Magyarország 1514-ben

A galíciai parasztlázadás idején s a magyar forradalom előestéjén fogamzik meg Eötvösben a Magyarország 1514-ben terve. Ez a regény is vádirat, akár A falu jegyzője. A "történelmi" osztállyal – a történelem vádját szegezi szembe. A falu jegyzője megmutatta, milyen a jobbágyság helyzete a feudaliz-{624.}musban, a vármegyében. Az új regény megmutatja: hogyan vált ilyenné, miféle események vezettek a jobbágyság embertelen elnyomatásához, kizsákmányolásához.

A parasztháború rajzával Eötvös a történelmi múlt távlatát állítja Viola mögé. Ebben a távlatban feltárul az egész osztály múltbeli sorsa, mely megszabja Viola helyzetét, sorsát Taksony vármegyében. A Dózsa-háború monumentális változatban ismétli meg a Violával történteket. Violát a vármegye kényszerítette zsiványságba. Dózsa népét, 1514 jobbágyait a Rétyk és Nyúzók elődei, a Zápolyák, a Drágfiak, a Báthoriak hajtják bele a kétségbeesett, kilátástalan forradalomba, hisz "a parasztság egymagában, minden hősiessége ellenére sem volt képes felszabadulását kivívni". A magányos Violának éppúgy el kell buknia, mint a szétforgácsolódott parasztháborúnak. Eötvös együtt érez mindkét lázadással, együttérzésének korlátai azonban a Dózsa-regényben sokkal tapinthatóbbak, mint A falu jegyzőjében.

Eötvös kiindulópontja: centralista kiindulópont. A Reformmal és A falu jegyzőjével egybehangzón, jogokat követel a népnek. A Dózsa-regény agitatív célzata a jogfosztott állapot szörnyűségének, embertelenségének megmutatásában domborodik ki. Eötvös ennek az állapotnak rajzával is a reformkor, közelebbről a centralista csoport harcát kívánja igazolni. A jogfosztottság, a mértéktelen kizsákmányolás ellen egyaránt fölszólal Telegdi István, a népet szerető főúr és Lőrinc, a forradalmár. Az előbbinek szemléletében Eötvös, igen jellemző módon, egy olyan főúr gondolkodásmódját ábrázolja, akinek becsületes fölháborodása sokban az övével rokon.

Dózsa alakjának rajzán a polgári liberalizmus idegenkedő szemlélete érzik. Forradalmárait Eötvös – mint már A karthausi félig sikerült Armand-jánál láthattuk – nagyratörő, helyzetükkel elégedetlen, nyugtalan lelkeknek, amolyan Napóleon-típusú egyéniségeknek alkotja meg. Már ezzel is bizonyos tartózkodást fejez ki velük szemben. Hasonlóképpen rajzolja Dózsát is: kezdetben valami történetírói, "részrehajlatlan" hangot próbál megütni jellemzésénél. Később önzőnek, nagyravágyónak mutatja, s valahányszor szerepelteti a cselekményben, kritikai hangsúlyt ad ábrázolásának. Bátor, de igazi vezető-tehetség nélküli katonaembernek látja, s kiemeli – igaz, a haladó szellemű Brutus forrásművére támaszkodva – a naiv cicomát, mellyel magát a temesvári ütközet előtt díszíti. A vértanúságban azonban nagynak, "felmagasztosult, felsőbb lénynek" látjuk Dózsát.

A kritikai hangsúly, melyet Eötvös Dózsa alakjánál érvényesít, a liberális politikus hangsúlya. Eötvös indokoltnak tartja a jobbágyforradalmat, indokoltnak a nép szörnyű helyzete miatt: de nem érzi magát szolidárisnak vele.

Annál feltűnőbb, hogy amikor Lőrinc alakját formálja meg, azét a Lőrincét, akinek talányos történelmi személyisége és szerepe több teret nyújt az írói fantáziának és invenciónak, a jellemkép mentessé válik mindenféle "objektív" kritikai hangsúlytól, s őszinte lelkesedéssel telik meg. Abban az emberi, forradalmi nagyságban, melyet egészen mártírhaláláig megtagadott Dózsától, Eötvös bőségesen részesíti Lőrincet. Nem csupán e regénynek, de Eötvös valamennyi művének legnagyobb, legjelentősebb emberalakja: a forradalmár Lőrinc. Tiszta, büszke jellem, komoly, gondolkodó fő, szíve csordultig tele a forradalmár legfőbb erényével: a kemény, harcos emberszeretettel. Örökölt {625.} valamit a nagy francia forradalom hőseitől: néha Saint-Justre emlékeztet megronthatatlan tisztasága.

Mégis, magának a forradalomnak ábrázolásában, Eötvös kitart annál a liberális felfogásnál, mely a tömegek megmozdulásában csak "vak, anyagi erőt" tud látni. "Vak erőnek" mutatja a forradalmat, amikor Telegdi nyárilakának kifosztását, a mulatozó tábort, Orbán és Telegdi Fruzsina kényszerházasságát stb. mutatja be. Eötvös pesszimizmussal szemléli a forradalom "vak erőit". Az emberi jószándék, az értelem, a józanság tehetetlen a forradalmi helyzetekben: a nyárilak ostromlói már megegyeztek Telegdi cselédségével, hogy vérontás nélkül átadják nekik a házat, amikor a részeg kapus meggondolatlan lövése felbőszíti a tömeget, s vérengzéssel végződik az ostrom. Megfellebbezhetetlen indulatokat állít szembe Eötvös minden csillapító, csitító kísérlettel: Ollósi könyörületet kér Fruzsina számára, egy asszony azonban felkiált a tömegből, s elmondja életét, mint lett a földesúr prédájává, mint taszították züllésbe, nyomorba. Eötvös szerint a forradalomban, a népi indulatok "örvényében" megszűnik a jog, az igazság, jóllehet végső fokon jogos, indokolt maga a forradalmi indulat. Az egyén tehetetlen a történelemmel szemben: ártatlanul is lakol, vagy bűnösen is megmenekszik. Tragikusaknak, végzetszerűeknek látja a forradalom folyamatait, irányukat olyan logika szabja meg, mellyel vitába szállni lehetetlen.

Eötvösnek e pesszimista forradalom-szemlélete élesen megmutatkozik a Telegdivel kapcsolatos jelenetekben. Telegdi sorsa rávilágít Eötvös legtitkosabb gondolataira, melyek majd döntő szerepet játszanak 1848 szeptemberi elhatározásaiban. Mert Eötvös itt mintegy előre megmutatja, milyen magatartást foglalna el, ha Magyarországon forradalomra kerülne sor. Telegdi sorsában a maga sorsát képzeli el, forradalom esetén. Lőrinc alakjában sikerült kifejeznie mindazt, amiben magát a forradalommal érzelmileg is közösnek érzi. Telegdi alakjában azonban a forradalom iránti bizalmatlansága jut kifejezésre. E két regényalak jelenléte arról tanúskodik, hogy Eötvös forradalomszemlélete nem egyértelmű. Szívén együttérzés és bizalmatlanság osztozik.

A forradalmárok alakjának bemutatásánál megnyilatkozó tépelődés tüstént eltűnik Eötvös hangjából, mihelyt az arisztokrácia leleplezésére, bírálatára kerül sor. A feudális Magyarország képe ugyanolyan éles ebben a regényben, mint A falu jegyzőjében. A királyi hatalom gyengülése, a feudális anarchia elburjánzása, a főúri osztály önzése, hatalmi intrikái: megannyi téma, melynek szinte felszabadultan adja át magát az író.

Az 1514-es történelmi valóság elemei közül az arisztokrácia képe a leggazdagabb. Akár a főúri ifjak nyegle kötődésének jelenetére gondolunk, a regény kezdetén, akár Zápolya környezetének leírására, akár az országnagyok tanácskozására, a forradalom leverése után: Eötvös ábrázoló erejének legjobb példái azokban a részletekben bukkannak elénk, melyekben a maga osztályát vádolja, ostorozza. Ha valahová, úgy ennek az osztálynak rajzába vegyít sok vonást a maga kortársainak arcából. Ártándi Pál önzése, gátlástalan feltörekvése, erkölcstelensége és hiúsága a 19. századi nemesség becsvágyó aranyifjainak jellemét tárja elénk, 16. századi körülmények között. S ugyancsak kortársi a levegője Ártándi és Telegdi menyegzőjének: a lakoma asztala körül dolgukvégezetten poharaznak a felkelés hóhérai. Ez a szűkszavú jelenet komoran sejteti a jövőt, egy egész ország jövőjét; s a gyanútlan Fruzsináét is, {626.} aki szerelmétől eltelten, mit sem sejt annak a férfinak valódi jelleméről, akinek sorsához hozzáköti a magáét, s éppily kevéssé sejti, ki lett volna hozzá igazán méltó. Odalenn, a sötét utcán fölcsendül Klári búcsúdala: Eötvös az áldozatokra emlékeztet a győztesek lakomája közben. Az országra s a karóba húzott, felnégyelt jobbágyok holttetemeire éjszaka borul.

A Magyarország 1514-ben a realista előadásmód egyszerű, tárgyilagos hangját szólaltatja meg. Történetírói hang ez, mely azonban az elbeszélő szándékának is hasznára válik. Nem hiába idézik Tacitus példáját a regény méltatói. A bőbeszédűségre hajlamos Eötvös mintha meglelte volna a gazdaságos technika, a tárgy igényéhez mért előadásmód titkát.

Eötvös a történelmet értelmezi, mégpedig annál több szerencsével, mennél inkább regényíróként vállalkozik a feladatra, regényírói feladatát viszont annál tökéletesebben oldja meg, mennél inkább a történetíró módszerével közeledik hozzá. Az események egymásutánjának felépítésében, a konfliktusok kiélezésében, a szenvedélyek összecsapásainak nagy jeleneteiben pedig valóságos drámai művészetről tesz tanúságot. A falu jegyzője is bőségesen élt már a realista regénytechnikának azzal a módszerével, mely a cselekményt s a jellemeket nagy jelenetekben, széles képekben bontakoztatja ki. A Magyarország 1514-ben írása során Eötvös még gyakrabban folyamodik ehhez a módszerhez. A falu jegyzőjének magányos népi alakjai helyett itt tömegeket vonultat fel, s ezeknek jellemét nagy jelenetekben formálja meg. A nép szenvedélyei, megtorpanásai, hirtelen kitörései Eötvös ábrázolásában mintegy a drámai kar patetikus, elemi erejű szólamait társítják a cselekményhez. Ezek a nagy tömegjelenetek avatják helyenként valóban monumentálissá a regényt. Eötvös a történelem valóságát nem csupán az egyes ember, de a tömegek tudatán keresztül is megmutatja: egyén és tömeg állandó kölcsönhatásából hozza létre a történelmi valóság képét. Megrajzolja a többnyire szűk körre korlátozódó politikai mérkőzések, intrikák, viszályok, becsvágyak továbbhatását, szertehullámzását a tömeg, a nép közegében. S ugyanígy a tömeg mozgásának, indulatainak visszahatását is az egyéni sorsokra, elhatározásokra, az egész társadalom sorsának alakulására. A történelmi egyén és a történelmi tömeg egyforma súlyt és fontosságot nyer Eötvös ábrázolásában.

A Magyarország 1514-ben összefoglalja mindazokat az írói erényeket, melyek A karthausit vagy A falu jegyzőjét jellemezték. Az a komponáló tehetség, melynek előző regényeiben oly kitűnő példáit adta Eötvös: itt teljességében kivirágzik. A Magyarország 1514-ben kétségtelenül Eötvös legszilárdabban megszerkesztett, legművészibben fölépített műve. A regény tiszta, epikus kompozícióján belül azonban a jelenetek drámai elrendezésének s a drámai feszültség létrehozásának ugyanazzal a technikájával találkozunk, mely A karthausit jellemezte, s melyre A falu jegyzője is számos példával szolgált. A melankóliás, világfájdalmas elmélkedések helyébe, melyekben A karthausi bővelkedett, és a polémikusan, politikailag értekező részletek helyébe, melyek A falu jegyzőjének cselekményét meg-megszakították, itt elemző jellegű részletek kerülnek, melyekben Eötvös egyrészt a történelmi eseményeket, másrészt a szereplők jellemét, lelki folyamatait, szenvedélyeit stb. boncolja. A portré-rajzolásnak ugyanazzal a művészetével, mely A falu jegyzője típusainak megelevenítésére szolgált, a Dózsa-regényben is találkozunk. Dózsa György, Mészáros Lőrinc, Ulászló, Bakács, Zápolya, a két Ártándi, Telegdi {627.} stb. portréinak megalkotásában Eötvös a történelmi hitelességre és a jellem kidomborítására egyaránt törekedett. De ezeket a portrékat a cselekmény során, az egyes helyzetek, a drámai mozzanatok, a hősök szívében végbemenő folyamatok, válságok stb. mélyreható elemzésével keltette élőkké. Az elemzés egyaránt irányul a hősök történelmi szerepének, közéleti funkciójának és egyéni drámájának érzékeltetésére. A Magyarország 1514-ben a következetes lélektani elemzés első példáival szolgál a magyar irodalomban. Ez az elemző módszer sohasem öncélú, hanem a regényhősök történelmi és emberi valóságának érzékeltetését szolgálja.

A bonyodalmat mindig is mesterien szövő Eötvös különösen átgondolt egységet teremt a regény történelmi eseményei és magán-sorsai között, mégpedig úgy, hogy Szaleresi Klárinak, az Ártándi Pált szenvedélyesen szerető polgárleánynak sajátos szerepet biztosít a történelmi események alakulásában. Ártándi Pál hűtlenségéről értesülve, Szaleresi Klári beszéli rá a kereszteseket Telegdi nyárilakának megtámadására, ami bizonyos mértékben történelmi arányú eseménnyé növekszik, mivel a nyárilak felgyújtása után lehetetlenné válik a kibékülés a főnemesség és Dózsa tábora között. Természetesen Eötvös óvakodik attól, hogy Klárinak valamiféle történelmi kezdeményezés szerepét juttassa, hisz a Telegdi-lak ostroma csak egy a többi nemesi lak elpusztításának sorában. És Klári tettében nincs is semmi mesterkélt vagy hihetetlen; cselekedete arányban van szenvedélyével, mely a történelmi helyzetben kicsap a magánélet keretei közül, s természetszerűen lesz egy történelmi esemény okává. De ennek az eseménynek következtében Klári sorsa éppúgy, mint Fruzsináé, a regény nagy történelmi eseményeibe közvetlenül kapcsolódik, s az országos események és a szerelmi történet közt cselekményegység jön létre.

A Magyarország 1514-ben korszakot zár le Eötvös pályáján. Korszakot, mely A karthausi világfájdalma alatt lappangó, nagy, világnézeti kérdésektől, a népért, a feudalizmus felszámolásáért vívott következetes írói és politikusi harcokon át, a jobbágykérdés forradalmi megoldásának ábrázolásához vezetett. 1847 – a regény megjelenésének éve – a nagy sommázások alkalmát nyújtja Eötvösnek: így például politikai programjának végső, legtisztább kifejtését, a Teendőink című cikksorozatban. De ugyanebben az évben kezdődik az a nagy változása is, mely majd 1848 szeptemberi magatartását megérleli.

Elveihez híven, melyek szerint az átalakulást az osztrák monarchia egységének fenntartásával kívánta megvalósítani, Eötvös a Batthyány-kormányban mindvégig a királlyal való megegyezés híve, s megfutamodásának is az a fő oka, hogy e megegyezés útját végképp elrekesztettnek látta. Eötvös abban reménykedett, hogy az osztrák polgárosulás megteremtette az örökös tartományokban az állam polgári átalakításának feltételeit, a polgárivá átalakult Magyarországot tehát az ugyancsak polgárivá átalakított Ausztriával kívánta szoros kapcsolatban látni. S ettől az Ausztriától várta a "védelmet" a nemzetiségi mozgalmak, valamint a cári feudalizmus ellen. Szeptemberben Eötvös azért jutott el a meghasonlásig, mivel be kellett látnia, hogy a monarchia éppen nem kívánja elősegíteni Magyarország polgárivá átalakulását; éppen nem "védelmezi" meg az országot a nemzetiségi mozgalmak ellenében, hanem a maga reakciós terveinek eszközéül használja őket; és nem hogy távoltartaná a cári feudalizmust a fiatal polgári Magyarországtól, de kész segítségül hívni, eltiprására.