Kővári László és Jakab Elek

Kővári László (1819–1907) 1836-tól volt hallgatója a kolozsvári unitárius kollégiumnak. Itt került az ellenzéki eszmék hatása alá. Részben Szentiváni, részben pedig a kollégium tanára, Brassai Sámuel fordította figyelmét a néprajz felé. 1841-ben Kővári bejárta és leírta a Székelyföldet. E munkája a cenzortól erősen megkurtítva jelent meg 1842-ben (Székelyhonról). Kővári könyve nemcsak földrajzi, statisztikai és néprajzi adatokat tartalmaz, hanem a fiatal író politikai reformjavaslatait, publicisztikai értekezéseit is, melyek a társadalmi változást sürgették Bölöni Farkas utirajzának szellemében.

1847-ben közzétett nagyszabású alkotása, az Erdélyország statisztikája, módszeresebben tudományos és mint leíró-anyagfeltáró-adatismertető munka ma is nélkülözhetetlen. Az országrész topográfiáját, hegy- és vízrajzát, klímáját, gazdasági életét tárgyalja, rendkívül alaposan; a mű – Fényes Elek kiadványai mellett – úttörő jelentőségű a hazai statisztikai tudományban.

A Remény megszűnte után Kővári László, bátyja, Józsa közreműködésével Beszélytár– Erdélyi Szépirodalom címmel kétkötetes antológiát adott ki {603.} 1843-ban, Kolozsvárott. A Bölöni Farkas Sándor arcképével díszített vers- és prózagyűjtemény a demokratikus törekvésű fiatal erdélyi írók műveit tartalmazza, többek közt Matisz Pál versét Dózsa Györgyről, mely a parasztforradalom vezérét – évekkel megelőzve Eötvös és Petőfi ábrázolását! – nem mint bűnös lázadót, hanem mint népi hőst mutatja be.

A szabadságharcban Kővári László mint tüzérönkéntes, majd mint Bem haditudósítója vett részt. A bukás után fogságba került. Életét később históriai kutatásainak szentelte, s egymás után készítette nagyszabású monográfiáit (Erdély régiségei, 1852, Erdély földe ritkaságai, 1853; Erdély nevezetesebb családai, 1854 stb.). 1859-ben kezdte közreadni Erdély története című hatkötetes művét, melyben levéltári kutatások alapján az országrész történetének első oknyomozó feldolgozását alkotta meg.

Szentiváni Mihály körének másik történésszé lett tagja, Jakab Elek (1820– 1897) 1837 őszétől volt hallgatója a kolozsvári unitárius kollégiumnak. 1837– 38-ban Kőváryval együtt szerkesztette az ifjúság kéziratos lapját, majd a Reményben tette közzé szépirodalmi próbálkozásait, melyek költői tehetségről tanúskodnak. Néhány hazafias ódájában a kor lírai sablonjain Kölcseyre emlékeztető belső szenvedély, igaz pátosz üt át. Nemsokára, akárcsak Kriza, ő is felhagyott a költészettel.

Tanulmányai végeztével az Erdélyi Hiradónál lett újságíró. 1846-ban Oláhügy címmel Szentiváni szellemében cikksorozatot közölt az erdélyi románságról: együttérzéssel írta le nyomorukat, a közhangulattal szembeszállva cáfolta a vádakat, melyekkel a magyar nacionalisták a románokat illették. A szabadságharc alatt Bem seregében harcolt. Utána vidéki gazdaságába internálták. Itt kezdett foglalkozni történetírással. 1854-től, mint Mikó Imre gróf titkára erdélyi levéltárakban kutatott. 1861-ben az erdélyi kormányszék levéltárosának nevezték ki, majd ebben a minőségében 1876-ban Budapestre helyezték. Történeti munkái közül az Emlékek a szabadságharc idejéből (1879) s főképp Kolozsvár története (1869–89) című három kötetes nagy monográfiája emelkedik ki.

Az erdélyi reformpolitikusok a Magyarországgal való újra-egyesülésre, a Bécs diktálta erőszakos megosztás megszüntetésére törekedtek. Az unióval az erdélyi reformerek a magyarországi fejlettebb reformmozgalmakhoz kívántak csatlakozni, követelésük a polgárosodás céljaival esett egybe, s ezért haladó jellegű volt. Az unió népszerűsítése végett az erdélyi írók – részben Szentiváni körének tagjai – Unió címmel díszes irodalmi zsebkönyvet jelentettek meg 1848 elején Kolozsvárott, Urházy György (1823–1877) szerkesztésében. Urházy a forradalomig az Erdélyi Hiradó belső munkatársa volt, első hivatásos újságíróink egyike. Gyűjteménye az erdélyi költők és írók – Dózsa Dániel, Gyulai Pál, Kemény Zsigmond, Medgyes Lajos, Mentovich Ferenc, Pap Endre – alkotásai mellett a magyarországi fiatal irodalom képviselőinek műveit is tartalmazta: Petőfi több versét, Jókai novelláját, Berecz Károly és Lisznyai Kálmán költeményeit.