Nagy Ignác (1810–1854)

Apja uradalmi tiszttartóként dolgozott a gróf Festetics családnál. Nagy Ignác német neveltetést kapott, s német írónak készült. 1829-ben a pesti egyetemre iratkozott be, itt határozta el, hogy magyar író lesz. 1831-től egészen a szabadságharcig mint állami tisztviselő, számjegyző dolgozott, majd 1849 végétől haláláig a Hölgyfutárt szerkesztette. Irodalmi és újságírói tevékenysége mellett regények és színművek kiadása körül is szerzett érdemeket, szerkesztője volt a Színműtárnak (1839–43) és a Külföldi Regénytárnak (1843–46). "Az úgynevezett okos írók közé tartozott, akik nem indulnak eszmények után, nem kergetik tüskön-bokron a halhatatlanságot, megelégszenek, ha míg {642.} élnek, jól élnek, s minden igyekezetük odairányul, eltalálni a közönség ízlését" – írta róla Mikszáth Kálmán. Irodalmunkban Nagy Ignác az egyik első képviselője a mesterember-írónak, aki mindenekelőtt a közönség szórakoztatására törekszik. Műveinek gördülékeny, friss elbeszélő stílusa, szellemessége, közvetlen, csevegő hangja csakhamar megkedveltette őt az olvasókkal; a negyvenes évek legnépszerűbb szerzői közé tartozott. Gúnyoros szelleme mindig felfedezte a komikus tárgyakat, a fonákságokat, a magyar élet kisszerűségéből fakadó nevetséges szokásokat. Liberális, városias szemlélete szembefordította a provinciális nemességgel, de tudott kritikát mondani kora nyárspolgárairól is. Hősök című darabjában az utolsó nemesi felkelést tette nevetségessé, az Egyesüljünk a szájhősködő nemesi hazafiaskodást gúnyolta. Legmaradandóbb színpadi műve a Tisztújítás (1842), mely sikerült jelenetekben pellengérezte ki a választási visszaéléseket. A gúnyolódás, a humorizálás azonban olykor öncélúvá vált Nagy Ignác írásaiban.

Elbeszélései, életképei újságírói működésének termékei. Ezekből 1843-ban már egy háromkötetes gyűjteményt adott ki Beszélyek címmel. Ezt követte a Torzképek négy kötete, majd a Menny és pokol füzetei (1846).

Írásai a francia romantika erős hatását mutatják: rablók, cselszövések, gyilkosságok s egyéb válogatott szörnyűségek hemzsegnek bennük. De az életképeiben megnyilvánuló erények: a részletek pontos megfigyelése, a szatirikus ábrázolás, olykor elbeszéléseiben is megjelennek. Nem volt idegen Nagy Ignáctól a francia romantika társadalombíráló tendenciája sem; A falu ördöge című elbeszélése (1844) például a zsarnok földesúr ellen irányul. (Célzatával rokon Petőfi elbeszélése A nagyapa). Nagy Ignác történetei nem tartoznak a kor novellatermésének a javához, az ő igazi műfaja az életkép. De elbeszéléseit népszerűvé tették az érdekfeszítő históriák, a könnyed előadásmód, a jól pergő meseszövés.

Legjobb elbeszélő műve a Magyar titkok (1844–1845). Munkája célját így határozta meg zárószavában: "Szándékom vala azt folytatni, mit Torzképek című munkámban megkezdék, ti. a fővárosi élet balságait és fogyatkozásait törekvém kiemelni, ezáltal alkalmat akarván adni némely célszerű javításra és javulásra. Hogy pedig nagyobb terjedelmességre számított munkámat az egyhangúságtól megmentsem, s az olvasási érdeket növeljem, ezen egyes életképeket a regényesség vörös fonalával szőttem át." Műve valóban inkább rajzok és történetek lazán összefüggő sorozata, semmint a szó igazi értelmében vett regény. A romantikus cselekményen Eugène Sue Les Mystères de Paris című regényének hatása érződik. Miként Sue könyvében, itt is egy nagyerejű, bátor és rettenhetetlen hős áll az események központjában, aki az ártatlanul üldözöttek megmentésére, a gonoszok megbüntetésére törekszik. A gonosztevők feje Sobri, a hírhedt haramia, akit a merész Bende üldöz és végül elfog. A cselekmény részletei bővelkednek a szertelenségekben és – megint csak Sue mintájára – a moralizáló, javító szándékú elmélkedésekben.

A könyv igazi értékét a főváros életének, népének, változatos színhelyeinek ábrázolása adja. Ez az első mű irodalmunkban, amely széles körképet fest Pestről. A szélsőségesen túlzó cselekmény egy jó szemű riporter kitűnő megfigyeléseinek, eredeti ötleteinek, az életből ellesett képeinek szolgál keretül. Az arisztokratáktól a vándorcigányokig, az újságíróktól a bérkocsiso-{643.}kig a legkülönbözőbb emberekkel találkozunk a három nagy kötetre terjedő műben, szinte hemzsegnek a néhány vonással találóan jellemzett típusok: az utcai őgyelgők, az úri kéregetők, a pletykás hírterjesztők, az álzsenik, hamis játékosok stb. Megismerkedhetünk a Nemzeti Színházzal, a cselédszerző intézettel, a tánciskolával, a zsiványtanyákkal és főúri palotákkal, játékbarlangokkal és kocsmákkal, szerkesztőségekkel és fürdőkkel. A típusok és színek ábrázolása rendszerint humoros, helyenként szatirikus, bár az erőteljesebb kritikai leleplezésektől tartózkodik.

A Magyar titkok egyike volt a kor legnépszerűbb könyveinek. Noha a romantikusan halmozott bűncselekmények sorozata az akkori Pest viszonyaihoz képest túlméretezett volt, a közönség kedvelte az eredetileg füzetes folytatásokban megjelent regényt. Nyilvánvaló, hogy a Magyar titkok népszerűsége nemcsak a romantikus cselekménynek köszönhető, hanem annak is, hogy az olvasók a könyv számos lapján Pest valóságos viszonyaira és típusaira ismertek rá.

Nagy Ignác Széchenyi politikai elveihez állott közel, noha irodalmi munkásságának nincs határozott politikai színezete. Szívesen tetszelgett a minden párton kívül és felülálló bíráló és szatirikus szerepében. Amikor a Magyar titkokat azzal támadták, hogy az író "minden párttekintet nélkül" forgatja a szatíra "csaláncsomóját", Nagy Ignác azzal válaszolt, hogy ennél "szebb és hízelgőbb bókot nem is kívánhattam volna", és – folytatja – "én a rohanva haladót és fontolva haladót mindig egyenlő szigorral fogom ostorozni ..." Regényének zárszavában azt feleli támadóinak, hogy "magány-politikai" hit "e mezőn, és e körben nem nyilvánulhat, és annál fogva bírálat alá sem tartozhat ...". Ám amikor a nemzet létkérdései forognak kockán, egyetlen tollforgató sem vállalhat apolitikus vagy mindenen "kívül álló", mindent támadó magatartást a jelentőség-csökkenés veszélye nélkül. Olykor – persze – Nagy Ignác is határozott véleményt mondott a kor kérdéseiről; a Tisztújítás a megyei állapotok kritikája, a Menny és pokolban viszont Petőfit érik a gúny nyilai, olyan időben (1845–46) amikor már szerveződnek az új irodalmi – s majdan politikai – irányzat ellenfelei. Nagy Ignác kritikai lendülete nem fakadt a valóságos viszonyok iránti mély érdeklődésből, nem fakadt határozott, elvszerű politikai elkötelezettségből. Nagy Ignác csipkelődő-gúnyolódó szelleme a dolgok felszínét érintette; erősebb volt benne a hajlam az ötletes szurkálásra, mint a határozott irányba mutató, lényeget megragadó társadalomkritikára. Könnyebb fajsúlyú író volt, mint jelentős kortársai, s bár érdemei a szórakoztató próza, az életkép fejlesztésében vitathatatlanok, életműve nem tartozik a korszak irodalmának első vonalába.