A népiskolai Jelentés

Eötvös 1867 februárjában ismét elvállalta a kultuszminiszteri tárcát. A klérus állandó támadásai közepette igyekezett megvalósítani felvilágosult művelődéspolitikai elképzeléseit. A "katolikus autonómia" liberális tervét, egyházpolitikai elképzeléseit nem tudta győzelemre vinni, de a kötelező népoktatási törvény, s ezen belül a közös iskolákra vonatkozó intézkedések, Eötvös tevékenységének eredményei. S nem csupán a népoktatás, de a közép- és felsőoktatás terén is fontos reformokat léptetett életbe.

Eötvös életének utolsó műve: minisztériumának az országgyűlés elé terjesztett Jelentése a népiskolai nevelés állapotáról (I. rész: 1870; II. rész: 1872). Ferenczi szerint a terjedelmes Jelentés utolsó íveit halála előtt még láthatta Eötvös. Az első rész bevezetésének "Következtetések" című fejezete kétségtelenül az ő kezeműve, amit egyrészt a stílus, másrészt a Naplójában található s a fejezetbe átvett gondolatok, szempontok tanúsítanak. De egészen bizonyos, hogy a gazdag statisztikai anyag értékelésében is nagy része van Eötvösnek, s ezt ugyancsak Naplójának utolsó részei bizonyítják. A Naplóban Eötvös részletesen foglalkozik az egyes megyékből származó adatokkal, kommentárokat fűz hozzájuk, tanulságokat von le belőlük, s mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy nem csupán a bevezetés, hanem maga a Jelentés is az ő kezenyomát viseli magán.

A Jelentés, melynek táblázatait a Keleti Károly vezette statisztikai osztály dolgozta ki, komor képet fest az ország közoktatásáról. Eötvös éppoly kevéssé akarta a való helyzetet szépíteni, mint A falu jegyzőjében. A Jelentés ily módon Eötvös utolsó kritikai műve; száraz adataival a közoktatás terén ugyanolyan célzatot követ, mint megyei szatírájával a regény. A hibák leleplezése, az ország közoktatási elmaradottságának feltárása közben mintha ismét a harcos fiatal Eötvöst látnók. Eötvös két korszaka közt a különbségeket mi sem példázza jobban, mint az, hogy a fiatalkori bírálat ábrázoló művészetének, az öregkori pedig statisztikai adatoknak segítségével jött létre. Cselekedetnek azonban a Jelentés sem csekélyebb értékű a regénynél: Eötvös ez utolsó művében olyan állapotok tárulnak fel, melyek Taksony megye további fennállásáról tanúskodnak. De olyan távlatok is nyílnak, melyekben kulturális forradalmunk körvonalai rajzolódnak ki.

{636.} A Jelentés adatai szerint a tanköteles gyermekeknek csupán 48 százaléka járt iskolába, iskolázatlanul maradt 1 132 626 gyermek. De az iskolába járók közül is legtöbben csak a téli időszakban jelentek meg rendesen; Magyarországon a tankötelesek 34 százaléka, Erdélyben pedig 45 százaléka csak télen járt iskolába. Még szomorúbb kép tárul elénk, ha az iskolából kilépettek tudását vesszük figyelembe: eszerint Magyarországon jól tudott írni-olvasni közülük 16, Erdélyben pedig 15 százalék. Az ország 11 903 községében mindössze 13 798 iskola működött, egy tanítóra Magyarországon 135 tanköteles, illetve 70 ténylegesen iskolába járó, Erdélyben pedig 104 tanköteles, illetve 44 tényleg iskolába járó gyermek jutott. Megdöbbentően nagy azoknak a községeknek száma, melyekben egyáltalán nem volt iskola: Vas megye 646 községe közül 297, Biharban a görögkeletieknél 120, Alsó-Fehér megyében 62 község. De még ott is, ahol voltak iskolák, a tantermek csekély száma miatt sokezer gyermek maradt iskolázatlanul, s ezért például Szabadka 56 000 lakosa közül 32 000 nem tudott írni és olvasni.

A Jelentés "Következtetések" című fejezetében Eötvös összefoglalja azokat a népnevelési eszményeket, melyeket mintegy örökségül hagyott az utókorra. Örökségül, melyet azonban az osztálytársadalom Magyarországa sohasem fog megvalósítani. Örökségül, mely csak a szocializmust építő magyar nép kezében válhatik hatékonnyá.

Eötvös idejekorán felfigyelt arra, hogy az oktatást az írás-olvasáson túl, a "népünk életmódjához mért hasznos ismeretek tanítására" kell kiterjeszteni. Az osztályok közti korlátok ledöntése érdekében lépcsőzetes előrehaladási lehetőséget igyekezett biztosítani mindenki számára a legalsó tanulási foktól a legfelsőbbig, hogy így teremtse meg a nép számára a felemelkedés lehetőségét. "Valamint a társadalomban az egyes osztályok között egykor létezett válaszfalak ledőltek, és az út, mely az ország legmagasabb állásaihoz vezet, a nép legalsóbb rétegeiben született polgár előtt nyitva áll; valamint ennek következtében társadalmi és állami viszonyaink egy lépcsőt képeznek, melyen az állások különbözők, és az egyenlőség abban áll, hogy az emelkedés mindenkinek lehetővé tétetett: úgy mozdíttassanak el azon válaszfalak is, melyek eddig a szorosan vett népnevelés s az úgynevezett magasabb oktatás között még léteznek, és valamint az élet, úgy az iskola akként rendeztessék el, hogy az oktatás legalsóbb fokaitól a legmagasabbakig az átmenet és az emelkedés az egyik fokról a másikra, mindenütt a lehetőségig könnyűvé tétessék, a minél többet, az egyenlőség elvének gyakorlati alkalmazását illetőleg institutiok által nem érhetünk el." Az egyenlőség elvének csupán a művelődés területén való érvényesítése persze vajmi csekély mértékben valósítja meg a a felvilágosodás eszméit. Mégis Eötvös tervének végrehajtása nagyban hozzájárulhatott volna demokratikus fejlődésünk meggyorsításához. Az úri Magyarország azonban a lépcsőzetes iskolák tervét épp annak az ellenkezőjére használta, amit Eötvös kívánt, s a négyosztályos polgári iskolák intézménye az alulról felfelé törő erőket mellékútra terelte.

Eötvös népművelési terve az egyenlőség elvének bizonyos fokú érvényesítését s az osztályellentétek felszámolását célozta. Mint ilyent, főként azért tekinthetjük illúziósnak, mivel ezt a tervet ebben a szellemben megvalósítani az úri Magyarországon egyáltalán nem lehetett. Pedig Eötvös tervében ott lappang már a gyarmati kizsákmányolás elleni védekezés gondolata és a {637.} hazai kapitalizálódás előmozdításának, a nemzeti ipar mielőbbi kialakításának szándéka is: "Megnyitjuk országunkat, vasutakat építünk, s így a hiány, melyben iparunk szenved, hamar pótolva lesz azáltal, hogy minden oldalról intelligens munkások serege özönlik hazánkban; de mi lesz akkor népünkből?! – hazánk természeti kincsei ki fognak aknáztatni; iparunk, megengedem, rövid idő alatt csodálatos magasságra fog emelkedni; de miután az ipar mezején is csak az intelligens munka jutalmazó: a szerep, mely ennél hazai munkásinknak jut – ha azoknak míveléséről nem gondoskodunk – csak az lehet, hogy nyers munkaerőként szolgáljanak és saját hasznuk nélkül e haza kincseit másoknak szerezzék meg." Eötvös tehát ebben az utolsó művében némiképp visszatér fiatal korának a szociális kérdések, a munkásság helyzete stb. iránti emberbaráti érdeklődéséhez, s ezért élete utolsó korszakát el kell határolnunk attól a válságos periódustól, mely a forradalom után az ötvenes években bontakozik ki életművében.

A kiegyezés utáni Magyarország kormányainak kulturális tevékenysége főként abban állt, hogy Eötvös örökségét, ezt a számukra oly kínos és zavaró örökséget felszámolják. Ebben sógora, a Tisza Kálmán-i Magyarország színvonalára oly hamar lezüllött Trefort Ágoston, a későbbi kultuszminiszter is segédkezett. Eötvöst csak még keserűbb tapasztalatoktól és csalódásoktól kímélte meg korai halála.

Ez 1871. február 2-án, éjszaka 11 órakor következett be. Ferenczi beszámol az utolsó hónapok eseményeiről: karlsbadi, utolsó nyaralásáról; az örömről, mellyel az annyira gyűlölt III. Napóleon bukásáról értesült; regensburgi útjáról, a Walhallához; a kerülőről, melyet Salzburgba és Tirolba tett fiával és leányával együtt. Január első napjaiban fellépő láza közvetkeztében állapota rohamosan romlott; az utolsó órák halálküzdelmében ifjúkoráról, a hazai politikai eseményekről és családjáról ejtett összefüggéstelen szavakat, majd arra kérte fiát, hogy kerülje a politikát, s csak a tudománnyal foglalkozzék, hisz az ő korai halálát is a politika okozta.

Ercsiben február 6-án zárták koporsójára a kriptaajtót, hogy ott pihenjen a gyermekkora óta annyira szeretett tájban, azoknak az első álmoknak színhelyén, melyekből ő maga és kora oly kínosan keveset tudott megvalósítani.