Kuthy Lajos (1813–1864)

Református lelkész fia volt, ő maga teológiai tanulmányait hagyta ott az irodalom kedvéért. Részt vett az országgyűlési fiatalok mozgalmaiban, s 1836-ban belesodródott a Lovassy-perbe. Írói pályája a harmincas évek végén kezdődik, mégpedig drámákkal. Az Ariadne (1838), Fehér és fekete (1839), I. Károly és udvara (1840) nem vallanak kiemelkedő tehetségre. Olvasóit Hazai rejtelmek című regényével (1846–47) és romantikus stílusú beszélyeivel {644.} hódította meg. Novellái kilenc kötetben jelentek meg 1841 és 1853 között. Kuthy Lajos, az "irodalom arszlánja" a negyvenes évek egyik divatos írója lett. Mint Batthyány Lajos magántitkára sokat forgolódott főúri körökben, s szeretett társadalmi sikereivel büszkélkedni. A szabadságharc alatt a miniszterelnökségen, majd a belügyminisztériumban vállalt állást. Világos után, mint megyei biztos szolgálta az önkényuralmat, s 1856-ban dicsőítő költeményt írt Erzsébet császárnéhoz első gyermeke születése alkalmából. Ekkor az írók és a közönség egyaránt elfordultak tőle.

A Hazai rejtelmeket cselekménye, témája Nagy Ignác regényéhez teszi hasonlatossá; Kuthy Lajos is Sue hatása alatt állott. Tőle vette át a bűnügyi cselekményt, a rejtélyes fordulatokat, a romantikus hatáskeltés eszközeit. A történet színhelyét Pestre és az Alföldre helyezte. Kuthy regénye – Nagy Ignácéval ellentétben – nem lazán összefüggő epizódok fűzére, hanem jól komponált egységes egész. Ez az első magyar regény, amely széles körképet igyekszik adni a magyar társadalomról, a főváros és a vidék, a "fent" és a "lent" világát egyszerre fogja át, s elsőként foglalkozik a kapitalizálódás árnyoldalaival. Antiszemitizmusa azonban hályogként zavarja, homályosítja valóságlátását. A Hazai rejtelmek, miként Mikszáth Kálmán írta, nem közönséges tehetségről tanúskodik, írója "mély megfigyelője a természetnek és páratlan leíró". Különösen sikerültek a vidéki élet típusait, helyszíneit ábrázoló jelenetek. A megyei élet számos alakját vonultatja fel, a szolgabírótól a kortesig, a betyártól a kondásig. Aprólékos gonddal festi – mint Scott a régi fegyvereket, bútorokat, Eugène Sue az elhanyagolt csapszékeket – a csárdát, a pipaszárat, a szűrt. Színes és eleven leírásokban idézi fel az alföldi tájat: a délibáb, a vihar, a lápszigetre szorult farkas, a szállító parasztok, a besztercei lápvidék, a Hortobágy képei nemcsak a francia romantikusokra emlékeztetnek, hanem arra a realista irányra is, amelynek a regényírásban Eötvös, a lírában Petőfi a képviselője.

Kuthy már novelláiban is halmozta a szertelen jeleneteket; az őrülés, szívrepedés, mérgezés, az őrült és gonosz indulatok küzdelme minden írásában nélkülözhetetlen kellék volt, regényében azután mindezt sűrítette és felfokozta. Szertelen tehetség jellemzi a regény nyelvét is, Mikszáth szerint "emlékeztet valamely ősterületre, hol buján nő fű, dudva, virág s melyet szinte járhatatlanná fonnak az indák ..." Keresett stílusát Erdélyi János szigorúan bírálta, az akkori olvasóközönség jó részénél azonban a dagály a siker egyik feltétele volt.

Amikor a sokaktól megvetett író és megyei biztos 1863-ban ismét csődbe került, nyugdíjazták. Kuthy Nagyváradon töltötte élete utolsó hónapjait, elvonulva a világtól és a hitelezőktől, vallási mániába zuhanva, súlyos idegbajával küszködve. A királyné olvasója című történeti regényéből a Budapesti Hirlap még közöl mintegy kétszáz folytatást (1860), de Korvin című regénye, melyen élete alkonyán dolgozott, már meg sem jelent.

Méltatói, kritikusai egyaránt sajnálatos tragédiának tartják Kuthy erkölcsipolitikai összeomlását a szabadságharc után. E cezúra jelentőségét azonban nem szabad eltúlozni. Petőfi már korábban felismerte Kuthy jellemgyengeségét. A tehetség nem párosult benne erős jellemmel, ezért lett sorsa a próbára tevő időben elkerülhetetlenül az erkölcsi bukás.