{599.} Kriza János (1811–1875)

Nagyajtán, a Székelyföldön született. Apja szegény székely unitárius pap volt, (a család eredetileg bányászcsalád). Iskoláit Torockón és Székelykereszturon végezte, majd a kolozsvári unitárius főiskolára került. Erősen hatott rá az ekkor igen élénk erdélyi ellenzéki politikai élet, Wesselényi tevékenysége, majd az 1834-ben összeült erdélyi országgyűlést követő hatósági retorzió. Kriza munkás tagja lett a kolozsvári ifjak önképzőkörének, s meleg barátságba került Szentiváni Mihállyal. 1835–1837 között a berlini egyetemen tanult tovább. Itt megismerkedett Herder műveivel s a Grimm-testvérek Német mitológiájával: ezek irányították Kriza figyelmét a népköltészetre. 1838-ban Kriza a kolozsvári unitárius egyházközség lelkésze és a főiskola tanára lett s a papi pályán működött (1861-től mint felekezetének püspöke) haláláig.

Első versei az Athenaeumban, majd a kolozsvári diákok országos feltűnést keltett antológiájában, a Reményben jelentek meg. Ennek a szépirodalmi gyűjteménynek, mely az erdélyi haladó fiatal irodalom erőit egyesítette, három kötete 1839 és 41 között látott napvilágot. Az első füzetet Kriza szerkesztette. Toldy meleghangú bírálatot írt a Figyelmező 1839. évfolyamában s a gyűjtemény lírikusai közül különösen Krizát dicsérte, benne vélte felfedezni Erdély Kisfaludy Károlyát. Az elismerés ösztönzően hatott Krizára, Szentiváni Mihály halála után azonban költői kedve megcsappant, s érdeklődését mindinkább a népdalgyűjtő munka kötötte le, melynek eredményét azonban csak két évtized múlva tehette közzé a Vadrózsákban. Mint műfordító Victor Hugo, Lamartine, Heine, Rückert, Wordsworth és Burns, élete végén pedig Milton műveit tolmácsolta magyarul.

Költészetét kezdettől fogva természetesség jellemzi; a szentimentális halálhangulatok, reménytelen pesszimista borúlátók divatja idején Kriza elkerült minden efféle modoros "mondva-csináltság"-ot. Már egyik korai verse, Ivásnál című bordala, az előadásnak a népdaloktól elsajátított egyszerűségével tűnik ki. Verseiben van valami Csokonai-szerű, lágy finomság, gyengéd lebegés (A bokréta, Illa berek ...). A bánatos szerelem témáit is játékos, kedves humor enyhíti (Az én sírom). A sablonosan "nyögdelő" lírai iskolát A sóhaj című versében szellemesen ki is gúnyolta.

A dal mellett az epigramma volt kedvenc műfaja, mellyel gyakran fejezte ki politikai mondanivalóit. Disztichonos epigrammáiban a reformkori közszellem megújulás-vágyát önti formába (Kérés, Ébredés), vagy a nemesség szatirikus bírálatára vállalkozik (A magyar vitéz, Dél, Nemesülés, Honi nagyság), olykor pedig a zsellérsors reménytelen sanyarúságát verseli meg (Zsellér sírfáján, Pórfiú, Urbér). Politikai gondolkodásáról jellegzetesen vall A villám című zsarnokellenes verse: a zsarnokot a nép haragja bosszulja meg. Kriza világnézete, politikai felfogása nem radikálisabb, mint a reformkori liberális átlag (Kölcsey a népszónok, Széchenyi, Az árva, Egyesülés, Egység), politikai költészetének mégis sajátos színezetet ad, hogy a társadalom problémáit a nép szemszögéből jeleníti meg. A zsarnok nála mindig a népnek, nem csupán a nemzetnek elnyomója.

Igazán maradandót népdalaiban alkotott Kriza. Legtöbbjében van valami személyes érdekeltség, bensőséges melegség. Csipkebokor galagonya című verse {600.} jól mutatja ezt: maga is részt vesz a népdal kedvesen évődő, játékosan hányaveti, naiv hangulatában, a daloló népi alakot úgy objektiválja, hogy nem különíti el teljesen a költő személyiségétől. Sikerrel találja el az észjárás székelyes-góbés-népi jellegét; az erdélyi táj képei finoman és természetesen olvadnak a vers hangulatába. Ne menj fiam a méhesbe című népdala az önmagát kikacagó derű közvetlenségének köszönheti sikerét. Még inkább az Erzsi hozzám begyes vagy című, melyben a párbeszéd fikciójával él: egy szegény jobbágyfiút szólaltat meg, aki a társadalmi különbség miatt nem nyerheti el a választott lányt, de aki nem csügged, remél, sőt elképzeli, hogyan áll bosszút a leányon.

Kriza költészetének legsikerültebb darabjai katonadalai. Székely határőr katonák ajkára adja az Erdővidék az én hazám s a Szegény székely nótája című dalokat. A Szegény székely nótája egy székely vitéz búcsúja hazájától. A népi kesergők hangján panaszolja, hogy a német császárért pusztul, nem a székely szabadságért. Az időpontot – Ferenc császár korszakát, a Szent Szövetség idejét – is felfedi. Tárgyiasságával, történeti konkrétságával emelkedik ki ez a vers szabadságdalaink közül. A nép céltalan szenvedésének érzékeltetése megrázó: Kriza mesterien fejezi ki a katonák lemondó hangulatát. Hasonlóan szomorú vers A hazatérő katona című.

Kriza, Horváth János felfogása szerint, Kisfaludy Károly és Czuczor népiességének folytatója: a népdalt ő is, mint ők, népi alak ajkára költi, s nem a maga érzelmei kifejezése végett folyamodik naiv formákhoz. Lényegesebb a hasonlóságnál a különbség, amely Krizát elválasztja Czuczoréktől, s ami inkább Petőfihez közelíti: a népi életsors igazabb tükrözése, a néppel való érzelmi összeforrás.

Kriza ifjúsága óta gyűjtötte a székely népköltészet termékeit, s már egy kötetre való anyaga volt, amikor Erdélyi megkezdte a maga gyűjtését. Kriza gyűjtésének kiadására nem akadt vállalkozó és csak az ötvenes évek végén, Gyulai ösztönzésére kezdett hozzá Kriza újra a gyűjtés sajtó alá rendezéséhez. 1863-ban jelent meg a Vadrózsák: első modern szempontú népköltési kiadványunk. A mű az eredeti kiejtéshez híven közli a népi alkotások szövegét, megőrizve a tájszólást. Kriza gyűjtése kiterjedt a folklórnak szinte egész körére: a dalok mellett balladák, gúnyversek, házasító dalok, regösénekek, mondókák, közmondások, népmesék sorakoznak, továbbá egy tájszótár s egy értekezés a tájszólásról. A gyűjtemény legnagyobb érdeme a székely népballadakincs felfedezése.