megjelent művében (A magyar nyelv szelleme). Fogarasi szerkesztette, Czuczor Gergellyel együtt, az Akadémia Nagyszótárát, melynek mesterkélt szóeredeztetéseit már a kortársak élesen bírálták. A magyar stilisztikának két alapvető műve keletkezett e korban: Bitnitz Lajosé (1790–1871): A magyar nyelvbeli előadás tudománya (1827) és Szvorényi Józsefé (1816–1892): Magyar ékes szókötés (1846). Nyelvünk és népünk eredetét, a magyar őshazát messze keleten kutatták az orientalisták, mindenekelőtt Kőrösi Csoma Sándor (1784– 1842), aki angol tudományos körök támogatásával Tibetben töltött hosszabb időt. Munkásságának legfőbb eredménye tibeti–angol szótára és nyelvtana (1834). Az őshaza kutatása vezette Keletre Maróthy István orvost és orientalistát (1799–1845), Vörösmarty barátját is.